• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!

Interjú

Forró Bence: Ha nem éljük meg a mélységeket, honnan tudhatnánk mi a magasság

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Forró Bencét sokan ismerhetik a televízió képernyőjéről, a pályáját sportriporterként kezdő műsorvezető ugyanakkor tavaly egészen új szerepkörben próbálta ki magát, mintegy valóra váltva gyermekkori álmát. Ekkor jelent meg ugyanis a Libertine Könyvkiadó gondozásában Variációk boldogtalanságra című első novelláskötete, mely komoly sikert aratott életszagú és eredeti történeteivel. Bencével a kötet inspirációiról, a boldogsághoz való viszonyról, a társadalmi morálról, és a fikció hatásáról beszélgettünk, de szóba kerültek természetesen a jövőbeli tervek is.

Forró Bence

Forró Bence

Ha nem tudnám, hogy nagy Tom Wolfe-rajongó vagy, akkor is érezném a Variációk boldogtalanságra novelláin a hatását, mert ő ugyanezzel a tömörséggel, csak épp riport formájában ragadta meg a hétköznapok látszólag apró-cseprő problémáit, ugyanakkor amikor regényírása adta a fejét, és megszületett A hiúságok máglyája, ott világos célja volt, hogy átfogó képet fessen folyton visszhangzó társadalmi problémákról. Jól érzem, hogy a Te célod is valami hasonló volt?

Igen, eleve miatta szerettem meg az olvasást, és valahogy az az attitűd, amivel ő ír, hogy részletekből bont ki egy nagyobb egészet, az egyszerűen belém ivódott, de a legfontosabb, ami sokat nyomott a latba tizenéves fejjel, hogy emellett ad egy izgalmas cselekményt. Három-négy szálon fut egy olyan sztori, hogy mindegyik önmagában is megállja a helyét. Ebben egyébként ma is hiszek, minden történetbe kell egy izgalmas cselekmény, éppen ezért, ha valaki akár csak kicsit is érzi Tom Wolfe hatását az írásomon, az nekem a legnagyobb dicséret.

Azért szerettem különösen a kötetet, mert két számomra kedves novellistát is megidézett, ők Raymond Carver és Alice Munro, mindketten az emberi psziché kiváló ismerői, de a legszimpatikusabb az írásaikban az, hogy ők maguk is alapvető érzelmeken át közelítettek az események megéléséhez, és nem választották külön a jót vagy a rosszat, tökéletesen értve azt, hogy az élet csak ezekkel együtt létezhet. Jól érzem, hogy te is hasonlóan globális nézeteket vallasz az életről?

Számomra, ahogy öregszem, egyre fontosabb a felelősségvállalás. Akárhogy is, végső soron mindenki a saját életéért felel, látjuk a döntéseket és azok következményeit, és nagyon könnyen ítélkezünk a másik felett, anélkül, hogy felvettük volna a cipőjét. Könnyű azt mondani, hogy valaki gyáva, áruló, kétszínű, stb.

Ezért is van az alaptézisem, hogy sohasem sorsokat, csupán sorselemeket ábrázolok, a teljes képet talán nem is láthatjuk soha. Ugyanakkor a kérdésedre visszatérve, igen, ha nem éljük meg a mélységeket, honnan tudhatnánk, mi a magasság. Ez a kettő csak együtt működik.

Szabados Ági és Forró Bence a kötet bemutatóján /Fotó: femcafe.hu/

Szabados Ági és Forró Bence a kötet bemutatóján /Fotó: femcafe.hu/

A kötet írásai a döntésekről, és a döntések utáni felelősségvállalásról mesélnek, ami ugyanakkor mintha a magyar társadalomban is komoly problémát jelentene, és ebből a szempontból nevezhetjük esetleg ezeket kulcsnovelláknak is?

