Magyar Miklós: Apollinaire élete és költészete elválaszthatatlan egységet alkot

Tóth Ramóna Mirtill interjúja

Idén nyáron jelent meg a Napkút kiadó gondozásában Magyar Miklós Költő, barát és szerető címet viselő, Guillaume Apollinaire életét feldolgozó kötete. A könyv szemléletesen vezet végig a szinte már-már misztikus költőzseni életén és munkásságán. Magyar Miklós gondoskodik arról, hogy a kötet olvasásakor ne csak megismerjük, hanem meg is szeressük Apollinaire-t, hiszen ott lehetünk a költő szép és kevésbe szép pillanatainál, a költeményei pedig mindeközben mintha csak közvetlenül a fülünkbe csengenének.

Magyar Miklós és Tóth Ramóna Mirtill a könyvbemutatón

Ha a kezünkbe vesszük kötetet, feltűnő lehet, hogy nem csak a szöveg, hanem a képek és az illusztrációk is történetet mesélnek. Nem csoda ez, hiszen a költő munkássága szorosan összekapcsolódik korának nagy képzőművészeivel, alakját pedig Picassótól kezdve, Marie Laurencin-ig többen is megfestették. A könyv borítóján Giorgio de Chirico olasz, szürrealista festő Apollinaire-t ábrázoló portréja látható. Elgondolkodtat, hogy miért pont erre a portréra, ábrázolásra esett a választása?

Chirico festészetére Apollinaire figyelt fel először 1913-ban. 1914-ben Chirico két képet is festett Apollinaire-ről. Az első A költő nosztalgiája a másik a Cél-ember. A költő két évvel későbbi sebesülése után az utóbbi kép az Apollinaire profetikus portréja címet kapta. A festő mintegy megjósolta Apollinaire fejsérülését. Valóban, a kép hátterében egy tükörben lévő árnyalak halántékán egy fehér kör látható, pontosan ott, ahol két évvel később a költőt egy repesz eltalálta. A szürrealisták és maga Apollinaire is egyfajta jóstehetséget tulajdonítottak Giorgio de Chiricónak és úgy értékelték a képet, mint a költő sorsának előrevetítését. A festményt a művész Apollinaire-nek ajándékozta, aki szobája falán őrizte. Jelenleg a párizsi Pompidou Központban látható.

Giorgio de Chirico: Apollinaire profetikus portréja

Elidőzve még egy pillanatig a borítón, mindenképp fontos lehet a cím kérdése is. A Költő, barát, szerető cím nagyon jól mutatja azt a sokszínűséget, amivel a kötet megközelíti az életmű feldolgozását, különböző fejezeteiben a költő életének személyes és szakmai vonatkozásairól is olvashatunk. Cél volt-e a kötet írásakor az, hogy ne csak a privát és ne csak a költő Apollinaire-t ismertesse meg az olvasóközönséggel, hanem ennek a két alaknak az együttesét is?

Apollinaire élete és költészete elválaszthatatlan egységet alkot. Egyik a másik nélkül nem érthető meg. Hogy csak két példát említsek: A megcsalt szerető énekét nem lehetne értelmezni anélkül, hogy tudnánk, ki a megcsalt szerető és ki csalta meg. Nos, 1901 és 1902 között Apollinaire − aki Párizsban Gabrielle Milhaut tanítja francia nyelvre − 1901 és 1902 között a lány anyjának kérésére a család Rajna-vidéki birtokán tölt egy évet és ott folytatja a gyermek tanítását. Itt ismerkedik meg első nagy szerelmével, Gabrielle angol nevelőnőjével, Annie Playdennel. A huszonegy éves lányról Apollinaire azt írja egyik barátjának, hogy „egy angol nevelőnő a szeretője”. Ebből egy szó sem volt igaz, Annie még a kezét sem engedte megfogni. Ennélfogva A megcsalt szerető dala cím is megtévesztő, hisz Annie nem csalhatta meg Apollinaire-t, mivel nem volt a szeretője. A verset egyébként kitűnően fordító Vas István tévedett a cím lefordításakor. A vers eredeti címe La Chanson du mal aimé, szó szerint ’A rosszul szeretett dala’. Szerencsésebb lett volna a Dal arról, akit rosszul szerettek címet adni a versnek. De a Lou én rózsám című verset sem érthetnénk meg anélkül, hogy tudnánk: a költeményt másik nagy szerelméhez, Louise de Coligny-Châtillonhoz írta, akivel a költő 1914-ben ismerkedett meg, és akivel hosszú éveken át viharos szerelmet folytatott.

