Kaposi Ildikó
2022. február 2. | Becsült olvasási idő: 6 perc

László Zsolt: Rá kell jönni, hogy színházat és bármilyen más munkát is sokkal jobb jókedvűen végezni

A Network (kritikánk a darabról ITT) című előadás után beszélgetünk a kiürült nézőtéren. László Zsolt az előadáson Max Schumachert játszotta, a hírcsoport vezetőjét. A színpadon elegánsan, öltönyben láthattuk, most lazán farmerben, és kockás ingben huppan le velem szemben.

Network (Fotó: Centrál Színház)

Túl vannak a főpróbán. Hogy érzi, hogy sikerült? Elégedett?

Az mindig nagyon izgalmas, amikor először beülnek a nézők, mert a próbákon semmiféle reakció nem jön vissza ugye a nézőtérről. Ezért az első találkozás a nézőkkel olyan, mint egy lakmuszpapír. Kiderül, hogy mire hogyan reagálnak, és most nem csak a nevetésre gondolok, az is érződik, mikor és mennyire figyelnek. A főpróba után pedig tulajdonképpen elindul egy új próbafolyamat, melyben már a nézők is aktív résztvevői az előadásnak. A főpróba előtt tehát ott van az a plusz izgalom, hogy vajon mik lesznek a visszajelzések, melyet zsigerileg érzünk a színpadon állva.

Ha már nézői reakciók, én meglepődtem, hogy bizonyos jelenetek alatt a nézők nevetésben törtek ki, hiszen a Network nem vígjáték.

Mi is meglepődtünk. Épp azt beszéltük Robival (Alföldi Róbert), hogy nem értjük mi sem, kicsit meg is ijedtünk az elején. De azt is tudni kell, hogy minden nézőközönség egy kicsit más. A főpróbán általában azok vannak, akik drukkolnak nekünk; egy későbbi nézőtér lehet, hogy más lesz.

Én az előadás előtt néztem meg ezt a velem pont egyidős filmet, amit 1976-ban mutattak be, és megdöbbentem az aktualitásán. Ön látta korábban a filmet?

Nem láttam, és amikor elkezdtük a próbafolyamatot, akkor már nem is néztem meg egy ideig szándékosan, hogy ne befolyásoljon. Ha rossz, akkor azért, ha túl jó, akkor azért. Egy hónapja megnéztem, ahogy közeledett a főpróba, nem túl nagy elvárásokkal, mégiscsak egy hetvenes években készült film, kicsit fanyalogtam, de rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez a film csodálatos. Csodálatos és nagyon aktuális. Nyilván azért kapott forgatókönyv Oscar-díjat, mert a maga módján remekmű, és ezáltal maradandó is.

És azt a jelenetet amikor Mr. Jensen és Howard beszélgetnek, azt én amíg élek, nem felejtem el, annyira erőteljes pillanat volt. Ott valami olyan zsigerien pontos választ kap az ember a kapitalista rendszer miértjére, hogy én még ilyet filmben nem láttam. Felállt a szőr a hátamon, és hejehujáztam.

Network (Fotó: Centrál Színház)

A Centrál Színház előadásában Bodrogi Gyula alakítja Mr Jensent, és egy hatalmas kivetítőn jelenik meg a Howardot alakító Alföldi Róbert fölé magasodva. Aki itt találkozik ezzel a jelenettel először, biztos vagyok benne, hogy szintén fel fog állni a szőr a hátán. Nagyon fontos az a jelenet, és remekül jelenítette meg ez az előadás is.

Olyan az anyag, hogy hat mindenkire. Hiszen a fiatalokon kívül mindenki néz tévét. A tévé ízlést és értéket kellene, hogy sugározzon. Amikor először elküldte Puskás Tamás (a darab rendezője) a forgatókönyvet, nekem is az volt a véleményem, hogy az internet korában már nagyon túlhaladott lesz ez a darab. De közben rájöttem, hogy az egésznek az alapja nem múlt el, sőt.

Ennek a darabnak pont most van itt az ideje. A kereskedelmi tévézésben óriási a verseny. Mindig valami újat kell produkálniuk a nézettségért, és amikor az első brazil szappanopera bejött Magyarországra, már akkor azt gondoltam, innen nincs lejjebb. Pedig dehogyisnem.

Nem olyan rég színházban jártam, és felfedeztem Önt is a nézők között. Felmerült bennem a kérdés, hogy tud-e átlagos nézőként élvezni egy színházi előadást, félretéve a szakmai szemét?

