- Kovács Krisztián
- 2022. január 21. | Becsült olvasási idő: 8,5 perc
A nagyformátumú televíziós sztárinterjúk divatja látszólag lejárt, mondhatnánk, a műsorok a YouTube-ra és a legkülönbözőbb podcast csatornákra költöztek, ám akad ember, aki még mindig a hagyományos formában hódol ennek a nem kis energiabefektetéssel járó műfajnak. Több mint tíz éves pályafutása során olyanok akadtak a horgára egy-egy beszélgetés erejéig, mint George R. R. Martin, Christopher Plummer, Philip Roth, Bud Spencer, Terry Gilliam, Roger Moore, Jonathan Franzen, Woody Allen, Umberto Eco vagy épp Neil Gaiman. Köves Gáborral második interjúkötete kapcsán beszélgettünk a sztárinterjúk létrejöttéről, interjúálmokról, és az élő interjúk műfajának szomorú átrendeződéséről is.
Köves Gábor
Nagy élvezettel olvastam a Végszónak sem rossz című köteted, és ahogy a recenzióban is írtam róla, valahogy furcsa nosztalgia fogott el a 90-es és a 2000-es évek interjú műsorai iránt. Te magad interjúk terén honnan inspirálódtál? Az emberek érdekeltek, és hozzá jött a szakma, vagy előbb volt a szakma, aztán ezt építetted be az interjúkba.
A kérdésedben szereplő inspiráció talán túl nagy szó ide, ami biztos, hogy a ’90-es évek hajnalán – de szép hajnal volt! – rengeteg angolszász filmmagazint olvastam, olyanokat, mint a Sight & Sound, vagy az amerikai és a brit Premiere. A határon vártam, ha megtudtam, hogy érkezik a friss Sight & Sound. Oké, túlzok, de nem sokat. Felködlik egy Harrison Ford-interjú a rendszerváltás környékéről: a film, amiről beszélt, itthon még nem is volt elérhető, de az interjút olvasva marha jó érzés volt elképzelni, milyen lehet. Nem Ford, hanem a még nem látott filmje. Hát, igen, akkor még Harrison Ford-filmek bűvöletében éltem, fiatalság, bohóság, nem tagadom, így történt. Sokszor maguk a filmek nem is értek fel, nem is érhettek fel az interjúk során elképzelt mozikhoz. Olyan volt ez, mint egy külön kis bolygó, ami csak az enyém: a filmes bolygó, amihez ezek a lapok szállították a muníciót. Mindennek ez a filmmánia az oka, ezúton is óvnék tőle minden tízenévest. Híresen tökéletes angoltudásomat is a magazinok olvasása során palléroztam. Ezeknek a magazinoknak a többségét persze kinyírta az net, de az Empire és egy-két társa még tartja magát. Mond neked valamit, hogy Sight & Sound?
Nem, alighanem én már másik korosztály vagyok, csak a Cinema magazint járattam annak idején.
Igen, ez egy klasszikus generációs szakadék, pedig a Sight & Sound hál’ istennek még működik, igazi nemzeti kincs, mármint a briteké. De már én sem járatom, pedig anno egy vagyont költöttem rá, van otthon több száz lapszám, még nem volt szívem áttenni őket a szelektívbe.
Ezek szerint sokáig voltál előfizető.
A Bestseller nevű könyvesboltba mentem értük, az Október 6-a utcába. Nagy felüdülés volt a szürke főiskolás napok sorában a Sight & Sound Nap. Minden hónapban elzarándokoltam egyszer a Bestsellerbe és az S&S mellett amerikai és brit Premiere-rel – mert ebből kétfajta is volt -, távoztam. Egy jóllakott napközis örömével. Akkor már talán volt Empire is, szóval, elég nehéz volt az iskolatáska.
Gábor és Juliette Binoche
Megerősítetted, amit gondoltam, mert az interjúidnak a szó legjobb értelmében van egy kvázi „rajongói” hangulata, ami részemről jóval hitelessebbé teszi, mert adott írókat, színészeket én is, és az átlagember is alapvetően ilyen szemmel néz. Talán az interjúid népszerűségét is ehhez kötném.
