- Kovács Krisztián
- 2020. július 30. | Becsült olvasási idő: 8 perc
Október 26-án igazán különleges előadásra, beszélgetésre készülünk a Lurdy Moziban, a Magvető Kiadó ugyanis akkor mutatja be J. R. R. Tolkien A hobbit című regényének egy magyarul eddig kiadatlan, illusztrált kiadását, ami jó apropó arra, hogy elmerüljünk a zseniális világteremtő nyelvész ezerszínű világának mélyére. Ehhez pedig érdemes olyanokra támaszkodni, akik élete részét képezte, vagy képezi a mai napig is Középfölde mítosza.
Gálvölgyi Juditot különleges kapcsolat fűzi Tolkien világához, és A Gyűrűk Urához, közvetve-közvetlenül e regénynek is köszönheti, hogy elindult a műfordítói pályán, és, hogy végül olyan kiválóságokat fordíthatott, mint Robert Charles Wilson, Agatha Christie, H. P. Lovecraft, Gerald Durrell, Arthur C. Clarke, Philip K. Dick, Ray Bradbury, vagy éppen Bram Stoker. Leendő vendégünket Tolkien mellett kérdeztük pályakezdetről, a fordító felelősségéről, a Kuczka Péterrel való közös munkáról, és persze a műfordítók mindennapjainak változásairól is.
Ha jól tudom, akkor egyetemistaként Angliában került a kezébe A Gyűrűk Ura, ami tulajdonképpen közvetve-közvetlenül elindította a pályán. Mi volt az, ami annyira megfogta Tolkien regényében, amitől másnak hatott, mint a korábbi olvasmányélményei?
1969 nyarán hét hetet tölthettem Londonban. Egy velem egyidős, ott élő magyar fiú adta a kezembe A Gyűrűk Urát, amelyet nyomban olvasni kezdtem – és rögtön beleszerettem. Bizonyára azért, mert gyerekkoromban ki nem állhattam a meséket, viszont rajongtam a mítoszokért, a különböző regékért, mondákért és Shakespeare-ért, no meg az angol nyelvért, amelyet hatéves koromtól kezdve tanultam. Magával ragadott az a világ, amelyet Tolkien teremtett, élveztem nyelvének szépségét és gazdagságát, és számomra A Gyűrűk Ura egy fura, tragikomikus világmegváltás mítosznak tetszett. Tragikomikus, hiszen a megváltó nem a nagy hősök, hanem a kisemberek közül kerül ki, és mert sem a nagy hősök, sem a kis megváltó nem tudnak tovább élni megváltott világukban.
Mondhatjuk, hogy a szakmát Kuczka Péternél, és a Galaktikánál kezdte. Milyen volt Kuczka Péterrel dolgozni, aki ma is a magyar tudományos-fantasztikus könyv- és lapkiadás úttörő jelentőségű alakjának számít?
Kuczka Péter írta akkoriban minden, a Móra Kiadónál megjelent sci-fi elő- vagy utószavát. Ezek egyikében említette A Gyűrűk Urát. Gondoltam, végre valaki, aki ismeri, hát írtam neki, hogy mennyire szeretem a könyvet, és éppen ezért szeretném lefordítani. Válaszolt! Azt válaszolta, hogy A Gyűrűk Ura kissé nagy falat egy egyetemistának, semmiképpen nem adhatná nekem ezt a munkát, ám rövidebb írásokkal próbálkozhatnék a Galaktika számára, amelyet ő szerkeszt. Természetesen a fordítandókat kezdetben ő választotta ki, és minden bizonnyal elégedett lehetett a munkámmal, mert állandó fordítója lettem a lapnak. Később ez a munkakapcsolat odáig mélyült, hogy volt olyan Metagalaktika kiadvány, amelynél az anyagok kiválasztását Kuczka teljes mértékben rám bízta. Megbíztunk egymásban, remekül ment együtt a munka. Természetes tehát, hogy az első regény, amelyet fordítottam, sci-fi volt, és Kuczka bízott meg vele. Ez a Síkföld című kötet volt, amelyet aztán sok további sci-fi is követett. Persze nem ragaszkodtam ehhez a műfajhoz, ráadásul ugyanebben az időben oroszból is fordítottam a Szovjet Irodalom című folyóiratnak.