A Lou én rózsám című vers keletkezésének előzménye pedig az, hogy Lou egyik levelébe rózsaszirmokat csúsztatott, ami nem egy ártatlan gesztus volt a kimondottan perverz asszony részéről, hisz a franciában a „faire feuille de rose” egy szexuális aktust jelent.

Annie és Lou

Szeretném itt megidézni Kiss Tamás nagyon részletes és alapos recenzióját a könyvről, melyet a következő állítással kezd: „Talán fura indításnak tűnik, de a könyv olvasása során végig az volt az érzésem, hogy Magyar Miklós szinte édes fiaként szereti a természetében szertelen, alkotásaiban zseniális, sorsában azonban szinte satuba kényszerített költőt.” A kötet olvasása közben tényleg úgy érezhetjük, hogy teljes emberként kínálja fel számunkra Apollinaire-t, éleslátó, precíz szemlélődőként, viszont mindezt körbeveszi ez a Kiss Tamás által is megidézett szeretet, ami velünk, olvasókkal is megszeretetti a költőt. Kérem beszéljen a kötet előéletéről, a kutatásról és arról, hogy mi vezette el önt Apollinaire költészetéhez!

Mint magyar-francia szakos egyetemista, Apollinaire-ről természetesen hallgattam előadásokat a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Akkor azonban elsősorban Villon kötötte le figyelmemet. Csak jóval később − amikor 1989 és 1991 között a Sorbonne vendégprofesszora voltam – kezdtem el foglalkozni a szürrealizmussal és Apollinaire költészetével. Ez szükségszerű volt, mivel Örkény István és a francia abszurd dráma témájában tartottam előadásokat, így megkerülhetetlen volt Apollinaire Teiresziasz emlői című szürrealista drámájának megismerése. Ennek kapcsán szerettem meg ennek a kivételes költőnek egyéniségét és műveit. A kötet megjelenését számos, Apollinaire életéről és költészetéről publikált tanulmányom előzte meg.

A kötet a gyermekkor, a szerelmek és a barátságok bemutatásával nyit. Nagyon részletesen, versekkel és képzőművészeti alkotásokkal tűzdelve mutatja be Apollinaire útját a költővé válásig, és teszi mindezt úgy, hogy felmutatja a környezetének, a szeretteinek a hatásait, a kapcsolataiból merített élményanyagok lecsapódását a férfi költészetén. Tudna esetleg szólni arról, hogy kiket és milyen eseményeket érdemes számon tartani Apollinaire korai költővé érési folyamatában?

Az első, amit említenünk kell, maga a költő származása. Törvénytelen gyerek volt, apja egy Francesco Flugi d’Aspermont nevű olasz katonatiszt. Anyja Angelica de Kostrowitzky, lengyel nemesi családból származott. Apollinaire nem lehetett büszke anyjára, aki a kaszinók törzsvendége volt, és gazdag gavallérjai tartották el. Kapcsolata fiával mindvégig nagyon ellentmondásos. Nem csupán egész életében terrorizálta, de annak barátait − akiket a költő magával vitt Vésinet-be, hogy bemutassa őket anyjának, és hogy együtt ebédeljenek − a legdurvább módon lehordta. Így járt többek közt Picasso és Vlaminc is. A másik meghatározó elem Apollinaire költészetében szerelmei. A már említett Annie Playdenen kívül, akibe reménytelenül volt szerelmes, a múzsa és szerető, Marie Laurencin, a szeszélyes és szenvedélyes Louise de Coligny-Châtillon, a háború alatt megismert és elhagyott Madeleine Pagès és felesége, Jacqueline Kolb. Ezek a hatások egész költészetét végigkísérték.

A költő pályája során emlékezetes és életre szóló barátságokat kötött más művészekkel, mint ahogy azt A legjobb barát – Pablo Picasso, vagy az Egy mindennél mélyebb barátság – A Vámos Rousseau fejezetekben olvasható. Mesélne nekünk arról, hogy ez a két festő, Picasso és Rousseau milyen szerepet töltött be Apollinaire életében?

Apollinaire tizennyolc éves, amikor 1899-ben Párizsba érkezik. A nála egy évvel fiatalabb Picasso az 1900-as világkiállításra utazik Barcelonából a művészetek fővárosába. A költő és a festő elválaszthatatlan jó barátok lesznek, Apollinaire mindennapos vendég Picasso műtermében, ami a Montmartre művésztelepén, a Bateau lavoire-ban volt.