Ez túl szépen hangzik, nincs is mit hozzáfűznöm. Felírom a névjegyemre és osztogatni fogom. A rajongást persze hasznos kordában tartani, ennyit biztos megtanultam az elmúlt 10-15 évben, meg hogy az első visszautasító e-mail után nem szabad kétségbeesni. Na jó, egy kicsit szabad. Meg kell várni a másodikat, ami persze szintén visszautasító lesz.
Különösen, ha Stephen Kingnek hívják az illetőt, igaz?
Az ő esetében egyértelmű a helyzet, ott a tizen-huszonharmadik is visszautasító lesz. Az összes. De nem szeretném túlszakmázni a választ, azt hiszem, olyan interjút jó csinálni, amit én magam is szívesen olvasnék.
Szokott fájni a szíved, ha a keretek miatt kikerül az összeállításból egy kérdés, amit nagyon szerettél volna feltenni?
Előfordult, hogy az interjú nem abba az irányba ment, amilyen irányba én szerettem volna. Emlékszem, egy távoli és nem is feltétlenül a kávéjáról híres országban készült interjúnál az volt a követelmény, hogy több legyen a közélet, mint a művészet, mert az alany mindkettőben otthonos. Ez azért nem az a kompromisszum, amit ne tudnék megkötni. A munka ezzel jár. Figyelem, az interjúkészítés nem száz százalék örömködés! Csak 98 százalékban az.
Gábor és Vincent Cassell
Ez most tulajdonképpen hobbi, vagy munka? Mert tudván, hogy a repülőjegyet, vagy a külföldi szállást sok esetben te magad fizeted, jogosnak tűnik a kérdés, hogy az élményen túl megéri-e mindez?
Igen, ez egy jogos dilemma, legalábbis az volt, amíg ez az utazós-interjúzós világ létezett. Nem szeretnék semmit sem elsiratni, azt majd otthon, négy fal között, de azért adj egy zsepit. Szóval, így a pandémia második évének vége felé az azért látszik, hogy ez a világ, amit felvázoltál, gyakorlatilag megszűnt. Interjúk után hajkurászni és utána helybe menni – nem a pofonért, hanem az interjúalanyért- a világ valamelyik távolabbi pontjára, ez nincs többé és kevés esélyét látom, hogy visszatérjen. De lehet, hogy az uniós viszonylatban is számottevő pesszimizmusom az oka, hogy így látom, és holnaptól levonul a Zoom-korszak és visszaáll minden (nem állt vissza – K.G.). Ami a dolog anyagi részét illeti: van, aki autóra költ, én New York-i és egyéb repjegyekbe fektettem, interjúzás céljából. Őrültségnek tűnhet, tulajdonképpen az is, a CV-mben az ŐRÜLTSÉGEK rubrikában szoktam feltüntetni. De ez csak kezdetben volt így, később már akadtak, akik segítettek.
Ennyi interjú után van még benned félsz? Úgy értem, elképzelhető, hogy egyik-másik interjúalannyal soha többé nem tudsz leülni beszélgetni, tehát ott minden egyes feltett kérdés vagy kimondott szó számít. Érzed még ennek felelősségét?
Igen, persze, újságírói szakkifejezéssel élve: be vagyok szarva. Persze egy filmes vagy irodalmi interjú ritkán élet-halál kérdés, a világpolitika viszonylag ritkán vesz más irányt egy-egy beszélgetés hatására. Titkon persze azt remélem, még jó, hogy azt remélem, megváltjuk a világot. Nekem egy dolgom van a felkészülésen túl: hogy ne késsek el és ne látszódjon, ha be vagyok szarva. Ez nem is egy, rögtön kettő. Én ilyen természet vagyok, izgulós. Övet és nadrágtartót egyszerre nem viselek, vagy egyik, vagy másik, vagy egyik sem, de például két diktafonnal dolgozom. Olyan ez, mint a Mexican standoff, csak diktafonnal. Szeretem bebiztosítani magam.
Kepes András mondta nekem egyszer, hogy az interjút soha nem a riporter, mindig az alany készíti. A te interjúalanyaidnál ez mennyiben igaz?
Túlzok, persze, hiszen itt vagyok én, két diktafon, briliáns kérdések, stb, de adódnak olyan beszélgetések, amikor elég arra figyelni, hogy tényleg bekapcsoltam-e a hangrögzítést. Oké, néha nem árt kérdezni, már csak a tisztesség kedvéért is.
Gábor és John Le Carré
Előfordult veled?