Amikor az ember belefog pl. A szilmarilok fordításába, mennyiben kell, hogy ragaszkodjon, vagy akar ragaszkodni az adott szerzőtől korábban fordított művek magyar változatához, tehát jelen esetben Göncz Árpád szövegéhez?
A Szilmarilok előtt tudomásom szerint csak A Gyűrűk Ura és A Hobbit jelent meg magyarul. (A totálisan félresikerült A Babó nem számít.) Bevallom, voltak és megmaradtak bizonyos fenntartásaim A Gyűrűk Ura magyar változatával kapcsolatban, mert szerintem a munkát a jegyzeteknél, hogy úgy mondjam, a használati utasításnál kellett volna kezdeni, ám azok későn kerültek elő. Abból ugyanis egyértelmű lett volna sok minden, hogy mit kell, és mit nem kell lefordítani. Tolkien ugyanis egyrészt nyelvész volt, másrészt világteremtő. Ugyanakkor olyan mitológiai elemeket is felhasznált, amelyeknek nyoma sincs a magyar mondákban. Ezért egyes szavakat és neveket Tolkien nyelvészeti alapon képzett: ilyen például a hobbit szó is (az angol lyuk és az orosz büty összeházasítása= lyukban élő). A magyar mitológiában nincsenek trollok és entek, ahogy elfek sincsenek. Én az elf szót nem fordítottam volna tündére, mert tündérek magyarban is vannak, de egészen mások, mint az elfek.
Kosztolányi, Ottlik, Örkény, Babits, Szabó Lőrinc, a magyar műfordítók közt is akadnak hihetetlenül nagy alakok, az ő munkájuk, hagyatékuk felelősségét érzi egy mai műfordító?
A felsorolt írók és költők önálló alkotók is voltak, nem csupán műfordítók. Az én egyik mesterem, Makai Imre, aki oroszból nagyregényeket fordított, például egy négysoros versikét sem volt hajlandó magyarítani, mondván, hogy ő nem költő. Nála azért merészebb vagyok, ám Tolkien versben írt regéit én sem fordítottam le. Szerintem nemcsak a nagy fordító elődöket kell tisztelni, hanem a fordítandó szerzőket is. Szerintem amennyire lehetséges, ragaszkodni kell az eredeti formához, hangulathoz, nyelvezethez. A kritika általában nem vesz tudomást a fordítókról, hacsak nem „nagy emberek”, vagy nem vélnek felfedezni olyasmit – gyakran tévesen -, amibe beleköthetnek. Szóval érezhet a fordító felelősséget, a kritika általában meg sem említi, hogy a könyv nem magyar nyelven íródott.
Mennyiben másabb egy műfordító élete manapság, mint mondjuk 30-40 évvel ezelőtt? Gondolom, hogy bizonyos eszközöknek hála – mint az internet – talán egyszerűsödött némileg, ugyanakkor minőséget tekintve milyen változások látszanak?
Az internet nagyon sokat segít. Ha az ember nem járta be az egész világot, nagyon sok mindent nem tud elképzelni, nagyon sok mindenről azt sem tudja, hogy szilárd vagy folyékony halmazállapotú-e. Most megnézhetem! A sci-fi műfajnál ez különösen hasznos lehet, mert ott bizonyos dolgokról azt is nehéz eldönteni, hogy léteznek-e egyáltalán, vagy csupán a szerzői fantázia szüleményei.
Sci-fivel, és fantasyvel kezdte a pályát. Követi esetleg a két műfaj változásait, alakulását, újdonságait a mai napig is?
Bevallom, ma már nem túlzottan gyakran olvasok sci-fit és fantasyt. Ezeknek a műfajoknak a fénykorában akadt több nagyszerű író, akiknél a sci-fi vagy a fantasy forma volt csupán, de a lényeg nem ez volt, hanem az ember, az emberi viselkedés, nem a külsőségek, hanem a maradandó értékek. Nyilván születnek ma is kiváló alkotások ezekben a műfajokban, de kevésbé érdekelnek, mint régen.
