Jakupcsek Gabriella: Nem hiszek benne, hogy munka nélkül van siker

Alapvetően azok a személyiségek képesek inspiráció jelenteni számomra, akiken azt látom, hogy céljaiktól tökéletesen eltántoríthatatlanok, elképzeléseikhez ragaszkodnak, és különösen örömteli, ha azok az elképzelések valamiféle értéke megteremtéséről szólnak, ráadásul időről-időre elég bátrak tudnak lenni ahhoz, hogy meglévő értékeik megtartásával újítsák meg saját magukat, vagy szakmai törekvéseiket.

Alighanem mai interjúalanyunkról mindenkinek van véleménye, aki látta bármelyik műsorát, és bármi is legyen ez a vélemény, kétlem, hogy bárki is megcáfolná a tényt, hogy műsorai mindig magas minőséget képviseltek, és ápolták azokat a hagyományokat, melyre valamikor, annak hőskorában a televízió létrejött. Értéket teremtett, és ismeretterjesztéssel igyekeztek tágítani az néző horizontját. Az érdekelt, vajon ő hogy látja a pályát, miként élte meg saját karrierjét, és miként gondolkodik ma a televíziózásról. Jakupcsek Gabriellával beszélgettem.

A Ridikül című műsor díszletei közt

Felvételizett, és járt is két évet a Színház- és Filmművészetire, de aztán nem fejezte be azzal az indokkal, hogy nem lenne Önből jó színész. Mi volt az, ami hiányzott?

Évek kellettek, amire rájöttem, mert akkor még csak az érzés volt meg. Nagyjából egyébként az, hogy nem tudok más bőrébe bújni. Ez egy alapvető probléma. Az a színész, aki nem képes így átérezni dolgokat, azonosulni más ember jellemével, tulajdonságaival, esetleg halálpontosan megfigyelni annak érzéseit, abból nem lesz jó színész. És aztán észrevettem, hogy egy idő után nem szerettem a színpadon lenni, hanem már sokkal inkább a kreatív munka érdekelt. Ezt szeretem egyébként a televíziózásban is, nem a szereplést, hanem létrehozni valamit, egy műsort, kibontani egy témát. Kifejezetten nem vagyok szereplős típus. Szüleim csodálkoztak is, mert bár társaságban központi figura vagyok, de nem vagyok az az ember, aki különösebben szórakoztatna másokat, vagy öncélúan fel akarná hívni magára a figyelmet, sőt, ebből a szempontból kifejezetten rejtőzködő vagyok. Akkor jövök elő, ha dolgom van, ha mondani akarok valamit, ha valamit meg akarok mutatni. És erre a tulajdonságára az ember egyszer csak rájön, az pedig egy igen komoly lelki teher a színpadon.

Mondhatjuk azt, hogy ez egy igen komoly törésvonal volt?

Az egy nagyon nagy törésvonal volt. Egyrészt a nagyság, a volumenek voltak mások. Akkor, amikor én a főiskolára jelentkeztem, még nem volt olyan, hogy televíziós szakma. Nem volt riporter, sem műsorvezető, bemondónő volt. Azon kívül a színészek óriási tiszteletnek örvendtek, ők voltak „A” sztárok, éppen ezért iszonyú vonzereje volt ennek a szakmának, ráadásul átlag 800-an felvételiztek 10-12 helyre. Aki ott bejutott, az egy óriási teljesítményt tett le az asztalra, nem véletlen, hogy rengeteg színész van ma is a pályán, aki akár öt éven át is próbált bejutni.

Amikor valaki benne van abban a 10-12-ben a 800-ból, aztán mégis azt mondja, hogy kiszáll, ez nem jelentett óriási kudarcélményt?

