
- Kovács Krisztián
- 2019. február 27. | Becsült olvasási idő: 10 perc
Kevés magyar íróról mondható el, hogy lassan 40 éve gyakorlatilag töretlen népszerűséggel a magyar szórakoztatóirodalom egyik meghatározó alakja, az orientalistából, kutatóból lett kalandregényíró, aki ugyanúgy része volt a rendszerváltás előtti könyvpiacnak, mint a 90-es évek megjelenésdömpingjének, és aki még ma is képes izgalmas és egzotikus világokba kalauzolni az olvasóit.
A diadalmenet valahol 1983-ban, a Sindzse szeme című regény megjelenésekor kezdődött, az a mű meglehetős könnyedséggel tömött be egy rést az irodalmi palettán, ötvözte a krimik fordulatait, a kalandregények izgalmát, és a keleti világ misztikumát. Onnantól pedig nem volt megállás, szerzőjét a máig egyik legolvasottabb magyar íróvá tette, akinek volt olyan regénye, mely 160 ezres példányszámban talált gazdára, művei pedig sokak számára jelentették a belépőt az olvasás világába. Lőrincz L. Lászlóval otthonában beszélgettünk.
A legendás Erika írógép, ahol a mai napi készülnek a regények Forrás: blikk.hu
Lassan 40 éve mozog a szórakoztatóirodalmi pályán. Mennyiben másabb ma az olvasóközeg összetétele, mint mondjuk 15, vagy épp 30 éve?
Úgy veszem észre, hogy az összetétel nem változott, a legszélesebb réteg az olvasóim közt, amennyire én látom, a fiatalabb hölgyek. 20-30-35 éves réteg, de egyébként ez régen is így volt tulajdonképpen. Ez kiegészül még azokkal az idősebb hölgyekkel, akik akkor voltak fiatalok, amikor én is kezdtem a pályát. Ők idősebbek lettek, és szerencsére nagyon sokan megmaradtak. Persze vannak nagyon fiatalok is, de azért az látszik az olvasótáboron, hogy most már más média is létezik, más szórakozási lehetőségek az olvasáson kívül. A számítógép, a közösségi oldalak komoly konkurenciát jelentenek az olvasásnak, de megvannak azért az olvasók, hiába ment össze az olvasótábor, azért ez nem tragédia. Az utóbbi időben azt veszem egyébként is észre, hogy most megint visszaállt egy viszonylag normális szint. Azért az sem volt normális, ami a 90-es években lezajlott, hogy emberek százezrei álltak sorba a könyvekért. Persze írói szempontból rendkívüli és örömteli helyzet volt, egy kegyelmi állapot, ami soha többé nem jön vissza, de ennek is megvoltak az okai. Hiszen hosszú évtizedekig voltak könyvek, műfajok, amik vagy tiltva voltak, vagy nem is voltak egyáltalán, így azokban az években mindenki igyekezett minden lemaradását bepótolni. Emlékszem egyszer jöttem keresztül a Moszkva téren a rendszerváltás után, ahol egy könyvesbódé előtt kígyózó sor állt, mire megkérdeztem az egyik sorban állót, hogy mire várnak. Azt mondja, nem hallotta? Megjelent Trockij önéletrajza. Most mondhatnám, hogy normális embereket ez nem érdekelhetett akkoriban sem, maximum a kutatókat, de miután a rendszerváltás előtt ez tiltott gyümölcsnek számított, így az emberek megvették. Most nagyjából egyensúly van, aki szeret olvasni, az olvas. Attól azért nem kell tartani, hogy a könyvek kimennek a divatból.
Úgy fest, hogy a kalandregények, vagy épp a krimik szintén nem igazán mennek ki a divatból. E tekintetben a magyar művek minőségükben képesek felvenni a versenyt az angolszász írók regényeivel?
Mindig vannak üstökös könyvek nyugaton is, Dan Brown pl. ezért nem jó példa, mert az ő regénye egy jelenség volt. Ott a témaválasztás volt nagyon fontos, nem is annyira maga a minőség. Ez egy olyan téma volt, amit ritkán találni, hiszen ez a vallásnak egy olyan szegmense, ami mindenkit érdekel, amiről mindenkinek van véleménye. A minőséget nehéz meghatározni, az biztos, hogy mi a nyelv miatt óriási hátrányban vagyunk. A magyar nyelv nekünk nagyon csodálatos, de ezt külföldön nem így gondolják, legalábbis ebből a csapdából nehéz kitörnünk. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy azt a szintet, amit a külföldi kalandregények megütnek, azt megütik a magyarok is. Amikor az én regényeim korábban megjelentek nyugaton, semmiféle különbség nem mutatkozott meg a fogadtatásukban. Csak el kéne jutni odáig, az pedig nagyon nehéz.
