- Kovács Krisztián
- 2022. február 17. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
Király Leventét a rajongás vezette, mikor elkészítette többszörösen díjazott Piedone nyomában című filmjét, vagy amikor sikerkönyveket szentelt Bud Spencer és Terence Hill duójának akár a Verhetetlen páros, akár a Zsugabubus című műben. Kár tagadni, hogy a Spencer-Hill-filmek a mai napig meghatározó televíziós szórakozást nyújtanak, de vajon miben is áll a népszerűségük, miért lehetséges, hogy a nézettségük alig-alig kopott az elmúlt 30-40 évben, és vajon szakmai szemmel hol helyezhető el életművük minősége a filmesztétika és filmtörténet vonatkozásában?
Akad, aki szerint az állandó televíziós sugárzás kondicionálta arra a magyar lakosságot, hogy szeressék a Bud Spencer-Terence Hill filmeket, de itt nyilván többről van szó. Mi az oka, hogy népszerűségük látszólag évtizedek óta mit sem kopott?
Az ok egyrészt az ő személyükben keresendő, a filmtörténet rendkívüli színészpárosa az övék, ráadásul mindketten egyedi karakterek. Ettől függetlenül nyilván nem ez az egyetlen ok amiért népszerűek. Ha jól belegondolunk, még a tősgyökeres rajongók is tudnak olyan filmeket mondani tőlük, amik nem igazán lettek olyan szórakoztató alkotások, gondoljunk csak pl. A fekete kalózra. Attól, hogy nagyszerű színészpárosról van szó, még nem garantálható a siker. Ehhez hozzájárultak nyilván a kiváló rendezők is, mint Steno, Bruno Corbucci, Sergio Corbucci, Marcello Fondato, E. B. Clutcher, és még hosszasan sorolhatnám a sort, akik nevetségesen kevés lírából klasszikus filmeket alkottak. Aztán ott vannak a kiváló magyar szövegírók, akik átültették hangzatos párbeszédekbe az eredeti forgatókönyvet. Úgy fogalmaztak meg poénokat, hogy azok hosszú-hosszú évtizedeken át gyökeret vertek az emberek fejében. „Ha kicsi a tét a kedvem setét”, „Te mond, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb” és így tovább. De gondoljunk az … és megint dühbe jövünkre, ahol az eredeti cím Parri e disparri, vagyis szószerinti fordításban Páros és páratlan. Ennek a filmcímnek a megváltoztatása is jól mutatja, mennyire frappáns, szellemes címeket tudtak a magyarok annak idején adni. Terence Hill neve az eredeti, olasz verzióban nem Zsugabubus volt, hanem fustaccio, vagyis atléta, ami szintén a magyar fordítók ötletességét dicséri. De beszélhetünk a mellékszereplőkről is, akik rendkívül tehetséges kaszkadőrökként parádésakat alakítottak. Egyszóval sokrétű a siker titka.
Volt szerencséd velük személyesen is találkozni; nekem mindketten a szó jó értelmében vett egyszerű, szerény embereknek tűnnek, de a saját élményeid alapján mennyiben felelnek meg a média által róluk közvetített képnek?
Maximálisan. Nagyon közvetlen, kedves embereket ismertem meg a személyükben. Ha mégis különbséget kell tenni, akkor Bud Spencer volt a közvetlenebb, az igazi nápolyi, dél-olasz, aki szerette még az újságírókat is a saját lakásában fogadni. Terence Hill egy jóval zárkózottabb egyéniség, ez részben a magánéleti traumáinak – gyermeke halálának – is köszönhető. Fél órát szánt ránk, és bár kedves volt, azért érződött, hogy ő egy távolságtartóbb típus, amivel persze nincs baj, így kell elfogadni, így kell szeretni.
Tudom, hogy Olaszországban az A-kategóriás színészek között Fellinit, Antonionit és más művészt tartanak nyilván, a Spencer-Hill mozifilmek pedig ún. B-kategóriába tartoznak, de ha most elvonatkoztatunk a rajongástól, hova tennéd a filmjeik minőségét?
Ha csak megnézzük a mimikáját, a filmekben nyújtott alakításait, zseniálisak. Persze, tudjuk, hogy ő mindig ugyanazt a karaktert alakította, de ennek ellenére azt gondolom, hogy az arcjátéka, a színészi megjelenése, kisugárzása a magasrangú színészek közé emeli őt. Pusztán abból kiindulni, hogy vígjátékokat készített, még nem jelenti azt, hogy ne lett volna kiváló művész. Kicsit elfogultabb vagyok vele, mint Terence Hill-el, akit szintén kiváló színésznek tartok.