Dehogynem, óriási kudarcélmény volt. Nekem az életemben szerencsére mindig volt B tervem. A főiskolán akkor engedtem ezt el igazán, amikor már sejtettem, hogy mi lesz a B tervem. Ez volt a bölcsészkar. És így nekem ez nem pusztán valaminek a vége, hanem valami másnak a kezdete volt. Egyébként is általában nálam mindig így alakul, ha valamit befejezek, akkor párhuzamosan el is kezdek valami mást, és akkor már sejtem is, hogy micsodát. Nem tudom, hogy jól fog-e menni, de azt igen, hogy ezáltal pozitív energiává tudom konvertálni a kudarcélményt. Aztán persze évekkel később, mikor elindult a televíziós pályafutásom, akkor a színész osztálytársaim, barátaim, kortársaim mindig mondták, hogy te atyaég, ez mekkora meglátás volt, hogy nem maradtál ott, és hogy milyen szerencsés vagy, hogy tudtál váltani. És ehhez kétségtelenül be kellett vallani önmagamnak azt, hogy nem leszek olyan volumen, mint amilyet magam számára elképzeltem.

Valaki 25-30 évet el tud tölteni lényegében folyamatosan ezen a pályán, úgy, hogy látjuk, hogy sem Vitray, sem Friderikusz, sem Kepes, egyikőjük sem volt képernyőn ilyen egészen minimális megszakításokkal, manapság pedig már azt látjuk, hogy fiatalok jönnek-mennek a képernyőn. Miben rejlik ennek a titka, ha egyáltalán van titok?

Nincs. Nincs titok. Vagy talán mégis, talán annyi, hogy mindig próbáltam megtalálni a jót, a megújulást, meg talán az, hogy nőben nincs elődöm. Vitray Tamásnál látható, hogy ő maga sem egyedüli volt a szakmában, hiszen ott volt a Vágó, az Egry János, az Aczél Endre, a nagy híradósok. Az egy nagyon erős férfinemzedék volt, ezekbe a műfajokba nőket nem igazán engedtek be, tőlük mást vártak el. Főleg bemondónők voltak, de igazából olyan, aki a pályán utat tört volna előttem, vagy akire most azt mondhatnám, hogy ő a példaképem, nem volt.

Szente Vajkkal a Magyarország Szeretlek című műsorban

Sok fórumot olvastam az interjúra készülve, hogy vajon a kommentelők milyennek látják Önt, és rengetegen írták, így aztán általános véleménynek is vettem, hogy Ön olyan, mint egy jó barátnő, vagy egy közeli ismerős. Ez miből fakadhat, egyszerűen csak a képernyőn eltöltött hosszú időből, vagy sokkal inkább a szakmai alázatból és hitelességből?

Szerintem önazonosságból fakad. A képernyőn azt csináltam mindig is, ami én is vagyok. Ezért is jöttem el a színészi pályáról, mert ott nem magamat kellett adjam, hanem adott esetben Júliának kellett lennem, vagy Capuletnének, vagy gonosznak, vagy őrültnek, vagy szexisnek, vagy naivának. Valamilyen más arcot kellett mutatnom. A műsoraimban pedig olyan vagyok, olyannak is kell lennem, amilyen vagyok. A tartalomra kell koncentrálnom, a feladatra kell figyelnem, és nem magamra.

Több interjút is elolvasva Önnel teljesen egyértelmű, hogy a szakmai etika és erkölcs mennyire fontos szerepet tölt be az életében. Ez a fajta mentalitás útközben, csúnya szóval „ragad” az emberre, neveltetés kérdése, vagy teljesen tanult magatartás?