Egy interjúban azt mondta, hogy idézem: „a fordító nem élhet olyan eszközökkel, amelyeket nem a szerző ad neki”. Stephen King egyik regényében egyszer a fordító a Wallmart nevét lecserélte Tesco-ra, mondván ezt a magyar olvasó jobban érti. Ez például megengedhető fogás? Egyáltalán meddig mehet el a fordító?
Én nem fordítanám a Wallmartot Tescóra. Az olvasó nem ostoba, rá fog jönni, hogy miről van szó. (Mint már említettem, én az elfet sem fordítottam volna tündére, mert az utóbbit érzem inkább félrevezetőnek.) Hogy a fordító meddig mehet el, nem könnyű kérdés. Egyszer megemlítettem a szerkesztőmnek, hogy a könyvben a nő az 56. oldalon levette a kabátját, aztán az 58. oldalon ismét levette. Rám ripakodott, hogy ezzel ne törődjek, fordítsam le, ami ott áll. Nos, szerintem a fordító addig mehet el, amíg – megtartva a szerző eredeti szándékát, az írás eredeti műfaját, viszonylag eredeti formáját – nem ront, inkább javít az eredeti könyv nyújtotta élményen.
Akadnak olyan munkái, akár konkrét szerzőt, akár műfajt tekintve, melyeket már egyszerű rutinból fordít, vagy minden egyes munkára különálló kihívásként tekint?
Volt egy szerzőm, Jackie Collins, akinek 16 kötetét fordítottam. De nem rutinból. Nem mondom, jól „összeszoktunk”, de minthogy a maga műfajában igen jó volt, pompásan tudta például beszéltetni a szereplőit, mindig nagy és friss élvezettel fordítottam. Természetesen minden könyvet elolvasok, mielőtt hozzá kezdenék a fordításhoz, és van, amelyik már előzetes felkészülést, jegyzetelést, kutatást kíván.
Melyik volt élete három legnagyobb kihívást jelentő fordítása, és melyik háromra a legbüszkébb?
Az egyik legnagyobb kihívás Mary Shelley Az Utolsó Ember című, eredetileg 1828-ban megjelent regénye volt, ugyanis az a nyelv már régen nem létezik. Ráadásul az igen művelt írónő megtűzdelte korabeli idézetekkel, amelyek eredetét fölöttébb nehéz volt felkutatni. Nagy kihívás volt Tolkien Gondolin bukása című kötete, mert Christopher Tolkien, az író fia és hagyatékának gondozója, meg nem tudom mondani, apja hány megjelent és meg nem jelent könyvéből, feljegyzéséből, ceruzával írt fecnijéből állította össze. Ennél hatalmas segítséget nyújtott Katona Ágnes szerkesztő, aki szerintem már fejből fújja Tolkien összes művét. Ugyancsak kihívás volt Leon Uris Megváltás című, vaskos kötete, amelynek csak egy részét fordítottam úgy, hogy a könyv elejét nem ismertem. A legbüszkébb Gerald Durrell A Hahagáj című könyvének fordítására vagyok. Itt jegyzem meg, hogy lévén a könyv humoros, eleve kevesebbet fizettek érte, mint amennyit „komoly” könyvekért szokás. Pedig humort fordítani a legnehezebb. Természetesen A Szilmarilok is a szívem csücske. És hogy más műfaj is legyen, a Lev Tolsztoj kisregényéből színpadra állított Legenda a Lóról, amelyet az ország több városában játszottak, Budapesten a Vígszínházban, Garas Dezsővel a főszerepben nagyon büszke vagyok. Ide kívánkozik még egy apróság a kritikáról. Megírták, hogy a darab jó, de kár volt beletenni Gálvölgyi Judit csacska dalszövegeit. Nos, a dalszövegeket Dusán írta, GJ, csekélységem Tolsztoj mondatait fordította.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.
Amikor a forgatáson 100-150 ember azért van ott, hogy közösen alkossunk egy jót, azt én semmihez sem tudom hasonlítani.
Hazai szerzős interjúink sorában most igazi különlegességgel jelentkezünk.
Alkotásról, motivációról, pandémiáról, családról és Pilinszky Jánosról beszélgettünk.
A magyar kortárs íróval a szép- és a szórakoztatóirodalom közti falak lebontásáról.
Az HBO első magyar játékfilmjének készítőivel beszélgettünk.