Mit gondolsz, a Piedone nyomában sikere, és díjazásai megismertethetik, megszerettethetik a Hill-Spencer filmeket szélesebb közönséggel?
Teljes mértékben. Észak-Olaszországban, Szicíliában, Rómában vagy éppen szülővárosában, Nápolyban többen is odajöttek hozzám a filmem vetítésének végén és azt mondták, hogy ők nem is tudták, hogy Bud Spencer ennyire sokoldalú ember volt, ahogy ők fogalmaztak: „Nem is tudtuk, ki élt közöttünk”.
Hill ugyan még aktív, Bud Spencer viszont már 2016 óta nincs köztünk, és utolsó közös filmjük, a Bunyó Karácsonyig is már lassan harminc éves lesz. Mi, vagy mi lesz az ő örökségük?
Az ő örökségük sokrétű: egyrészt annak üzenete, hogy jó dolog az igazság oldalára állni, bátran kiállni egy nemes ügyért. Megmutatták világszerte, hogy igenis lehet úgy vígjátékot csinálni, hogy az 40-50 év után is időtálló legyen. Bud Spencer és Terence Hill ugyanis a mai napig képes örömöt csalni az emberek arcára. Több barátom és ismerősöm is mondta, hogyha rossz kedve van, csak megnéz egy Bud Spencer-Terence Hill-filmet és máris jobb kedvre derül. Ez az ő igazi örökségük: az időtálló szórakoztatás. Persze van más is. Gyerekként a filmjeiket nézve mindig a bunyókat vártam, felnőttként viszont már észreveszem a filmjeikbe rejtett üzeneteket.
Írtál könyvet Ennio Morricone munkásságáról, valamint Alan Delon és Jean-Paul Belmondo rivalizálásáról is. Morricone persze mindenhol legenda, Belmondo és Delon viszont idehaza szintén kultikus státusznak örvend, annak idején még a Friderikusz Show-ba is eljöttek együtt, a magyar nézők hozzájuk való ragaszkodását mivel lehet magyarázni? Ők azért alapvetően más típust, más stílust képviselnek, mint Spencer és Hill.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csak más stílust képviselnek, de nem is kedveli őket olyan széles publikum, mint a Spencer-Hill párost. Utóbbiakat gyerektől az idősekig szinte minden korosztály képviselői szereti, míg Delon és Belmondo a 60-as, 70-es évek nagy sztárjai, így a mai fiatalok egy jelentős része azt sem tudja, kik ők. Sajnos ezt tapasztalatom. Ráadásul a kereskedelmi csatornákon sem látunk olyan sűrűn Belmondo és Delon filmeket. Ha kimész az utcára, és megkérsz valakit, hogy soroljon fel három Alain Delon-filmet, nem valószínű, hogy fog tudni válaszolni, míg Spencer-Hill filmeket minden további nélkül. Persze akad egy réteg, aki ma is tiszteli és szereti őket, leginkább azért, mert egykor a francia filmművészet igen magasan jegyzett művészei voltak. Delon ráadásul egy sármos férfi volt, Belmondo meg egy igazi csibész, nem csoda, ha szerették őket idehaza is. A véleményemet messze alátámasztja azt is, hogy ez a könyvem messze nem fogyott akkora számban, mint a Spencer-Hill könyvek.
Úgy tudom, hogy Bud Spencer-Terence Hill témában most kimerítetted a forrásaidat, és nem tervezel új kötetet, de akad-e olyan színész, akire érdemes lenne rászánnod fél millió karaktert?
Gondolkodom egy Arnold Schwarzenegger-Sylvester Stallone könyvön, az ő filmjeiken is generációk nőttek fel. Látszólag az ő életük is a kitartásról, szorgalomról, küzdésről szól. Schwarzenegger – ahogyan azt sokan tudják – testépítőből lett akciósztár, aztán Kalifornia kormányzója, míg Stallone számára is rögös út vezetett a szegénységből a világhírnévig. Ezt az utat jó lenne bemutatni a nagyközönség számára. Reményeim szerint az ő életüket, pályafutásukat és sikertörténetüket is feldolgozom majd könyv formájában.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Amikor a forgatáson 100-150 ember azért van ott, hogy közösen alkossunk egy jót, azt én semmihez sem tudom hasonlítani.
Hazai szerzős interjúink sorában most igazi különlegességgel jelentkezünk.
Alkotásról, motivációról, pandémiáról, családról és Pilinszky Jánosról beszélgettünk.
A magyar kortárs íróval a szép- és a szórakoztatóirodalom közti falak lebontásáról.
Az HBO első magyar játékfilmjének készítőivel beszélgettünk.