Gy. Horváth László: Lopni nem szép, görcsölni nem jó, egy valamirevaló műfordító szuverén

Angol-orosz szakon végzett, ösztöndíjjal bejárta Angliát, képzésen vett részt Moszkvában, a Lomonoszov Egyetemen, és végigjárta a szerkesztőségi ranglétrán az Európa Kiadónál, melynek 1975-től évtizedekig volt munkatársa. Számos kiváló író életművét gondozta, elemzéseket, irodalomtörténeti esszéket írt, de alighanem, leginkább mégis egészen kiváló műfordításairól híres. Nevét vélhetően minden könyvmoly jól ismeri, számos klasszikus regény magyar változata fűződik hozzá, de fordított krimit, horrort és kalandregényt is, ami azonban mindben közös, az az egységesen magas színvonal, ami miatt manapság bátran nevezhetem az ország egyik legkiválóbb műfordítójának. Gy. Horváth Lászlóval a szakma kulisszatitkairól, klasszikus fordítások modernizálásáról, műfordítói kritikákról és kedvenc műfordításokról beszélgettünk.

Gy. Horváth László John Williams Stonerének eredeti amerikai kiadásával

Számtalan klasszikus új fordítása került az utóbbi években a boltokba, Ön legutóbb Lev Tolsztoj Anna Karenináját fordította, amely hamarosan megjelenik az Európa Kiadónál. Szükséges ezeket az esetenként több évtizedes, vagy akár százéves szövegeket folyamatosan frissíteni és úgymond modernizálni?

A cím nálam Anna Karenyina lesz, szabályos átírással. Nem frissíteni, pláne nem modernizálni szükséges. Egyszerűen új változatot, új megformálást kínál az új fordító. Koronként ez nem árt.

Egyébként az angolszász könyvpiacon például a Tolsztoj-regények mindig kaphatók négy-öt változatban. Minden patinás kiadónak kell egy saját fordítás. Nálunk ez a közelmúltig nem így volt, talán a Jane Austen-reneszánsz vezette be, akkor bizony több fordítás is született az írónő minden regényéből.

Amikor egy komoly világirodalmi klasszikust kell újrafordítani, jár plusz felelősséggel, hogy a korábbi változatot, mint pl. A Legyek Ura esetében Déry Tibor készítette? De említhetném John Updike Nyúl-sorozatát, és Réz Ádám meg Göncz Árpád korábbi fordításait is. Kell, hogy az ember ragaszkodjon némileg az előd fordulataihoz, vagy éppen ellenkezőleg?

A legjobb, ha ezzel nem törődik. Lopni nem szép, görcsölni nem jó, egy valamirevaló műfordító szuverén. Saját „művet” hoz létre. Rólam megírta valaki a neten, mit összeizzadtam, hogy A hobbit egyetlen szava se egyezzen Szobotka Tibor szövegével. Az a helyzet, hogy sohasem olvastam Szobotka fordítását. Annyi felelősséggel egyébként biztosan jár, ha új fordításra vállalkozunk, hogy rosszabbat produkálni igen kínos volna.

Mennyiben törődhet a fordító a leendő olvasóközönség elvárásával? Értem ezalatt, hogy Ön is fordított Raymond Chandlert és Agatha Christie-t, melyek egy bejáratott sorozat részeként jelentek meg. Ilyen esetekben idomulni kell az előző kötetek szövegéhez?

Annyiban nyilván célszerű idomulni, hogy az állandó elemek ne ríjanak ki. Akik már ötven könyvön át tegeződtek, ne kezdjenek magázódni, és így tovább. A visszatérő fordulatok, leírások ne különbözzenek nagyon könyvről könyvre. Chandler még csak hagyján, de Christie majd száz regényében ezt elég nehéz követni, számon tartani. De hát erre való többek közt a jó szerkesztő is.

Egyik legújabb fordítása, Lev Tolsztoj Anna Karenyinája

A két kedvenc fordításom Öntől két kevésbé nyilvánvaló darab, az egyik V. S. Naipaul A nagy folyó kanyarulatában című regénye, a másik pedig Robert Coovertől az Utolsó ítélet West Condonban (szívfájdalmam, hogy egyik író sem tudta itthon igazán megvetni a lábát.) Mindkét regény az első magyar fordítás volt idehaza az adott szerzőtől. Egy ilyen debüt esetében hogyan és mi alapján alakítja ki a fordító az irányvonalat? Hol ér véget a szerző stílusa, és hol kezdődik a fordítóé?

Aki sokat fordított, sokszor találta szemben magát ezzel a kérdéssel. Minden új írónál be kell lőni, milyen stílus, szövegfelfogás passzolhat hozzá legjobban. Ehhez persze minimum egyszer alaposan végig kell olvasni az eredetit, mielőtt belevágnánk. Hozzáteszem: nem minden fordító vallja ezt. És a fordítói szabadság is lehet más-más mérvű. Coover műve börleszkbe hajlik, szabadon lehetett bohóckodni, nagyobb volt az élvezet. Naipaul mondatai sokkal gondolatibbak, oda több alázat kellett.

Egyszer egy interjúban azt mondta, hogy Richard Brautigant nagyobb élmény fordítani, mint pl. egy Updike-ot. Mire értette pontosan?

Nagyjából arra vonatkozhatott, amit az előbb mondtam. Brautigannél lehet brillírozni, Updike kordába fog. Persze Updike lírai prózájánál szebbet nem sokat ismerek, úgyhogy a fordító ott is élvezkedhet, csak fegyelmezettebben.

Más hozzáállást, vagy módszertant követel egy fordítótól egy szépirodalmi szöveg, mint egy szórakoztatóirodalmi, például egy krimi?