Volt ilyen, persze. Például a Narancsban megjelent, Nádasdy Ádámmal készült beszélgetés. Rendszerint Jonathan Franzennel is ilyen. Jó. Mintha csak beszélgetnénk. Mintha. Franzennel annyival könnyebb helyzetben vagyok, hogy néha-néha váltunk egy-egy e-mailt, főleg ünnepekkor, és ez ad valamiféle alapot. De azért nem árt, ha az embernek vannak kérdései.
Werner Herzogról úgy tudom némileg szorosabb is a viszony.
Szorosabbnak nem mondanám, csupán annyi történt, hogy többször is kötélnek állt, és minden alkalommal szigorúan, tanárosan le is cseszett, ha olyat kérdeztem, amire nem akart válaszolni, de én ezt megtiszteltetésnek veszem. Ilyen Ellroy is. Egy Herzog-i, Ellroy-i lecseszés igazi élmény.
Kívülről egyébként igen nehéz embernek tűnik.
Pedig közben rendkívül készséges, aki szeret az épp aktuális, párhuzamosan futó tíz-tizenkét projektjéről beszélni, azt viszont kifejezetten nem szereti, ha a régmúltat bolygatod, de én szeretem a Fitzcarraldóval terhes régmúltat bolygatni.
Ugyancsak Kepes András mondta nekem, hogy a hivatalos úton a legtöbb sztár elérhetetlen, és velük interjúzni proaktivitást, problémamegoldó készséget és találékonyságot igényel. Egy kicsit avass be minket, neked mik a módszereid erre?
Ott ez a csodás találmány, internetnek hívják. Remek keresőmotor a Google. És a véletlen.
Gábor és John Cleese
Stephen King közös interjúálmunk. De egy interjúban említetted Steven Spielberget is.
Soroljam a reménytelen eseteket? Mennyi időd van? Ha már Spielberg, George Lucast is üldöztem néhány évig, amiről ő mit sem tudott sajnos, de aztán ráébredtem, talán reggel volt, de az is lehet, hogy délután, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyen megnyerhetetlen csatákkal teljen. Persze, utána még üldöztem egy kicsit. Pedig nagyon szép leveleket írtam egy olyan asszisztensnek, aki valószínűleg egyszer már beszélt azzal az asszisztenssel, aki egyszer már járt Lucas irodájában. Ez akkor volt, amikor Lucas már eladta a filmes érdekeltségeit, és már csak a saját múzeuma érdekelte: meg is írtam, hogy mi magyarok egy emberként várjuk a múzeuma megnyitóját, ami így azért túlzás, én mindenesetre egy emberként vártam, várom most is. Szóval, igyekeztem érzékeltetni ezzel az asszisztenssel, hogy a múzeum anélkül egyszerűen nem nyithat meg, hogy Lucas ne adna interjút egy magyar lapnak. Képzeld, nem hatotta meg őket.
Tegyük fel, hogy ott ülsz Stephen King bangor-i házának nappalijában, Tabitha épp letett eléd egy pohár vizet, milyen small-talk témát dobnál be neki?
Ez maga az utópia, de képzeljük el, miért is ne. Azt hiszem, fölösleges a small talkon izgulni, egy ilyen helyzetben senki nem azért ül ott, hogy az időjárásról csevegjen.
Egy értelmes dologra tudok gondolni: megköszönném a kávét. És elhadarnám a kérdéseimet. Azt hiszem, hallotta már az élete során párszor, mekkora író, nem tőled várja, hogy ezt megerősítsed. Ha valamit egyáltalán vár, az az lehet, hogy ne makogj és ne húzd az idejét. De hagyjuk szegény Kinget, valahogy mindig ő kerül elő az elérhetetlen interjúalanyok kapcsán. Mondjuk most inkább Harrison Fordot, úgyis vele kezdtük.
Gábor dedikál az Ünnepi Könyvhéten
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.
Amikor a forgatáson 100-150 ember azért van ott, hogy közösen alkossunk egy jót, azt én semmihez sem tudom hasonlítani.
Hazai szerzős interjúink sorában most igazi különlegességgel jelentkezünk.
Alkotásról, motivációról, pandémiáról, családról és Pilinszky Jánosról beszélgettünk.
A magyar kortárs íróval a szép- és a szórakoztatóirodalom közti falak lebontásáról.
Az HBO első magyar játékfilmjének készítőivel beszélgettünk.