Sajnos az a típus vagyok, aki nem tudja magát távol tartani a közügyektől. Sokszor azt érzem, hogy jobb lenne, ha el tudnám tolni magamtól. És ez apróságokban is megmutatkozik: engem igenis zavar, ha valaki úgy parkol, hogy nem zárja rendesen a sort, és nem a kényszeresség miatt, de ezzel valakit megfoszt attól, hogy parkolóhelyet találjon. Pedig ez csak odafigyelés kérdése, és persze lehetne még sorolni példákat, aztán pedig kiterjeszteni nagyobb volumenű dolgokra, eseményekre. Egyfelől irigylem, másfelől szánom azokat az embereket, akik tudnak létezni anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is érdekelné őket a másik. Tehát bizonyos pontig ez egy jó tulajdonság, de aztán hamar átcsap az egyik legnagyobb bűnbe, a közönybe. Ki tudja, talán könnyebb így élni. Nyilván a novellákba azok a témák kerültek be, melyek engem a leginkább foglalkoztatnak, ezek egy része társadalmi ügy, a másik része generációs probléma, melyet én, vagy a környezetem egy tagja átélt. Gyakorlatilag minden történethez tartozott egy kulcsfigura, akit ismertem, és rajtuk keresztül bontottam ki a sztorit, az ő életük számomra egyfajta példaként szolgált. Nem ikonokként, vagy követendő példákként, de bizonyos tulajdonságaik lenyűgöztek, és érdekesnek találtam belehelyezkedni a helyzetükbe a sorselemeiket ábrázolva.

A novellák mintegy gondolatkísérletként is kiválóan működnek. Van értelme a „mi lett volna, ha?” kezdetű mondatnak?

Szituációtól függ. Persze, van amikor egyszerűen nincs értelme tépelődni. Én úgy működöm, hogy van egy erős emocionális részem, amit ugyanakkor nagyon keményen szabályoz a racionalitás. Így a képességeim szerint mindig eljutok odáig, hogy egy helyzetnek van egy A, B, C, D megoldása. Abból én választok egyet, aztán hátradőlök, és azt mondom: ez van. A múltadat azért érdemes vizsgálni, mert csak abból tudsz igazán tanulni, hogy ne lépj mindig ugyanabba a pocsolyába. Az egész élet erről szól, a hibás döntéseket igenis elemezni kell, mi lett volna ha? Ugyanakkor, ha ezt megtetted, végignézted, kielemezted, levontad a tanulságot, akkor el kell engedni.

Azért ember az ember, hogy tanuljon a hibáiból, és legközelebb ugyanabban a szituációban jobb döntést hozzon. Aki ezt nem teszi meg, az lemond a saját lehetőségéről és mindegy, hogy munkáról, párkapcsolatról vagy gyereknevelésről beszélünk. Ami viszont káros, ha beleragadsz ennek az elemzésnek a hálójába, és folyton csak azon rágódsz, mi lett volna, ha. Ez egy kötéltánc, ahogy Einstein is mondta, nincs annál nagyobb butaság, mint kétszer megcsinálni ugyanazt a kísérletet, és másodszorra más eredményt várni tőle.

Kovács Krisztián és Forró Bence a Libertine Könyvesboltban /Fotó: Szabados Ágnes/

Kovács Krisztián és Forró Bence a Libertine Könyvesboltban /Fotó: Szabados Ágnes/

Találkoztam olyan véleménnyel, aki szerint ez egy pesszimista könyv, részemről inkább bántóan és fájóan realista, mit gondolsz erről?

Ha marketing szempontból nekem az lett volna fontos, hogy mennyi könyvet adok el, hogy minél több olvasóhoz jussak el, és hogy azt olvassák, amit olvasni szeretnének, akkor biztos, hogy nem novelláskötetet írok. Eleve a novelláskötet műfaját annyira nem szereti a piac. Más címet is adtam volna neki, mert pontosan tudom, hogy a mai világban, ahol a motivációs trénerek az új felkent papok, egy ilyen cím sokakat el fog riasztani, azokat is, akik más címmel esetleg elolvasták volna, és lehet, hogy tetszett volna nekik.

Úgy voltam vele, hogy elsőre élek azzal a luxussal, hogy nekem ebből nem feltétlenül kell pénz, így megtehetem azt, hogy azt és úgy írom meg, ahogy szeretném. Nem akartam trendi témákról írni, még akkor sem, ha számos közülük foglalkoztat is. Azt gondoltam, hogy olyat írok, amit minden esetleges elsőkönyves hiányossága ellenére később is jó szívvel tudok vállalni. Nem akartam beállni a sikerrecept szerint írók sorába.

