Szerencsés Dániel
2021. július 9. | Becsült olvasási idő: 8 perc

Irvine Welsh: Mindannyian egyformán elégedetlenek vagyunk egy disztópikus világban

Az X-generációs irodalom amerikai csoda- és fenegyereke, Bret Easton Ellis, utoljára 2010-ben jelentkezett regénnyel. Az egyszerre nyilvánosságkerülő és provokatőr írózseni azonban ma sem tétlenkedik: egyszerre háromféle csatornán is naprakészen tarthatjuk magunkat a munkásságából. Új honlapján dedikált BEE-mercsandájzt vehetünk (ha pénztárcánk olyan vastag, mint Patrick Bateman-é), a podcastjain új, önéletrajzi novelláskötetébe hallgathatunk bele, emellett videós könyvklubja is van, ahol élettársa, Todd Schultz (azaz Todd Easton Ellis) moderálásával rendszeresen beszélgetéseket nézhetünk BEE könyveiről – s azok kapcsán sok minden másról is.

Todd az Amerikai psycho-val kapcsolatos adásban megszólaltatta Irvine Welsht, a Trainspotting szerzőjét, munkatársunknak, Szerencsés Dánielnek pedig annyira megtetszett az interjú, hogy engedélyt kért és kapott Easton Ellistől egy magyar fordításra.

Bret Easton Ellis-ről többet is olvashatsz a szerző saját weboldalán IDE kattintva.

ITT találod, és támogathatod is Ellis podcast-sorozatait.

EZ ITT pedig a The Bret Easton Ellis Show YouTube-csatornája.

Bret Easton Ellis

Todd Easton Ellis: Mit gondolsz az Amerikai psycho fontosságáról és hatásáról?

Irvine Welsh: Fontos szerepe volt, hogy elinduljon egy vita a fikciós irodalom feladatáról és céljáról. A könyv megjelenése idején az irodalom általában véve sokkal merészebb volt, mint ma, és ezt a merészséget természetesnek vettük. Ha bementél egy könyvesboltba, ott voltak a nagy írók könyvei, de a kevésbé ismertek sokszor elég szokatlan történetei is. Az Amerikai psycho-ban az volt az érdekes, mennyire mainstream regénnyé vált, és felvetett egy rakás kérdést az irodalom és a művészet szerepéről. Kell-e, szabad-e, hogy a művészet sértő legyen, ha pedig sértő, kit és mit sérthet meg? Az akkori társadalomban még úgy érezhettük, hogy mindezt szabadon meg lehet vitatni, minden lehetséges volt. A mai világ már sokkal kevésbé kedvez a művészetnek és kultúrának. Sokkal nehezebb egymástól elválasztani azt, hogy beszélünk valamiről és azt, hogy valójában meg is tesszük. Az Amerikai psycho-t ma sokkal nehezebb lenne kiadni, sőt, nem is hiszem, hogy kiadnák. A megjelenésekor is hatalmas indulatokat kavart, de ma még annál is nehezebb dolga lenne. Nehéz lenne kiadni.

Az is érdekes, hogy ha mai szemmel nézzük, ma már mindenki olyan, mint a főszereplő Patrick Bateman. Az egyik kiadáshoz írt bevezetődben azt írtad, hogy míg a Harcosok klubja az alsóbb osztálybeliek, az Amerikai psycho a gazdag Wall Street-i emberek világáról szól, a technológia mára már elmosta ezeket az osztálykülönbségeket. Hiszen mind olyanná lettünk, mint a nyolcvanas évek gazdagjai, akiknek minden csak egy karnyújtásnyira van. Nézd csak a megnyitott tabokat a keresőben: ott van minden a pornótól az Amazonig. Valahogy mindannyian Patrick Bateman-né lettünk.

Igen, mindannyian egyformán elégedetlenek vagyunk egy disztopikus világban, amiben egyre kevesebb ellenőrzésünk van a technológia felett. Egyre furcsábbak az emberi kapcsolatok. Esélyes, hogy érzelemmentes, robotszerű, szilikon-alapú lényekké váljunk, akik nem mondanak és nem tesznek soha semmi helytelent. A technoszférában elvesztettük a kultúrát, a művészetet, azt a közeget, amiben meg lehetne vitatni az eszméket, az értékeket, azt, hogy ki mit tart szépnek. Ma már kötelező vagy az egyik, vagy a másik oldalon állni. Az információs technológia szinte belekényszerít egy művészetellenes, már-már antihumanista kettősségbe.

Az Amerikai psycho első kiadása

Az USA-ban nem beszélnek osztályokról, helyette politikai korrektségről van szó. Nemrég a saját podcastodban a politikai korrektséget is egyféle osztályharcnak nevezted.

