Kaposi Ildikó
2022. április 19. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc

Haász János: Akkortól van tétje egy szövegnek, amikor az túllép a szerzőjén

Haász János újságíró, költő eddig talán leginkább versesköteteiről volt ismert a szélesebb közönség számára, a politológusként végzett szakember azonban most a 21. Század Kiadó gondozásában prózakötettel jelentkezett, melyet többek közt Grecsó Krisztián is méltatott. Haász Jánosról tudom, hogy van egy közös szenvedélyünk; a Vad Fruttik magyar zenekar szövegei és zenéje. Amikor megjelent az együttes legújabb klipje, az Elég, amelyben arcokat vágtak be gyors egymásutánban, meg is pillantottam Jánost egy villanásra. Így ezzel kezdtem a beszélgetést.

Haász János interjú

Ez a klip nagyon erősre sikerült. A nyilvánvaló erőszakellenes mondanivalón túl szól még az őszinteségről, a hitelességről, a sokféleség szépségéről. Elképzelhető, hogy egy pillanatra ugyan, de Önt láttam felbukkanni a klipben? Miért érezte fontosnak, hogy szerepeljen benne?

Milyen különös, és örömteli kapcsolódási pont. Igen, valóban szerepeltem a klipben. A dalt, vagyis a szövegét és a mondanivalóját ismertem már korábban, Marcival beszéltünk a klip koncepciójáról, miszerint mindenki lehet bántalmazott, az is, akiről nem is gondolnád, ahogy arról is, hogy ismertebb embereket is szeretne felkérni egy-egy villanás erejéig. Így került bele például Géczi János író, Terék Anna költő vagy Lovász Laci tévés, rádiós műsorvezető is. Mi személyesen is jóban vagyunk Marcival, szóval már jóval a forgatás előtt mondta, hogy rám is gondolt, ez nagyon jólesett. A dal végső, megzenésített formája, amiben iamyanknak is komoly szerepe volt – az ő dolgait egy néhány évvel ezelőtti, Esti Kornéllal közös produkciójuk miatt figyelem – nagyon betalált, a klippel együtt olyan lett, amilyennek vártam: vibrálós, mérges, és nagyon szépen épül fel a zene is, a szöveg is.

Politológusként végzett, aztán újságíró lett Gyulán, és mellette többször kikacsintott az irodalom világa felé. Most elsősorban szépíróként szeretnénk beszélgetni Önnel, de mégis érdekel, hogy mi az, ami Önt a politikához vonzotta fiatalkorában, miért tanult politológiát?

A rendszerváltás idején voltam fiatal, egy ma már szinte értelmezhetetlenül szabad korszakban. Az újságírás érdekelt gimis korom óta, jó iránynak tűnt, hogy ahhoz politikatudományt is tanuljon az ember. Jelentkeztem ugyan a JATE-ra magyar-töri szakra, de oda nem vettek fel, a Miskolci Egyetem politológia szakára igen.

Nagyon hasznos, érdekes és inspiráló öt év volt, utólag nem bánom, hogy ott kötöttem ki. Az egyetemi években kis ideig gondolkodtam azon, hogy a tudományos pályát válasszam, de örülök, hogy miután lediplomáztam, az eredeti terveknek megfelelően újságíróként kezdtem el dolgozni.

Haász János interjú

Mikor kezdett el írni?

Nyolcadikos koromban írtam a ballagásunkra egy verset, mert az úttörőtanácsban mindenki azon derpegett, hogy évek óta ugyanazokat a verseket mondják el mindig a ballagók. Nem volt jó vers, a helyzetet tovább rontotta, hogy én mondtam el, aki utáltam szerepelni. Maradjunk annyiban, hogy a következő években nem vették újra elő… A gimnázium végén, az egyetemen kezdtem el úgy írni, hogy az már vállalható volt, egy gyulai alkotói közösségben több antológiát is kiadtunk. De szépirodalmat rendszeresen csak az utóbbi hét-nyolc évben írok, az első könyvem 2017-ben jelent meg.

Végül újságíró lett Önből, de mellette sokszor ír szépprózát és verset is. Melyik megy könnyebben?

Az újságírás egy szakma, azt bármikor tudom csinálni, nyilván a kreatívabb műfajokhoz, egy véleménycikkhez vagy egy riporthoz kell valami szikra, a hírcikk viszont hírcikk, azt írja az ember, és kész. Hogy próza vagy vers, az nagyon változó, mikor mire kattan rá az agyam. Van, amikor egy novellát kellene befejeznem, de az agyam lustábbik fele inkább verseket talál ki.

