Kovács Krisztián
2022. február 17. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Király Levente: Bud Spencer és Terence Hill a mai napig képes örömöt csalni az ember arcára

Király Leventét a rajongás vezette, mikor elkészítette többszörösen díjazott Piedone nyomában című filmjét, vagy amikor sikerkönyveket szentelt Bud Spencer és Terence Hill duójának akár a Verhetetlen páros, akár a Zsugabubus című műben. Kár tagadni, hogy a Spencer-Hill-filmek a mai napig meghatározó televíziós szórakozást nyújtanak, de vajon miben is áll a népszerűségük, miért lehetséges, hogy a nézettségük alig-alig kopott az elmúlt 30-40 évben, és vajon szakmai szemmel hol helyezhető el életművük minősége a filmesztétika és filmtörténet vonatkozásában?

Bud Spencer és Király Levente

Akad, aki szerint az állandó televíziós sugárzás kondicionálta arra a magyar lakosságot, hogy szeressék a Bud Spencer-Terence Hill filmeket, de itt nyilván többről van szó. Mi az oka, hogy népszerűségük látszólag évtizedek óta mit sem kopott?

Az ok egyrészt az ő személyükben keresendő, a filmtörténet rendkívüli színészpárosa az övék, ráadásul mindketten egyedi karakterek. Ettől függetlenül nyilván nem ez az egyetlen ok amiért népszerűek. Ha jól belegondolunk, még a tősgyökeres rajongók is tudnak olyan filmeket mondani tőlük, amik nem igazán lettek olyan szórakoztató alkotások, gondoljunk csak pl. A fekete kalózra. Attól, hogy nagyszerű színészpárosról van szó, még nem garantálható a siker. Ehhez hozzájárultak nyilván a kiváló rendezők is, mint Steno, Bruno Corbucci, Sergio Corbucci, Marcello Fondato, E. B. Clutcher, és még hosszasan sorolhatnám a sort, akik nevetségesen kevés lírából klasszikus filmeket alkottak. Aztán ott vannak a kiváló magyar szövegírók, akik átültették hangzatos párbeszédekbe az eredeti forgatókönyvet. Úgy fogalmaztak meg poénokat, hogy azok hosszú-hosszú évtizedeken át gyökeret vertek az emberek fejében. „Ha kicsi a tét a kedvem setét”, „Te mond, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb” és így tovább. De gondoljunk az … és megint dühbe jövünkre, ahol az eredeti cím Parri e disparri, vagyis szószerinti fordításban Páros és páratlan. Ennek a filmcímnek a megváltoztatása is jól mutatja, mennyire frappáns, szellemes címeket tudtak a magyarok annak idején adni. Terence Hill neve az eredeti, olasz verzióban nem Zsugabubus volt, hanem fustaccio, vagyis atléta, ami szintén a magyar fordítók ötletességét dicséri. De beszélhetünk a mellékszereplőkről is, akik rendkívül tehetséges kaszkadőrökként parádésakat alakítottak. Egyszóval sokrétű a siker titka.

Annak idején emlékezhetünk a három T, vagyis a tűrt, tiltott és támogatott filmkategóriákra. Nos, az ő filmjeik egyértelműen a támogatott alkotások közé tartoztak, hiszen nem jelentettek veszélyt sem a rendszerre sem a gyerekekre, így aztán korlátlanul forgalmazhatták és sugározhatták ezeket a mozifilmeket. Nyilván ez is hozzájárult a népszerűségükhöz, akárcsak Bujtor István vagy Ujréti László félelmetesen jó szinkronhangja.

Terence Hill és Király Levente

Volt szerencséd velük személyesen is találkozni; nekem mindketten a szó jó értelmében vett egyszerű, szerény embereknek tűnnek, de a saját élményeid alapján mennyiben felelnek meg a média által róluk közvetített képnek?

Maximálisan. Nagyon közvetlen, kedves embereket ismertem meg a személyükben. Ha mégis különbséget kell tenni, akkor Bud Spencer volt a közvetlenebb, az igazi nápolyi, dél-olasz, aki szerette még az újságírókat is a saját lakásában fogadni. Terence Hill egy jóval zárkózottabb egyéniség, ez részben a magánéleti traumáinak – gyermeke halálának – is köszönhető. Fél órát szánt ránk, és bár kedves volt, azért érződött, hogy ő egy távolságtartóbb típus, amivel persze nincs baj, így kell elfogadni, így kell szeretni.

Tudom, hogy Olaszországban az A-kategóriás színészek között Fellinit, Antonionit és más művészt tartanak nyilván, a Spencer-Hill mozifilmek pedig ún. B-kategóriába tartoznak, de ha most elvonatkoztatunk a rajongástól, hova tennéd a filmjeik minőségét?

Az az igazság, hogy egy rajongó nem tud elvonatkoztatni ettől. Soha nem értettem egyébként, hogy miért nem sorolták Bud Spencert az igazi művészek közé Olaszországban. Sok helyütt szóvá is tette, hogy más országokban jobban megbecsülték őt, mint odahaza. Ahogy a mondás tartja, senki sem lehet próféta a saját hazájában, de talán azért nagyobb megbecsülést érdemelt volna.