Abban a neoliberális társadalomban, amiben élünk, nehéz osztályokról vagy gazdasági egyenlőtlenségről beszélni. Már a nyolcvanas években eldőlt, hogy így fogunk élni, s ezt mára senki sem akarja komolyan megkérdőjelezni. Ez a felállás megfelel a jobboldali irányítóknak, akik, mondjuk így, a gazdaságot ellenőrzik, cserébe a baloldali irányítók nem feszengetik az osztálykülönbségeket. Inkább identitás-politikáról beszélnek. Mintha megegyeztek volna a fejünk fölött: a konzervatív irányítóké a gazdaság, cserébe a baloldal úgy kísérletezhet a társadalommal, sőt a nyelvvel, ahogy kedve tartja. Ami liberálisnak látszik, valójában elitista, sőt, ami a társadalomra gyakorolt hatását illeti, egyenesen marxista. Hiszen aki egyre többeket akar bevonni a politikába az egyenlőségre és a demokráciára hivatkozva, maga is elnyomóvá válik, mert nem lehet meg a végrehajtói nélkül. Ezt a szerepet töltik be az influenszerek.

Van erre egy hasonlatom. Vegyünk két külvárosi bandát valamikor a nyolcvanas években. Egy srác az egyik bandából vesz egy pár piros edzőcipőt, megmutatja a többieknek, a bandavezér meg azt mondja: ez cool, nekem is kell ilyen. Ő is vesz egyet, a végén mindegyik bandatag ilyen cipőben jár. A város másik bandájában azonban azt mondja a vezér a piros csukákra, hogy mennyire bénák, tiszta gáz, vidd vissza. Végül a két banda, a piros cipős meg a másik, találkoznak a belvárosban, összebalhéznak, verekednek, a végén pedig már azt sem tudják, egyáltalán miért kezdődött az utcaháború. Később aztán, amikor már lelohadt a tesztoszteron-szint és elmúlt egy kis idő, ugyanezek a srácok újra találkoznak a kocsmában vagy munkahelyen, akár családos emberként, és azt kérdezgetik egymástól, “emlékszel, mekkora balhé volt, képesek voltunk cipők miatt késelni egymást?” Akkoriban megkérdőjelezték a dolgokat. Mindenkinek volt szava, nem volt monolitikus kultúra. De mi van most?

Jön egy nagyseggű hülye, mint Kim Kardashian, kijelenti, hogy a piros edzőcipők menők vagy nem menők, mire az influenszerek elkezdik visszhangozni, hogy Kim Kardashian ezt mondta meg azt mondta, és aki követi őket, már nem kérdőjelezheti meg, amit hall tőlük. Senki sem tud kilógni a sorból. Nem csak a saját kis közegükben, hanem az egész világban.

Ránk kényszerítik az uralkodó véleményt. Elveszítik a személyiségünket, a vitára és érvelésre való képességünket. Már nem vagyunk képesek a saját fejünkkel megítélni, hogy kell-e nekünk egyáltalán az a piros edzőcipő vagy sem. Nincs rá lehetőség. Az az egy lehetőség maradt, hogy afféle kulturális verőlegények legyünk: ha már nem határozhatom meg az uralkodó véleményt, legalább mindenkire rá tudom kényszeríteni. Keresek valakit, aki nem követi 100%-ig, és üldözni kezdem, kirekesztem, marginalizálom. Ezért aztán egyre kevesebben merik felvállalni, hogy önálló véleményük legyen. Már senki sem akar kockáztatni. Emiatt egyre inkább kialakul egy, a médián alapuló, monolitikus kultúra, amiben nincs helye az eltérő véleményeknek.

Ellis és Welsh 1999-ben Dublinban

Talán a fiatal írók érzik a legjobban, hogy muszáj bizonyos elvárásoknak megfelelniük már a pályájuk elején. Ez viszont pontosan az ellentéte annak, amit művészetnek nevezünk.

Mára egyszerűbbé vált a könyvkiadás, azonban sokkal nehezebb lett megtalálni, kiépíteni a közönséget. Például, az én kiadóm évente több pályakezdőt is felkarol azzal, hogy ők az új hangok, de ha két-három könyv után nem kezdenek nyereséget termelni, nyomtalanul eltűnnek a süllyesztőben. Amikor én voltam pályakezdő, a kiadó még segítette az írók karrierjét. A kiadónál a jogi tanácsadástól kezdve a marketingig megvolt minden eszköz, amire az írónak szüksége volt. Most? Építs közönséget Instagramon, Twitteren, osztogass a követőid közt képzeletbeli szórólapokat, hátha megveszik a könyved, mert ha nem veszik, akkor neked annyi.

