
- Kovács Krisztián
- 2022. április 1. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
Forró Bencét sokan ismerhetik a televízió képernyőjéről, a pályáját sportriporterként kezdő műsorvezető ugyanakkor tavaly egészen új szerepkörben próbálta ki magát, mintegy valóra váltva gyermekkori álmát. Ekkor jelent meg ugyanis a Libertine Könyvkiadó gondozásában Variációk boldogtalanságra című első novelláskötete, mely komoly sikert aratott életszagú és eredeti történeteivel. Bencével a kötet inspirációiról, a boldogsághoz való viszonyról, a társadalmi morálról, és a fikció hatásáról beszélgettünk, de szóba kerültek természetesen a jövőbeli tervek is.
Forró Bence
Ha nem tudnám, hogy nagy Tom Wolfe-rajongó vagy, akkor is érezném a Variációk boldogtalanságra novelláin a hatását, mert ő ugyanezzel a tömörséggel, csak épp riport formájában ragadta meg a hétköznapok látszólag apró-cseprő problémáit, ugyanakkor amikor regényírása adta a fejét, és megszületett A hiúságok máglyája, ott világos célja volt, hogy átfogó képet fessen folyton visszhangzó társadalmi problémákról. Jól érzem, hogy a Te célod is valami hasonló volt?
Igen, eleve miatta szerettem meg az olvasást, és valahogy az az attitűd, amivel ő ír, hogy részletekből bont ki egy nagyobb egészet, az egyszerűen belém ivódott, de a legfontosabb, ami sokat nyomott a latba tizenéves fejjel, hogy emellett ad egy izgalmas cselekményt. Három-négy szálon fut egy olyan sztori, hogy mindegyik önmagában is megállja a helyét. Ebben egyébként ma is hiszek, minden történetbe kell egy izgalmas cselekmény, éppen ezért, ha valaki akár csak kicsit is érzi Tom Wolfe hatását az írásomon, az nekem a legnagyobb dicséret.
Azért szerettem különösen a kötetet, mert két számomra kedves novellistát is megidézett, ők Raymond Carver és Alice Munro, mindketten az emberi psziché kiváló ismerői, de a legszimpatikusabb az írásaikban az, hogy ők maguk is alapvető érzelmeken át közelítettek az események megéléséhez, és nem választották külön a jót vagy a rosszat, tökéletesen értve azt, hogy az élet csak ezekkel együtt létezhet. Jól érzem, hogy te is hasonlóan globális nézeteket vallasz az életről?
Számomra, ahogy öregszem, egyre fontosabb a felelősségvállalás. Akárhogy is, végső soron mindenki a saját életéért felel, látjuk a döntéseket és azok következményeit, és nagyon könnyen ítélkezünk a másik felett, anélkül, hogy felvettük volna a cipőjét. Könnyű azt mondani, hogy valaki gyáva, áruló, kétszínű, stb.
Szabados Ági és Forró Bence a kötet bemutatóján /Fotó: femcafe.hu/
A kötet írásai a döntésekről, és a döntések utáni felelősségvállalásról mesélnek, ami ugyanakkor mintha a magyar társadalomban is komoly problémát jelentene, és ebből a szempontból nevezhetjük esetleg ezeket kulcsnovelláknak is?
Sajnos az a típus vagyok, aki nem tudja magát távol tartani a közügyektől. Sokszor azt érzem, hogy jobb lenne, ha el tudnám tolni magamtól. És ez apróságokban is megmutatkozik: engem igenis zavar, ha valaki úgy parkol, hogy nem zárja rendesen a sort, és nem a kényszeresség miatt, de ezzel valakit megfoszt attól, hogy parkolóhelyet találjon. Pedig ez csak odafigyelés kérdése, és persze lehetne még sorolni példákat, aztán pedig kiterjeszteni nagyobb volumenű dolgokra, eseményekre. Egyfelől irigylem, másfelől szánom azokat az embereket, akik tudnak létezni anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is érdekelné őket a másik. Tehát bizonyos pontig ez egy jó tulajdonság, de aztán hamar átcsap az egyik legnagyobb bűnbe, a közönybe. Ki tudja, talán könnyebb így élni. Nyilván a novellákba azok a témák kerültek be, melyek engem a leginkább foglalkoztatnak, ezek egy része társadalmi ügy, a másik része generációs probléma, melyet én, vagy a környezetem egy tagja átélt. Gyakorlatilag minden történethez tartozott egy kulcsfigura, akit ismertem, és rajtuk keresztül bontottam ki a sztorit, az ő életük számomra egyfajta példaként szolgált. Nem ikonokként, vagy követendő példákként, de bizonyos tulajdonságaik lenyűgöztek, és érdekesnek találtam belehelyezkedni a helyzetükbe a sorselemeiket ábrázolva.