Részemről a kötet egyik legfontosabb üzenete röviden összefoglalva, hogy „légy önazonos”, ami igen központi problémának tűnik egy közösségi média uralta társadalomban, ez jól látszik az önfejlesztő és önismereti könyvek tucatjainak sikeréből, de miként tud segíteni a fikció ennek elérésében?

Eszembe jut erről a Kerülőutak című független film, ami talán a forgatókönyvért Oscar-díjat is kapott. Paul Giamatti egy középiskolai tanárt játszik benne, tépelődő, elvált fickó, a haverja pedig épp az ellentéte, aki csak éli és élvezi az életet. És ennek a srácnak az apja mondta Paul Giamatti karakterének mikor megtudta, hogy könyvet ír: „annyi mindent kell megismerni a világ dolgairól. Olyasmit olvasni, amit valaki kitalált, teljesen értelmetlen.” Butaság azt gondolni, hogy a fikció nem tanít. A fikcióban jó esetben benne van az író teljes élettapasztalata, valós karakterek, valós történetek, jó esetben ennek a 60%-a valóság, a maradék 40% pedig mindaz, amivel ezt az író átszövi. Minden fikcióból lehet tanulni. Gondoljunk a filmekre. Nem lehet tanulni egy Bergman, vagy Woody Allen filmből mondjuk a házasságról, vagy a párkapcsolatokról, csak azért, mert fikció? Dehogynem.

A kötet bemutatója /Fotó: femcafe.hu/

A kötet bemutatója /Fotó: femcafe.hu/

Megvolt a rövid próza, siker övezte, jöhet a hosszú próza?

Legközelebb biztosan regényt írok, és remélem, hogy 2023-ban ki tud majd jönni. Rájöttem, hogy valami igazán személyes dolgot akarok csinálni, olyan témát találni, ami annyira a sajátom, hogy mondhatni küldetésszerűen tudom írni.

A Variációk boldogtalanságra első novellájának főszereplője, Miki bácsi egy valós személy volt. Dédnagyanyám testvére, egy elképesztően színes és izgalmas életút tulajdonosa. Agglegény volt, és az amerikai katonai elhárításnál dolgozott különleges ügynökként, letartóztatott egy náci kollaboránst a második világháborúban, megkapta a Francia Érdemrendet, aztán magányosan halt meg. Elkezdtem feldolgozni az ő életútját, amiből egy egészen érdekes kép kezd kirajzolódni.

Kapcsolódó cikkek

Láttam a horror jövőjét… – 70 éves Clive Barker

Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.

Zacher Gáborral és Philip K. Dick-kel indul az Agave Könyvklub

A kiadó célja egy új hagyomány megteremtése.

Alan Rickman 27 kötetet írt tele élete tapasztalataival

Emma Thompson előszavával jövő tavasszal jön magyarul Alan Rickman 25 évig írt naplója

Az összességében 27 kötetes gyűjtemény nem kevés szerkesztői munkát igényel még a megjelenésig.

A humor elviselhetetlen könnyűsége – A Fredrik Backman-sztorik új oldala

A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Zacher Gáborral és Philip K. Dick-kel indul az Agave Könyvklub

    A kiadó célja egy új hagyomány megteremtése.

    Legutóbbi cikkek

    • 2022. szeptember 15.

    Tiszeker Dániel: A célunk az volt, hogy a bennük élő gyermeket szólítsuk meg

    Amikor a forgatáson 100-150 ember azért van ott, hogy közösen alkossunk egy jót, azt én semmihez sem tudom hasonlítani.

    • 2022. szeptember 12.

    A hóhér, akivel szívesen elborozgatnánk – Interjú Gráczer L. Tamással “A Háromfa hölgye” című történelmi krimije kapcsán

    Hazai szerzős interjúink sorában most igazi különlegességgel jelentkezünk.

    • 2022. augusztus 17.

    Gerevich András: A katarzis feloldja a világ nyomasztását

    Alkotásról, motivációról, pandémiáról, családról és Pilinszky Jánosról beszélgettünk.

    • 2022. július 14.

    Tarja Kauppinen: A nyelv dekonstruálása az egyik legjobb komikumforrás

    A magyar kortárs íróval a szép- és a szórakoztatóirodalom közti falak lebontásáról.

    • 2022. július 12.

    A Karantén Zóna: Ezek a történetek pandémia nélkül is érvényesek

    Az HBO első magyar játékfilmjének készítőivel beszélgettünk.