Vagy válaszd a magánkiadást és áltasd magad azzal, hogy majd felfedez egy kiadó, miután bevállaltál minden kockázatot, saját erődből megcsináltál mindent és persze egy rakás pénzt beleöltél a könyvedbe.

A másik különbség, hogy ma már eleve zsánerekben gondolkodunk. Amikor Bret Easton Ellis, Chuck Palahniuk és én pályakezdők voltunk, még bármit megírhattunk. Aztán a kiadónak vagy tetszett vagy nem, de nem számított, hogy amit írunk, az krimi, romantikus vagy horror.

Ma már mintha egyenesen a könyvesbolti kategóriák szerint kellene írni. Egyszóval, az olyan könyveket, mint az Amerikai Psycho, a Trainspotting vagy a Harcosok Klubja, ma már nem lehetne kiadni.

Mégis, mit tehetünk? A te munkásságodat például a novelláidon át ismertem meg, aztán jött a Trainspotting, amin keresztül eljutottam a többi skót szerzőhöz. Olyan élmény volt, ami megváltoztatta az életemet. Ha azonban az irodalmat árucikké degradáljuk, és többé nem születnek ilyen könyvek, mi lesz az irodalom sorsa?

Nagyon nem szeretnék olyan vénember lenni, aki azzal traktálja a fiatalokat, hogy az ő korában minden jobb volt. Azonban a folyamatos változás korát éljük, ahol minden a zéró költség felé visz, s tény, hogy emiatt nemcsak a profitot, de még a fizetést is egyre nehezebb megtermelni. A mostani fiataloktól elvettek egy rakás kulturális lehetőséget. Az átfogó kép még ennél is szomorúbb, mert nem csak az irodalomról van szó, hanem általában a művészetről és a kultúráról. A technológiát nem a művészet és kultúra, hanem utasítások terjesztésére használjuk. Kezdjük összekeverni az információt a tudással, márpedig az információ nem jelent tudást. Azt tanítják, hogyan fogadjuk be az információt anélkül, hogy rendszerezve alkalmaznánk. Nem tanítanak meg a rendszerezett gondolkodásra, a horizontális gondolkodásra, csak arra, hogy befogadjuk az információt. Ráadásul egy olyan gazdaság érdekében, ami valójában már nem is létezik. Nem találtuk meg a módját, hogyan hasznosítsuk a mostani rendszerszintű változást, mondhatni a kapitalizmusnak a technológiai átalakulás okozta hanyatlását. Nem tudjuk, mihez is kezdjünk a jövőben.

A Trainspotting első kiadása

Több művedet is megfilmesítették. Régebben sokkal gyakoribb volt, hogy egy könyvből filmet forgatnak, de ma már az is ritka, hogy egy könyvből egyáltalán forgatókönyvet írjanak. S persze már akkor is azt mondták, hogy a könyv mindig jobb az abból készült filmnél. Mennyi esélye van manapság egy könyv megfilmesítésének, ha az merész, tabudöntő, akár erőszakos témával foglalkozik? Ha a vizuális médiára adaptáljuk, hogyan lehet megőrizni egy ilyen történet lényegét?

El kell fogadni, hogy a könyv és a film vagy tévé egész más médium. Ha írok egy könyvet, csak magamnak írom, nincs közönsége, nem érdekel, kik fogják olvasni. Ha azonban filmről van szó, a producerek rögtön tudni akarják, miről szól és ki a célközönség. Emiatt elvész valami, ami a könyv sajátossága. Igazán kár, hogy az irodalom kezd kimenni a divatból és a sorozatok kezdik átvenni a regény szerepét. Az olvasás ugyanis interaktív folyamat. Amikor könyvet olvasunk, mi magunk forgatjuk a saját filmünket, az pedig csakis jobb lehet, mint bárki másé.

A legtöbb, amit egy film tehet az, hogy megőrzi egy könyv szellemét, lényegét, megismétli azt a hatást, amit a könyv az olvasóban keltett. Szerintem ezért lesz egy könyv mindig jobb, mint az abból készült film.

Jelenleg dolgozol valamin?

Íróként egy idő után eljutsz odáig, hogy semmi mással nem tudsz foglalkoni. Az írás az életed részévé válik. Nem tudom, mihez kezdenék, ha egyik napról a másikra nem írhatnék. Egyszerre önkifejezés és foglalkozás. Néha zenélek egy kicsit, de az írás nagy előnye, hogy egyedül is lehet. Egy filmhez vagy a zenéléshez másokra is szükség van, de az íráshoz csak te kellesz. Egy könyvhöz csak annyi kell, hogy egyedül legyél – az írás csodálatos, felszabadító találkozás önmagunkkal. Persze néha mást is kell csinálni. Végül is, senki sem akarja az egész életét egy szobában ülve, képzeletbeli alakok közt tölteni.