Hogy születnek a művei? Kiszakadnak Önből, vagy sokáig érleli, javítgató típus?

Jellemzően úgy, hogy már fejben megvan a történet, sőt, az egész szöveg kilencven százaléka, és írás közben csak ritkán térek el tőle. Nehezebben írok prózát, mint verset, sokat küszködöm azzal, hogy az a novella olyan legyen, amilyennek szeretném. Sokszor így sem vagyok elégedett, a megjelenés után újraolvasva itt is, ott is átírnám.

Több díjat is nyert, az Élet és Irodalom Tarnói Gizella-emlékdíjasa, a 13. kerületi önkormányzat Kassák Lajos-díjasa, pályázatokon sokszor szerepel kiemelt helyeken. Egyszer egymás mellett ültünk a JCDecaux Álljon meg egy novellára díjátadón, és egészen meghatódtam attól, hogy ilyen nagy névvel együtt kerültem a shortilstesek közé. Ezek az elismerések mennyire fontosak Önnek?

Köszönöm szépen, bár én egyáltalán nem érzem magam nagy névnek. Sokszor a mai napig elbizonytalanodom, jó-e, amit csinálok, a novelláskötetem leadása után, aztán a megjelenése után is napokig volt bennem a szorongó, gyomrot nyomó érzés, hogy mennyire lett ez egyáltalán jó – kedves szerkesztőm, Laik Eszter végig biztatott, támogatott, ahogyan a feleségem is, amiért nem tudok nekik elég hálás lenni –, szóval ha másért nem, ezért is jók ezek az elismerések.

Azt hiszem, az, hogy anno nem vettek fel a magyarszakra, kialakított bennem egy olyasféle komplexust, hogy nekem papírom van arról, hogy nem értek az irodalomhoz.

Haász János interjú

Kinek ír elsősorban? Egyáltalán, amikor megszületik egy vers, egy novella, akkor mi motiválja annak megszületésében?

Amikor írok, nincs semmilyen célközönség a fejemben. Van egy történet vagy van egy vers, ami kikívánkozik. Aztán majd meglesz az olvasótábora, folyóiratban, kötetben, online felületen. Az motivál, hogy leírjam, amire gondolok.

Két gyermekverses kötet után most egy felnőtteknek szóló kötettel jelentkezett, Apám óriás lesz címmel, melynek a szereplője szintén egy gyerek, a kötetben szereplő novellák villanások egy fiú életéből a nyolcvanas-kilencvenes évekből. Miért olyan fontos Önnek ez a gyermek perspektíva?

Az, hogy egy gyerek szemével láthatjuk a világot, olyan perspektívákat ad, amit semmi más. A gyermeki gondolkodás sokkal nyitottabb, gyerekszemmel sok minden feltűnik, amibe felnőtt korunkra belerutinizálódunk.

A gyerekek látásmódja olyan, mint a frissen főtt tejbegríz, puha, képlékeny, formálható, felnőttkorunkra ez a tejbegríz kihűl, megkérgesedik a felszíne, sokkal nehezebb áthatolni rajta.

Hogy érzi, Ön is óriás a saját gyerekei számára?

Szeretnék az lenni. Hogy sikerül-e, az csak évtizedek múlva fog kiderülni.

A foci több novellában is megjelenik. Van kedvenc focicsapata, jár mostanában is focimeccsre?

Két kedvenc csapatom is van, de nemigen kell attól tartanom, hogy valaha is találkoznak. Az egyik a Vasas, ehhez hosszú út vezetett a Fraditól, és ebben az útban benne voltak személyes kapcsolódások, egy 6-2-es esős győzelem, egy pályaelsirató rajongó éppúgy, mint az a tény, hogy amikor Pestre költöztem, a lakásunk ablakából látszott, amikor a régi stadionban felkapcsoltak a reflektorok. A másik a londoni Arsenal, ami az ezredforduló környékén, Henry és Bergkamp és a világ legjobb, de méltatlanul elfeledett védősora és védekező középpályása idején kezdődött. Stadionban a Covid-járvány óta nem jártam, mostanában inkább fotelből nézem a meccseket.

Haász János interjú

Az író inspirálódik a múltjából, a környezetéből; ha életrajzi művet ír, akkor sem teljesen szó szerint kell olvasnunk mindent. Önnel is így volt ez? Mennyi a fikció és mennyi a valóság az Apám óriás lesz történeteiben?