Író-olvasó találkozón Forrás: gyoronline.hu
Az, hogy valaki ennyi helyen jár a világban, változtat a világnézetén, és ha igen, milyen irányban, és ez miben nyilvánul meg?
Jó kérdés. Nem tudom, hogy engem mennyiben formált át. Azt hiszem, hogy amíg az ember fiatal, addig ezek a külső benyomások talán erőteljesebben hatnak rá. Ezt a saját unokáimon is látom, akik mindketten Ausztriában élnek, ott járnak iskolába, németül beszélnek. Az ő világuk éppen emiatt kicsit más. Idősebb korban nem igazán. Én legalábbis nem vettem észre magamon, hogy különösebben megváltoztam volna. Nem tűnt fel, hogy a keleti emberek alapvonásaikban sokkal másabbak lennének, mint én. Persze, szokás romantizálni ezt a kérdést, de ha példákat veszünk, akkor ugye szokás mondani, hogy a keleti emberek úgy dolgoznak, mint a hangyák. Akiket én ismertem, némelyikük ugyanúgy ódzkodik a munkavégzéstől, ahogy néhányan idehaza is, ha az nem a kedvére való. De tudtak odakint ugyanolyan türelmetlenek lenni, ugyanúgy ledobják az emberek a szemetet a földre, stb. Ráadásul hozzá kell tegyük, hogyha keletről van szó, hogy kelet nagyon nagy, mert kelet Mongólia is, de kelet Japán is, a kettő közt pedig nagyobb különbség van, mint Magyarország és Mongólia közt. Szóval igen, nem hiszem, hogy olyan nagyon meghatározná az ember személyiségét idősebb korban, gyerekkorban viszont abszolút.
Ezek az utazások mennyire hatnak másként az íróra, és mennyire a tudósemberre, aki 45 évesen abbahagyta a kutatómunkát az írás miatt?
Máshogy áll ehhez az ember, ha több mint 20 évig előtte tudományos munkát végzett. Nekem egyébként is elvem az, hogy csak olyan kultúráról írok regényt, ahol hosszabb-rövidebb időt eltöltöttem. Egyszerűen azért, mert nagyon fontos íróként az, amit a saját bőrömön tapasztalok. Más tapasztalataira hagyatkozva sosem lesz olyan. És ez vonatkozik a tudósemberre is, a személyes tapasztalat elengedhetetlen. Ami biztos, hogy az irodalomban és a tudományban viszont egészen másra kell figyelni egy-egy utazás során, de a kettő valahol mégis kiegészíti egymást, hiszen a tudományos megfigyelések beszűrődnek majd az irodalomba, és ez nyilván történhet egy időben is. Arról nem beszélve, mennyire más, amikor egy olyan ember regényét olvasom én is, aki egyébként annak a területnek a szakértője is egyben.
Az életmű már túl van a 100. köteten Forrás: vatera.hu
Tudom, hogy az egyik irodalmi előképe Karl May, de a legnépszerűbb karaktere, Leslie L. Lawrence személyiségében, vagy a regények olykor nagyon szikár mondataiban a magam részéről az amerikai hard-boiled krimik hatása is megmutatkozik. Kik voltak azok a nagy elődök, mondjuk May-en kívül, akik hatottak Önre a pálya elején?
Karl May azért nagyon fontos, mert ő nem krimiket, vagy detektívregényeket írt, hanem kalandregényeket. Én magam is hangsúlyozom, ha egy-egy beszélgetésben felmerül, hogy én tulajdonképpen nem krimiket írok, hanem kalandregényeket. Egy kicsit más a kettő. Van egyébként még két, klasszikus szerző, akiket nagyon szerettem, és akik meghatározták a pályámat. Az egyikőjük Edgar Wallace. Ő kifejezetten városi, kicsit misztikus krimiket írt, valamikor a 30-as, 40-es években Amerikában nagyon népszerű szerző volt. Az ő regényeit én ismerősök padlásairól gyűjtöttem össze, és elolvastam mindet. Ez a detektívregény klasszikus típusa volt. A másikuk Raymond Chandler. Annyiban talán ő hasonlít Rejtő Jenőhöz, hogy a sztori kevésbé érdekes, mint a karakterek, a helyzetek, a stílus, vagy a párbeszédek. Rejtőnél az aranyköpéseket mindenki sorolja, de pontosan felidézni elejétől a végéig valamelyik regénye cselekményét, az általában fogósabb. Chandlernél is így van, tükrözi a keserű társadalmi állapotokat, nagyon szikár ennek a Philip Marlowe-nak a története. Telis-tele volt nagyon jó figurákkal, de azért megtanultam, hogy ezek mellé szükségesek a fordulatok, nem szabad a történet gyeplőjét annyira elengedni, kell, hogy az olvasó tudja, hogy el fog jutni a megoldáshoz.