Ha csak megnézzük a mimikáját, a filmekben nyújtott alakításait, zseniálisak. Persze, tudjuk, hogy ő mindig ugyanazt a karaktert alakította, de ennek ellenére azt gondolom, hogy az arcjátéka, a színészi megjelenése, kisugárzása a magasrangú színészek közé emeli őt. Pusztán abból kiindulni, hogy vígjátékokat készített, még nem jelenti azt, hogy ne lett volna kiváló művész. Kicsit elfogultabb vagyok vele, mint Terence Hill-el, akit szintén kiváló színésznek tartok.

Belmondo Király Levente Piedone nyomában című könyvével

Mit gondolsz, a Piedone nyomában sikere, és díjazásai megismertethetik, megszerettethetik a Hill-Spencer filmeket szélesebb közönséggel?

Teljes mértékben. Észak-Olaszországban, Szicíliában, Rómában vagy éppen szülővárosában, Nápolyban többen is odajöttek hozzám a filmem vetítésének végén és azt mondták, hogy ők nem is tudták, hogy Bud Spencer ennyire sokoldalú ember volt, ahogy ők fogalmaztak: „Nem is tudtuk, ki élt közöttünk”.

Hill ugyan még aktív, Bud Spencer viszont már 2016 óta nincs köztünk, és utolsó közös filmjük, a Bunyó Karácsonyig is már lassan harminc éves lesz. Mi, vagy mi lesz az ő örökségük?

Az ő örökségük sokrétű: egyrészt annak üzenete, hogy jó dolog az igazság oldalára állni, bátran kiállni egy nemes ügyért. Megmutatták világszerte, hogy igenis lehet úgy vígjátékot csinálni, hogy az 40-50 év után is időtálló legyen. Bud Spencer és Terence Hill ugyanis a mai napig képes örömöt csalni az emberek arcára. Több barátom és ismerősöm is mondta, hogyha rossz kedve van, csak megnéz egy Bud Spencer-Terence Hill-filmet és máris jobb kedvre derül. Ez az ő igazi örökségük: az időtálló szórakoztatás. Persze van más is. Gyerekként a filmjeiket nézve mindig a bunyókat vártam, felnőttként viszont már észreveszem a filmjeikbe rejtett üzeneteket.

Az …és megint dühbe jövünk a jótékonykodásról szól, az Én a vízilovakkal vagyok az állatok védelméről, a Piedone-filmek a kábítószer ellenes harcról. Újranézve ezeket az alkotásokat ki lehet olvasni belőlük újdonságokat amellett, hogy jót szórakozunk.

Belmondo és Király Levente a párizsi Veramente étteremben szkander közben, 2019

Írtál könyvet Ennio Morricone munkásságáról, valamint Alan Delon és Jean-Paul Belmondo rivalizálásáról is. Morricone persze mindenhol legenda, Belmondo és Delon viszont idehaza szintén kultikus státusznak örvend, annak idején még a Friderikusz Show-ba is eljöttek együtt, a magyar nézők hozzájuk való ragaszkodását mivel lehet magyarázni? Ők azért alapvetően más típust, más stílust képviselnek, mint Spencer és Hill.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csak más stílust képviselnek, de nem is kedveli őket olyan széles publikum, mint a Spencer-Hill párost. Utóbbiakat gyerektől az idősekig szinte minden korosztály képviselői szereti, míg Delon és Belmondo a 60-as, 70-es évek nagy sztárjai, így a mai fiatalok egy jelentős része azt sem tudja, kik ők. Sajnos ezt tapasztalatom. Ráadásul a kereskedelmi csatornákon sem látunk olyan sűrűn Belmondo és Delon filmeket. Ha kimész az utcára, és megkérsz valakit, hogy soroljon fel három Alain Delon-filmet, nem valószínű, hogy fog tudni válaszolni, míg Spencer-Hill filmeket minden további nélkül. Persze akad egy réteg, aki ma is tiszteli és szereti őket, leginkább azért, mert egykor a francia filmművészet igen magasan jegyzett művészei voltak. Delon ráadásul egy sármos férfi volt, Belmondo meg egy igazi csibész, nem csoda, ha szerették őket idehaza is. A véleményemet messze alátámasztja azt is, hogy ez a könyvem messze nem fogyott akkora számban, mint a Spencer-Hill könyvek.

Úgy tudom, hogy Bud Spencer-Terence Hill témában most kimerítetted a forrásaidat, és nem tervezel új kötetet, de akad-e olyan színész, akire érdemes lenne rászánnod fél millió karaktert?

Gondolkodom egy Arnold Schwarzenegger-Sylvester Stallone könyvön, az ő filmjeiken is generációk nőttek fel. Látszólag az ő életük is a kitartásról, szorgalomról, küzdésről szól. Schwarzenegger – ahogyan azt sokan tudják – testépítőből lett akciósztár, aztán Kalifornia kormányzója, míg Stallone számára is rögös út vezetett a szegénységből a világhírnévig. Ezt az utat jó lenne bemutatni a nagyközönség számára. Reményeim szerint az ő életüket, pályafutásukat és sikertörténetüket is feldolgozom majd könyv formájában.