Ezt az ember hozza magával otthonról. Azt gondolom, hogy az lesz erkölcsös a munkájában, vagy a kapcsolataiban, aki amúgy is ezt a gyakorlatot viszi az életében is. Ez az egyik, a másik a szakmai alázat. Akad olyan, aki nagyon szorgalmas a szakmájában, de nem úgy tartják számon, mint aki például nagyon korrekt lenne. Vannak olyanok is, markáns televíziós személyiségek, akik nem a korrektségük okán lettek közismertek, hanem a szakmai kvalitásaik miatt. Én ezt nem nagyon tudom kettéválasztani, nem igazán tudok olyat csinálni, amivel nem értek egyet, és ebből nagyon sok konfliktusom származott. Szerepet játszani tudok, előnyöm is van a színművészetivel. Nem színészből lettem újságíró, hanem újságíró vagyok, és előtte tanultam színészetet, szerintem ez a legjobb kombináció. A színészet egy eszköz, segíti a szakmámat. Azt pedig, hogy valamivel ne értsek egyet, de dolgozzam rajta, azt én nem tudtam, nem is tudom megtenni, és most már végképp ki is zárom az életemből, hiszen alapvetően ezt jelenti a hitelesség, ezt kell képviselnem. Az én szakmámban a cégem és a saját magam hitelét kell képviselnem, ezt manapság sokan elfelejtik, és éppen ez a két szakma közti egyik nagy különbség.

Egyszer azt mondta Kadarkai Endrének, hogy a Ridikül egy eutanázián megy keresztül, és ez független attól, ki vezeti a műsort. Törvényszerű, hogy egy ilyen formátum egy bizonyos idő után átmegy egyfajta kreatív kimerülésen?

Ha nem újítják meg, akkor persze. A témák nem lesznek újak. Idehaza az a tendencia, hogy vagy műsorvezetőt cserélnek, vagy díszletet. Ezek az első lépések, de egyiktől sem fog egy műsor megújulni. Nem tud bejönni új szemlélet, tágabb szemlélet. Mondok egy példát. Elég sokat dolgoztam külföldön, különböző televíziós társaságoknál, részben munkából kifolyólag, részben mert ösztöndíjas voltam. Egy olasz televízióban nyolc hónap után pihentetik a stábot, akár átteszik őket egy másik műsorba, és a műsorvezetőt is pihentetik, de úgy, hogy utána visszahozzák. Így pedig hozza magával a frissességet, és arra is van kényszerítve, hogy ezt tegye, mert tudja, hogy a szünet végeztével neki megújulva kell visszatérnie, újdonságot kell csinálnia. Nem az embereket akarják kihajigálni, hanem frissíteni a bennük lévő tartalmat. Szoftvert frissítenek. Minden kütyünkön mi is szoftvert frissítünk, nem a gépet dobjuk ki.

D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal című műsorának vendégeként

Azt látom én – aztán persze nyugodtan cáfoljon meg – hogy egy-egy értékteremtő, talk-show jellegű műsor hosszabb idő alatt találja meg a közönségét, a sikeréhez nagyobb idő kell.

Ma már lekötni az emberek figyelmét a tartalommal, tehát nem helyzetkomikummal és nem valamilyen hatással, az nagyon nehéz. Az ma a legnehezebb műfaj.

Több tévés és filmes szakembertől hallottam már afféle általános véleményként megfogalmazva, hogy mindenki nagyon vár a következő tévés generációra, de az valahogy nem akar jönni. Nem nagyon látni az új Frei Tamást, Kepest, Friderikuszt, vagy épp Jakupcseket. Engem az érdekelne, hogy ennek a jelenségnek a hátterében állhat-e az pl., hogy manapság sokan nem hivatásként, hanem ugródeszkaként tekintenek a tévére?