A novellák mintegy gondolatkísérletként is kiválóan működnek. Van értelme a „mi lett volna, ha?” kezdetű mondatnak?
Szituációtól függ. Persze, van amikor egyszerűen nincs értelme tépelődni. Én úgy működöm, hogy van egy erős emocionális részem, amit ugyanakkor nagyon keményen szabályoz a racionalitás. Így a képességeim szerint mindig eljutok odáig, hogy egy helyzetnek van egy A, B, C, D megoldása. Abból én választok egyet, aztán hátradőlök, és azt mondom: ez van. A múltadat azért érdemes vizsgálni, mert csak abból tudsz igazán tanulni, hogy ne lépj mindig ugyanabba a pocsolyába. Az egész élet erről szól, a hibás döntéseket igenis elemezni kell, mi lett volna ha? Ugyanakkor, ha ezt megtetted, végignézted, kielemezted, levontad a tanulságot, akkor el kell engedni.
Kovács Krisztián és Forró Bence a Libertine Könyvesboltban /Fotó: Szabados Ágnes/
Találkoztam olyan véleménnyel, aki szerint ez egy pesszimista könyv, részemről inkább bántóan és fájóan realista, mit gondolsz erről?
Ha marketing szempontból nekem az lett volna fontos, hogy mennyi könyvet adok el, hogy minél több olvasóhoz jussak el, és hogy azt olvassák, amit olvasni szeretnének, akkor biztos, hogy nem novelláskötetet írok. Eleve a novelláskötet műfaját annyira nem szereti a piac. Más címet is adtam volna neki, mert pontosan tudom, hogy a mai világban, ahol a motivációs trénerek az új felkent papok, egy ilyen cím sokakat el fog riasztani, azokat is, akik más címmel esetleg elolvasták volna, és lehet, hogy tetszett volna nekik.
Részemről a kötet egyik legfontosabb üzenete röviden összefoglalva, hogy „légy önazonos”, ami igen központi problémának tűnik egy közösségi média uralta társadalomban, ez jól látszik az önfejlesztő és önismereti könyvek tucatjainak sikeréből, de miként tud segíteni a fikció ennek elérésében?
Eszembe jut erről a Kerülőutak című független film, ami talán a forgatókönyvért Oscar-díjat is kapott. Paul Giamatti egy középiskolai tanárt játszik benne, tépelődő, elvált fickó, a haverja pedig épp az ellentéte, aki csak éli és élvezi az életet. És ennek a srácnak az apja mondta Paul Giamatti karakterének mikor megtudta, hogy könyvet ír: „annyi mindent kell megismerni a világ dolgairól. Olyasmit olvasni, amit valaki kitalált, teljesen értelmetlen.” Butaság azt gondolni, hogy a fikció nem tanít. A fikcióban jó esetben benne van az író teljes élettapasztalata, valós karakterek, valós történetek, jó esetben ennek a 60%-a valóság, a maradék 40% pedig mindaz, amivel ezt az író átszövi. Minden fikcióból lehet tanulni. Gondoljunk a filmekre. Nem lehet tanulni egy Bergman, vagy Woody Allen filmből mondjuk a házasságról, vagy a párkapcsolatokról, csak azért, mert fikció? Dehogynem.
A kötet bemutatója /Fotó: femcafe.hu/
Megvolt a rövid próza, siker övezte, jöhet a hosszú próza?
A Variációk boldogtalanságra első novellájának főszereplője, Miki bácsi egy valós személy volt. Dédnagyanyám testvére, egy elképesztően színes és izgalmas életút tulajdonosa. Agglegény volt, és az amerikai katonai elhárításnál dolgozott különleges ügynökként, letartóztatott egy náci kollaboránst a második világháborúban, megkapta a Francia Érdemrendet, aztán magányosan halt meg. Elkezdtem feldolgozni az ő életútját, amiből egy egészen érdekes kép kezd kirajzolódni.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.
Amikor a forgatáson 100-150 ember azért van ott, hogy közösen alkossunk egy jót, azt én semmihez sem tudom hasonlítani.
Hazai szerzős interjúink sorában most igazi különlegességgel jelentkezünk.
Alkotásról, motivációról, pandémiáról, családról és Pilinszky Jánosról beszélgettünk.
A magyar kortárs íróval a szép- és a szórakoztatóirodalom közti falak lebontásáról.
Az HBO első magyar játékfilmjének készítőivel beszélgettünk.