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy igen. Próbálom elhitetni magammal, hogy objektív vagyok. Annyiban biztos, hogy más néző vagyok, hogy én rettenetesen szeretem nézni a színész kollégáimat játszani, annyira nem találkozunk. Sokat dolgozunk, és a pandémia miatt elvesztek azok a találkozási lehetőségek, az olyan közösségi találkozóhelyek, mint annak idején a Rádió Pagoda (a Magyar Rádió büféje a Bródy S. utcában – a szerk.), vagy a szinkron stúdió büféje volt, ahol azért lehetett öt percet beszélgetni. Mostanra a rádió szinte teljesen eltűnt, a szinkron pedig annyira felpörgött, hogyha találkozunk is egy-egy stúdió előtt, akkor sincs idő tartalmas beszélgetéseket folytatni. Éppen ezért, én mindig belenézek egy-egy részbe, ha elkészül egy újabb magyar tévésorozat, mert szeretem nézni a kollégáimat.

Alföldi Róberttel jó pár éve dolgoznak együtt különböző előadásokban, mondhatjuk azt, hogy kialakult Önök között egy baráti kapcsolat?

Szakmai barátság, igen mondhatjuk. Egymást vállvetve segítettük egy-egy nehezebb helyzetben. Tisztelem a szellemiségét, vehemenciáját, akaratosságát, ahogy rendez, az értékrendjét. Azt, ahogyan a Nemzeti utolsó két és fél évében előre menekült. Sok minden összeköt bennünket. Szakmailag például neki köszönhetem, hogy amikor szabadúszó lettem, bele helyezett más szerepkörökbe, meglátta bennem a negatív figurát is, ami nekem nagy váltás és nagy lehetőség volt színészileg.

Network (Fotó: Centrál Színház)

Egy interjúban korábban azt nyilatkozta, hogy a munka tartja össze, ezért megviselte a pandémia miatti hosszú leállás. Szeptember óta újra vannak színházi előadások, sikerült újra felvenni a ritmust?

Sikerült, de most azt érzem, hogy minden egyes váratlan dologra egyre rosszabbul reagálok, amikor például az utolsó pillanatban derül ki, hogy elmarad egy előadás. Egyre nehezebben viselem a bizonytalanságot, nekem fontos a metrum, a kiszámíthatóság, akkor is, ha az néha nagyon rossz, de most rettenetesen hiányzik a biztonság.

Ezt a próbafolyamatot például nagyon szerettem, rengeteget nevettünk, nagyon szeretjük egymást. Rá kell jönni, hogy színházat és bármilyen más munkát is sokkal jobb jókedvűen végezni, mert sokkal produktívabb. Sokan tagadják ezt, meg van olyan főnök, aki gyűlöli, ha jókedvű munkatársakat lát, mert azt hiszi, hogy baromkodnak, és nem végzik el a dolgukat. De ez elég nagy csacsiság.

Akkor most bevallhatom, hogy egy ilyen munkahelyi jókedvű pillanatunkban a kolléganőkkel mi összeszedtük a 10 legjobbképű magyar színészt, és Ön is bekerült ebbe a sorba. ( – Ó, nevet) Hogy van Ön a hiúsággal?

Egyre kevésbé érzem hiúnak magam. Persze, megnézem a tükörben, hogy minden rendben van-e, de idővel rá kell jönni, hogy vannak fontosabb dolgok is.

Nem olyan rég láttam a FOMO című magyar filmet, mely egy kamasz gyerek anyukájaként eléggé megviselt. Ennek a filmnek a főszereplője az Ön lánya, Panna. Vannak félelmei a gyerekeire leselkedő digitális világ veszélyeit illetően?

Hála istennek nagyon érzékeny, mély érzésű és intelligens gyerekeim vannak. De, amikor egyiküket atrocitás érte az utcán, és sírva hívott fel, akkor leginkább attól ijedtem meg, hogy nincs számára megnyugtató válaszom arra, hogy miért történt. Nehéz volt az, hogy nincs mivel megnyugtatnom. És látni azt, hogy kamaszként benne eltört valami, az nagyon fájt. A FOMO előtt voltunk beszélgetésen, tudtuk, mi vár a lányra. De a bemutatón mégis nagyon erős indulatok törtek fel bennem, és mások is ugyanerről számoltak be, pedig nem az ő lányuk volt a filmvásznon. Van néhány film, amit kötelezővé tennék a középiskolásoknak. Hogy tudjanak róla, mert nem biztos, hogy mindenki beszél róla otthon.