Azt szoktam mondani, olyan ez a könyv, mint egy aszpikos hús: a fikció lágy szövetében megtalálhatók a valóságdarabkák. Wartburgunk volt, tatámnak Daciája volt, mindkettővel jártunk vezetni a földutakra, a szülővárosom, Gyula határában, ami egyben tényleg a román-magyar határ, van egy rozsdás vashíd, apával tényleg sokat jártunk Pestre, nagykörút, kifőzdék, meccsek, ez mind a valóság, ahogy az is, hogy volt ballonkabátja, rövidnadrágja, a szülővárosomban régen járt kisvasút a sugárúton. De erre a valóságra jelentős részben kitalált történetek fűződnek, ahogy nem volt például apának olyan karórája se, mint ami az egyik novella címadója lett. Nem véletlen, hogy a város neve sem Gyula lett kötetben, hanem egy kitalált városnév, Körösvár, hogy ezzel is jelezzem a fikciót.

A novellákat áthatja a nosztalgia, legalábbis bennem így csapódott le, nagyjából egyidősek vagyunk, így a saját gyerek- és fiatalkorom köszönt vissza a lapokról. Én azt vettem észre, hogy negyvenen túl elkezdtem egyre jobban sajgó szívvel visszagondolni arra a másik évezredre, és ez meglepett. Mert addig ezt csak az időseken vettem észre, és akkor feltettem magamnak a kérdést, hogy én is akkor most már idős vagyok? Ön hogy van a nosztalgiával? Miért érezte fontosnak, hogy erről a korszakról írjon?

Én ezt nem nosztalgiaként élem meg, ahogyan a könyvben is igyekeztem láttatni, a különböző idősíkok egyszerre élnek bennem. Már amikre emlékszem – mert a memória sokszor cserben hagyja az ember, kiesnek belőle dolgok vagy megteremt olyan valóságot, ami nem is úgy volt. De azt, hogy bennem ez a gyerek ott maradt, ezt teljesen komolyan hiszem és érzem. Ezért az, amiről írok, nem nosztalgia nekem, hanem egy másik síkon meglévő valóság.

Engem némelyik történet nagyon meghatott, erőteljes érzelmeket váltottak ki belőlem. Nem volt nehéz ezeket leírni? Milyen volt az írás folyamata érzelmileg Önnek?

Nem terápiás céllal írtam, ha szabad ilyet mondanom, annak szerintem nem is lenne vagy lett volna esztétikai-művészeti szempontból nagy tétje.

Szerintem akkortól van tétje egy szövegnek, ha az túllép a szerzőjén, és nem arról szól, hogy ő mit érez, hanem hogy hogyan tudja megragadni, és alkotásra felhasználni ezeket az érzéseket úgy, hogy valamit többet állítson elő ezáltal egyetlen személy – önmagam – történeténél.

Haász János interjú

Ha választania kellene egy emberi tulajdonságot, ami a legjobban dühíti, mi lenne az?

Nem egy tulajdonságot mondanék, hanem egy attitűdöt: a bezárkózást, befelé fordulást, a nyitottság teljes hiányát.

Ha most újra 18 éves lenne, milyen szakmát tanulna a legszívesebben?

Villamosvezetést. Esetleg mozdonyvezetést.

Mi az az életelv, vagy nézőpont, amit szeretne átadni a gyerekeinek?

Szabadon, nyitottan és merészen gondolkodni, közben pedig úgy viselkedni, hogy miközben egyetlen vallásban sem hiszek, az etikai normáik alapvetéseit meg tudjam tartani. És a bátorság, hogy ne féljenek kiállni magukért és az igazukért – mostanában ez egyre nehezebb.

Mit olvasott utoljára, ami nagy hatással volt Önre? Akár szépirodalom, akár szakirodalom?

Franzennek a Keresztutak című könyve volt az egyik ilyen maradandó olvasmányélmény, illetve nem legutóbb olvastam, hanem régebben, de nagyon sokat adott Gazda Alberttől a Leningrád is – megdöbbentő volt amúgy aztán a saját könyvem írásakor felfedezni a párhuzamosságokat a kárpátaljai magyar kisebbségi sors és a román határ melletti magyarországi magyar sors között. Annak pedig nagyon örülök, hogy Grecsó Krisztián Valami népijét már csak azután olvastam – hamarabb nem is olvashattam, hiszen nem jelent meg –, miután leadtam az Apám óriás lesz kéziratát. Nagyon nagy könyv, amely, ha más olvasatban is, de részben hasonló ügyeket jár körül, mint a sajátom.