Ez a kaland és a krimi vonal, ellenben a művei másik részét a fantasztikum határozza meg. Nekem úgy tűnik, hogy a népszerűségének növekedése és az olvasói bázis kialakulása bizonyos szempontból összefonódott a Galaktikával, és Kuczka Péterrel is, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban 4 kötete jelent meg, a folyóiratban pedig számtalan novellája. Azt a vonalat milyen olvasmányélmények határozták meg, hiszen ott nincs meg az a típusú racionalitás, ami mondjuk a kaland, vagy krimiregények esetén?
Számomra a legnagyobb sci-fi élmény életemben James Hiltonnak a Kék Hold völgye című regénye volt. Ebben két vonal találkozott, egyrészt a sci-fi, másrészt a keleti kultúrák vonulata. Akkor szerettem meg a fantasztikumot, amikor ez a könyv a kezembe került, csodálatos történet, nagy klasszikus. Mindkettőt egyébként egyformán kedvelem, a kalandregényeket, és a sci-fit is. Utóbbiban egyébként az emberi vonalat szeretem jobban, semmint a technológiait, az nem az én világom. Akár A nagy mészárlás-sorozat, akár a Kicsik-sorozat mind olyanok, amik a tudományos körökben is felmerülő hipotéziseken alapulnak, egy részüket régészeti leletek is bizonyítják. Ha a Kicsik-sorozatra gondolunk, ott van pl. az Indonéziában felfedezett, és mára nyilván kihalt emberféle, a Homo floresiensis, akik törpenövésűek voltak, de hozzájuk hasonló kisnövésűek ma is léteznek, pl. az eszkimók, vagy épp a pigmeusok. Az emberi fejlődésvonal nem lineáris, ez ma már köztudott. A Kicsik-sorozat ebből született, a kiindulási pont egy valós tudományos problémakör, aminek kapcsán ma is folynak kutatások. Aztán persze a többi már puszta fikció, amit kiválóan lehet erre felépíteni.
Dedikáláson Makón Forrás: makohirado.hu
Az írói pályán hogy nézett ki a kiindulópont abban a tekintetben, hogy megvolt a tudományos háttér, amihez egy történetet szeretett volna keríteni, vagy megvolt a történet, és logikusan ráépült a saját kutatási területe?
Amikor ez az egész elkezdődött, akkor én a mongol tanszéken dolgoztam, mint tanársegéd, tudományos kutató. Amikor a Mongolok titkos története című krónikát olvastam Dzsingisz kán életéről, eszembe jutott, hogy ebből milyen jó kis ifjúsági regényt lehetne írni. Amikor aztán a feleségem elment hivatalos útra Indiába, lett egy csomó időm, és megírtam a könyvet. Nagyjából a hatodik kiadó volt a Móra, ahova elvittem, mert addig olyan kiadókat találtam meg, amelyeknek a profiljába nem illet bele egy ifjúsági regény. Addigra már volt legalább három élő szerződésem a korábban megkeresett kiadókkal. Ugyanis minden kiadó, amelyiknél a kézirattal házaltam, azt mondta, hogy jó-jó a regény, de nem tudják kiadni, ellenben írjak egy monográfiát Dzsingisz kánról, a következő kiadónál fordítsak le egy középkori mongol könyvet, a következőnél megkértek, hogy írjak egy a mai kor Mongóliájáról szóló könyvet. Aztán végül a Móránál egy úr azt mondta, hogy Lőrincz úr, ugyan Nobel-díj nem lesz belőle, de Dzsingisz kánról a kutya nem írt még ilyen könyvet, úgyhogy kiadjuk. Ez a regény volt A sólyom kinyújtja karmait. Így indult meg az irodalmi karrier, tehát mondhatjuk, hogy a háttér volt meg előbb, aztán jött a történet.