Oda-vissza igaz. Nincs itthon utódkinevelés, hanem cserék vannak. Egy napi műsorban kutya kötelesség kinevelni utódokat, ráadásul gazdaságos is. Én annak idején szerkesztettem, hol az Érdi Sándornak, hol a Szegvári Katinak, hol a Horváth Jánosnak, láttam őket dolgozni, elleshettem tőlük mindent. Hosszú évek teltek el úgy, hogy én nem a képernyőn ültem. Láttam, hogy hogyan csinálják, ezáltal azt is megfogalmaztam magamnak, hogy én hogy akarom majd csinálni. Magyarul, ha ma egy producer felelős lenne, akkor egy ilyen műsorban, amilyenek az enyémek is voltak, kinevelnék az utódokat. Most sajnos a tanítás egy önálló biznisz, ezáltal csak gyorstalpalók vannak, és még csak nem is mesterkurzusok, amelyeknek kevés közük van a gyakorlathoz, a való élethez, ráadásul óriási a lemorzsolódás, a tapasztalatlanságukra építenek, és ez csupán megélhetési tévézés. Olcsón bedobnak új arcokat, és sorra buknak meg. Kapásból tudnék tíz olyan fiatal lányt felsorolni, akik az elmúlt tíz évben a legkülönfélébb színes-szagos műsorokban, köldökig kivágva futkároztak egy darab mikrofonnal, egy darab hahotázó kérdést feltenni, és ha megkérdeznénk, mióta vannak a pályán, hát bizony kiderülne, hogy legalább tíz éve futkároznak. Őket nem tartom utódnak.

Lehetséges, hogy éppen a műsorvezetői tömegtermelés miatt nem jutnak oda a tűzhöz azok, akiknek lenne hozzá tehetségük?

Én azt gondolom, hogy a szorgalom mindig megtalálja az útját. Inkább abban nem vagyok biztos, hogy az adott ember kivárja, és kijárja azt az utat, amit kell. A tehetségek nem fognak tapicskolni egy helyben. Borzasztóan sokan akarnak odakerülni, és pillanatok alatt a ranglétrán elképesztő magasságokig jutni, vagy nagyon gyorsan bekerülni egy szép ruhában valaki mellé még akkor is, ha tudják, hogy a mikrofonnal fognak futkározni fel-alá. Itt komoly probléma van arról, hogy mennyi a befektetett munka, és mit várok el érte. Nem hiszek benne, hogy munka nélkül van siker. Nem is látok ilyet a környezetemben.

Úgy tudom, hogy utál, és, ahogy egyszer mondta, nem is nagyon tud szenvedni, inkább igyekszik mindig megtalálni az adott helyzetben a jót, vagy a kiváltó okokat. Lehetséges, hogy az állandó, időnkénti megújulás is ebben gyökerezik, legyen szó a televíziózásról, vagy most éppen az írásról?

Csak előre tudok nézni. Meghalnék, ha nem lehetnének terveim. Ez az egyik része. A másik része, hogy azért is tudok talán megújulni, mert én megunom, amit csinálok egy idő után. A harmadik évben már nagyon tudok unni egy műsort akkor is, ha nagyon sikeres. Egyszerűen megunom. Elkezdem törni a fejem, hogy hogyan lehetne megújítani. Azok, akik benne ülnek egy ilyen műsorban, és egyáltalán nem akarnak rajta változtatni, ott előbb-utóbb konfliktus alakul ki. Mindig úgy érzem, hogy, ahogyan a lakásomat újrarendezem, megújítok dolgokat, lecserélek tárgyakat, én magam is kell, hogy változzak, szívesen veszem, ha jön új szerkesztő, akinek más a beszéde, mások az ötletei. Nagyon hiszek abban, hogy nem szabad ragaszkodni valamihez akkor sem, ha az történetesen jól megy. Meg kell tartani, és azon belül is meg kell valósítani valamiféle frissítést.

Lovász Lászlóval a Lakástalkshow című műsorban

Sosem érezte, hogy meglegyinti a kiégés réme?

Nem, de megmondom, kit veszélyeztet ez. Sajnos a mostani negyvenes generációt mindig ugyanarra használják a tévében, és soha nem látom a moderátorokat más és más műsorokban. Hogy egyszer talk-show-t vezetnének, utána kvízműsort. Vezet egy game-show-t öt évig főműsoridőben. Utána egy másikat vezet, utána jön egy következő, és következő, és nem kalandozik műfajokban, ezáltal nem is tud megtanulni más műfajt, és róla sem derül ki, hogy milyen színek rejtőznek benne. Betanított munkássá degradálják őket, és saját magukat is. Ebben persze profi lesz, de ha egyszer visszanéz a pályájára, akkor ezt az egyet fogja látni, semmi mást.