Inkább másféle tehetséget. Tolsztoj prózája nyilván magasabb rendű, mint Erle Stanley Gardneré, egyiket nehezebb megcsinálni, mint a másikat. De a hozzáállás, módszertan ugyanaz.

Van olyan kolléga, aki szerint nagyobb felelősség krimit fordítani, mint Byron leveleit, mert az egyik húszezer olvasóhoz jut el, a másik kétezerhez. Annyiban igaza van, hogy a fordítónak kutya kötelessége mindkét esetben maximális teljesítményt nyújtani.

Gy. Horváth László

Előfordulhat, hogy egy fordítás annyira félremenjen, hogy az komolyan befolyásolja egy külföldi szerző itthoni eladhatóságát, netalántán teljesen bedöntsön egy életművet?

Legyünk őszinték, isten tudja, hány tucat vagy száz kiadó működik Magyarországon, de húsznál többet nem tudnánk mondani, amelyik igazán érti a dolgát, amelyik egyáltalán felismeri a jó szöveget, s amelyiknek nem mindegy, hogy tehetséges műfordítóval dolgoztat, vagy a szomszéd Pistikével, akinek van egy középfokú nyelvvizsgája.

Szóval sok-sok kiadó jelentet meg szerzői sorozatokat, de hány életmű bedőléséről hallottunk? Egyről, kettőről? Amíg nem dörömbölnek méltatlankodó olvasók ezrei a kiadók ajtaján, addig, sajnos vagy nem sajnos, el kell fogadnunk, hogy az olvasók nem kis része vacak szövegekkel is beéri. Rossz hír a műfordítók céhének.

Mikor Gálvölgyi Judittal interjúztam, ő azt nehezményezte, hogy idehaza a kritika gyakorlatilag egyáltalán nem vesz tudomást a fordítókról. Valóban ennyire rossz a helyzet, és ha igen, ez vajon mennyiben zavarja a műfordítói szakmát?

Rossz-e a helyzet? Nincs is helyzet. A műfordító a kritikusok, recenzensek számára nem létezik. A „leleményes”, „kongeniális” és egyéb kalaplengetésektől kinyílik a bicska a zsebünkben. Csak annyit jelent, hogy nem csesztük el. Nemegyszer olvasunk olyan ismertetést, amelynek a tetejéről vagy aljáról lefelejtették még a könyvészeti adatokat is, ilyenkor aztán nyilvánvaló, hogy az illető angol, japán, görög szerző magyarul írta a regényét. Tisztelet a kivételeknek, annak a néhány blognak és online irodalmi magazinnak, amelyek a fordítással is hajlandók foglalkozni.

Harminchét éven át dolgozott az Európa Kiadóban, lenyűgözően hosszú együttműködés, ami viszonylag ritka manapság a magyar könyvpiacon. Volt esetleg titka a folyamatos és gyümölcsöző kapcsolatnak?

Ma már ritkaságnak tűnik, a régi világban sokkal gyakoribb volt. A könyvszakma eleve zártabb közösség volt akkor, ha valaki megtelepedett egy jó helyen, eszébe se jutott elvándorolni. Ehhez persze az is kellett, hogy a kiadó igazi, izgalmas irodalmi műhelyként működjön, nagyszerű belső munkatársakkal és külsősökkel. Az Európában ez megadatott nekünk. Egy olyan főnökkel, mint Osztovits Levente, olyan kollégákkal, mint Borbás Mária, Bart István, Szabó Ede, Szappanos Balázs, Antal László, Karig Sára, Gerencsér Zsigmond, Pór Judit, s hogy az élők közül is mondjak egyet, a legnagyobbat, Lator László, gyönyörűség volt az élet.

Néhány világhírű kötet Gy. Horváth László fordítói műhelyéből

Ehhez kapcsolódóan érdekelne, vajon mennyiben változott a fordítói szakma az elmúlt évtizedekben? Az elektronikai eszközök nyilván gyorsabbá tették, de vajon ez egyértelműen hozadék-e, vagy bizonyos esetekben inkább deficit?

Változott, persze, pozitív meg negatív értelemben is. Az internet nagy áldás, ma sokkal könnyebb tájékozódni nyelvi, kulturális és minden egyéb téren, mint amikor még csak a szamárfüles szótárak, kézikönyvek álltak rendelkezésünkre. A fordításokban manapság kevesebb (kellene hogy legyen) a leiterjakab. Ebből következőleg sajnos sok  régi fordítás revízióra szorul. Másfelől régen alaposabban megnézték, kinek adjanak lehetőséget a műfordítói pályára, ma, a számtalan kiadó korában jóval gyakoribbak a nyelvileg, stilisztikailag igénytelen, gyatra fordítások.

Ha három kedvencet kellene említenie az Ön által fordított művek közül, melyek lennének azok? Illetve adja magát a kérdés, akad-e esetleg olyan regény, melyet nagyon szívesen átültetett volna, vagy akár átültetne magyar nyelvre?

A mai három kedvencem Updike Nyúl-sorozata, Pynchon Kísérleti fázisa és az Anna Karenyina. De holnap lehet, hogy a négy Brautigan-kötetet, a Gendzsi szerelmeit és a Stonert mondanám. Holnapután meg a Chandlereket, Colson Whitehead Föld alatti vasútját és Thomas Hardy regényét, a Távol a világ zajától címűt.

Jövőre azonban, ha megérem, kétségkívül egy könyv lesz mind felett: a Háború és béke. A legnagyobb, az egyetlenegy. Az után már nemigen van mire vágyni.

Kapcsolódó cikkek

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

Konkurens kiadók összefogásából született az új budapesti könyvkuckó

Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.