Többször is felmerült több regényének, többek közt A gonosz és a fekete hercegnő, valamint a Sindzse szeme megfilmesítésének ötlete is. Mennyire nehéz egy írónak kiadnia a kezéből a művét, hogy az aztán önálló életet éljen?
Odáig el sem jutottunk. Ezek villámsebesen megbuktak. A Sindzse szeme egy csehszlovák produkció lett volna, de mire eljutottunk volna odáig, szétesett Cseszlovákia, úgyhogy az egész hamvába holt, pedig a Sindzse szeme és még néhány regény megjelent szlovákul és csehül is. A gonosz és a fekete hercegnőt pedig amerikaiak akarták megfilmesíteni, amerikai románok egész pontosan. Hosszú évekig folyt a levelezés, gyűjtötték a pénzt. Még nagyjából tíz évvel ezelőtt írtak egy levelet egy érdeklődésemre. Akkor megnyugtattak, hogy a Sylvester Stallone-nak is öt évébe telt, míg az egyik filmjére összeszedte a pénzt, hát mondom, akkor nekem sem sürgős. Szóval ilyen miatt nem kellett aggódnom. Terveztek egy számítógépes játékot is, az sem jött végül létre, de abban közvetlenül nem vettem részt.
A Gesta kiadó-féle életműkiadás Forrás: antikvarium.hu
Alkotó emberkét van Önben esetleg félelem attól, hogy az olvasók egyszer majd nem úgy reagálnak valamelyik regényre, ahogy eddig? Akár a kritikai visszhangot, akár az olvasottságot tekintve?
Nem igazán. Az első időkben, amikor megjelentek a könyvek, és fontos lett volna, milyen a kritika, akkor épp nehéz volt a közönségvisszhangot érzékelni, ráadásul a szerzőkkel nem is igazán közölték az eladott példányszámot, a könyvekbe sem írták bele. A kezdeti regények, főleg az ifjúsági regényeim nagyon hamar eltűntek a piacról, de nem azért, mert olyan hatalmas sikert arattak, hanem mert pici példányszámban jelentek meg, tulajdonképpen, ha akkor minden könyvtár kapott egy példány, már majdnem el is fogyott az összes. Nem volt sikermérő. A Sindzse szeme esetében azért éreztem, hogy beütött, mert a megjelenés után pár nappal már nem lehetett kapni a könyvet. De én tudtam, hogy ez nem az én művészetemnek szólt, hogy nem vagyok én semmilyen csoda, aki kiemelkedik a többi író közül, egyszerűen csak olyasmiről írtam, amiről senki más. Jó helyen voltam, és jó időben, és így telitalálat lett. Nem is volt akkor időm, hogy azon gondolkodjak, jó-e ez, vagy sem. Mostanság már jobban aggódom, hogy ne okozzak azért nagy csalódást az embereknek, de tudomásul kell venni azt is, hogy az irodalom az ilyen. Akármilyen művészeti ágról beszélünk, aki alkot, az indulatokat akar kiváltani, reakciókat, ezek pedig lehetnek negatívok is, meg pozitívak is. Minden művészeti alkotás esetében egyesek azt mondják majd, hogy ez milyen klassz, másik meg csodálkozik, hogy milyen baromság ez. Ezzel együtt kell élni.
Tudom, hogy fáradhatatlan munkabírással dolgozik, de meddig lehet tartani ezt a tempót, és egyáltalán ennyi idő és ennyi kötet után miből tud az ember még motivációt meríteni?
Hát, már mi mást csinálnék? Van egy alternatívája, kiülök az ablakba, és nézek ki a fejemből. Én ezt tudom csinálni, jól esik, szeretem, és amíg ez így van, addig miért ne csinálnám? Az a helyzet, hogy én nem szeretek horgászni, én írni szeretek. Jorge Amado, kiváló brazil író azt mondta, hogy „isten azért adta az embereknek a rumbatököt, hogy rázzák”. Hát én is rázom.
„A tudás, a munka és a tehetség eredője” – Interjú dr. Kemény Dénes, volt szövetségi kapitánnyal
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Amikor a forgatáson 100-150 ember azért van ott, hogy közösen alkossunk egy jót, azt én semmihez sem tudom hasonlítani.
Hazai szerzős interjúink sorában most igazi különlegességgel jelentkezünk.
Alkotásról, motivációról, pandémiáról, családról és Pilinszky Jánosról beszélgettünk.
A magyar kortárs íróval a szép- és a szórakoztatóirodalom közti falak lebontásáról.
Az HBO első magyar játékfilmjének készítőivel beszélgettünk.