Volt olyan a karrierjében, amire azt mondaná, hogy ez volt a csúcs? Egyáltalán egy ilyen változatos pályafutásból ki lehet emelni egyetlen epizódot?

Nem tudom. Nézze, a Ridikül biztos. Talk-show műfajban egész biztos. Még akkor is, ha ennél rosszabb műsoridő a földön nem volt, és mégis ki tudott ugrani a tömegből. Nagyon szerettem a game-show-t, ami a Vágóval szemben ment, még akkor is, ha a Vágó jobb volt. Két dolog miatt volt jobb, jobb volt a formátuma, és egyszerűen a Vágó nagyon jól csinálta. Tudom, hogy szerették az enyémet is, azt egészen másért, de azt a műsort például sosem éreztem veszteségnek, úgy, hogy öt évig csináltam. De az igazi mindig is a talk-show volt. Hogy ez most közéleti talk-show, mint a Jakupcsek Show, vagy a Ridikül, szinte mindegy is.

Jövőbeli tervekhez kapcsolódóan lenne egy egészen hipotetikus kérdésem: ha megvalósulna minden egyes feltétel, amit Ön szab, és teljesen szabad kezet kapna egy műsor elkészítéséhez egy teljesen tetszőleges csatornán, műsorvezetőként, riporterként vágna bele, vagy már inkább producerként?

Ez annyira hipotézis, hogy olyan ma már nincs, hogy én bármiben is teljesen szabad kezet kapjak. De ha arányokat lehet mondani, akkor 20%-ban csinálnám, és 80%-ban találnám ki, és építeném fel. Ezt egyébként felajánlottam egy kereskedelmi televizió programigazgatónak, hogy én megcsinálok egy női talk-show neki úgy, hogy kinevelem azt, aki csinálja. Senkinek nem kellett az ötlet, lehúztak egy újabb rókabőrt, és kész. Nem akartak több munkát beletenni, és majd a piacon nincs is új.

Látni arra vonatkozóan valamiféle tendenciát, hogyha mindez, amiről beszéltünk ugyanígy folytatódik, akkor merre is tart a tévés szakma?

A tévés szakmával nem látom, hogy olyan nagy baj lenne, a tévézéssel annyi, hogy bizonyos tartalmak kiszorulnak, és ilyen értelemben egy nagyon markáns réteg is kiszorul ebből a körből, mert a műfajok lettek hihetetlenül szűkek, ezáltal pedig az ország több részre oszlik. Arra, aki bámulja magányában, aki nem tud nélküle létezni, vagy aki már be sem kapcsolja. És nem azért, mert tévé, hanem mert egész egyszerűen tud bővített mondatban beszélni, és nem elégíti ki, amit ott lát. És ehhez nem kell a magas kultúráról beszélni. Egyszerűen jól kell valamit csinálni, és meg fogják nézni az emberek, főleg, ha ezt szolgálja egy jó marketing is. Akkor, amikor kilencvenvalahány magyar nyelvű csatorna van, akkor alighanem nagylelkűbben kellene bánni azzal a réteggel, aki érzékenyebb, szofisztikáltabb, aki az ismeretterjesztésre, és az emberi történetekre van kiéhezve. Hiszen ez is a televízió dolga, és ez nem merülhet ki abban, hogy átveszünk külföldi műsorokat, és híreket, hiszen vannak itt nálunk is bőven hírek, és érdekességek, és a televízió tulajdonképpen erre jött létre valamikor. Ez az, ami nekem hiányzik. Nincsenek emberi történetek.

Jakupcsek Gabriellával Ti is találkozhattok november 22-én a Lurdy Moziban, ahol egy különleges kerekasztal beszélgetésen vesz majd részt Hevesi Krisztával közösen. Jegyek kaphatóak a Ticketportal hálózatában IDE kattintva.