Apollinaire cikkekben, tanulmányokban védi meg barátját az őt ért támadásoktól, ír a festő kék és rózsaszín korszakáról, neki ajánlja Az eljegyzés című költeményét. Picasso Apollinaire élete végéig meleghangú leveleket ír barátjának, neki ajánlja Dora Maarról készült híres szobrát, halálos ágyán is a költőt emlegeti.

Apollinaire Picasso műtermében

Apollinaire másik nagy barátja a naiv festő, Henri Rousseau volt. Egy alkalommal a festő felajánlotta Apollinaire-nek, hogy megfesti őt és Marie Laurencint. Rousseau gondosan lemérte mindkettőjük orrát, száját, füleit, homlokát, kezeit, egész testét. Ezalatt, hogy modelljei ne unatkozzanak, gyerekkori dalait énekelte. Az eredmény A költő és múzsája. Amikor Marie meglátta a képet, felkiáltott: „De ez egyáltalán nem hasonlít rám!” A csinos, vékony lány joggal volt dühös, mert a festményről egy dagadt, formátlan nő tekintett rá. Rousseau-nak a szeme se rebbent, ezt válaszolta: „Guillaume egy nagy költő, terebélyes múzsa kell neki.”

Henri Rousseau: A költő és múzsája

Rousseau Picassónak is jó barátja volt. Egy alkalommal Picasso műtermében ünnepséget rendeztek Rousseau tiszteletére. Az aperitifet egy közeli bárban fogyasztották el, ahol a hangulat már tetőfokára hágott. Ezután vonultak át Picasso műtermébe. A házigazda jelölte ki az ültetési rendet. Ekkor érkezett Rousseau kezében hegedűjével. Boldogan nézegette a tiszteletére meggyújtott lampionokat. Várták a Picasso által megrendelt vacsorát. A festő mintegy ötven üveg bort is rendelt, hogy ne maradjanak szomjan. Eltelt egy óra, majd kettő, amikor Picasso a homlokára csapott és közölte, hogy „eltévesztette a rendelés dátumát.” A meghívottak körbejárták a környék fűszerüzleteit, hogy mégis legyen mit enniük és inniuk.

Apollinaire élete koránt sem nevezhető szokványosnak. A könyvből több akár botrányos, akár izgalmas kalandot megismerhetünk. Ilyen lehet például annak a története, hogy miként is keveredett Apollinaire a Mona Lisa elrablásának ügyébe.

1904 körül Apollinaire megismerkedik egy Géry Piéret nevű fiatalemberrel, akit titkárként alkalmaz. A férfi 1907-ben két szoborral jelenik meg nála, mondván, a Louvre-ból lopta el azokat. Apollinaire barátját, Picassót ajánlja vevőnek, mivel ismeri annak vonzalmát a primitív művészetek iránt. A véletlen úgy hozza, hogy néhány nap múlva valaki ellopja a Mona Lisát. Ezzel is Piéret-t gyanúsítják, aki a rendőrség látókörébe kerül és eljutnak Apollinaire-ig és Picassóig. Picasso pánikba esik. Hova tegyék a szobrokat? Bedobják a Szajnába? Végül Apollinaire-rel bevitték a Paris-Journal szerkesztőségébe azzal a kéréssel, hogy juttassák vissza a műkincseket a Louvre-ba, természetesen a legnagyobb diszkréció mellett. Ám mindketten gyanúsítottá válnak. Apollinaire-t szembesítik Picassóval. A festő a szembesítéskor kijelentette: „nem ismerem ezt az embert”, és mindent tagadott. Ekkor Apollinaire-en volt a sor, kérdéseket tehetett fel a festőnek, aki sarokba szorítva, kénytelen volt elismerni a tényeket. Picasso szerencsésen megúszta az ügyet, minden következmény nélkül, barátja, Apollinaire pedig, aki több napig a Santé börtön vendégszeretetét élvezte, mégis megbocsátott neki.

Amikor 1915-ben Madeleine Pagès-nek elmesélte a történteket, ezt mondta Picassóról: „nagy művész, de skrupulusai nincsenek.” A Mona Lisát egyébként egy Vincenzo Perugia nevű kőműves lopta el, aki a Louvre-ban dolgozott.

A megkerült Mona Lisa és a kép tolvaja

Rátérve a költő verseire, a Múzsa és szerető címet viselő Marie Laurencinről szóló fejezetben egy nagyon szép, részletes elemzést olvashatunk a költő Mirabeau-híd című művéről, amit többek között a világirodalom egyik legismertebb versének nevez. Mesélne nekünk erről a versről, a keletkezésről és a magyar fordításokról? Milyen jelentőségű ez a vers az életművön belül?

Apollinaire legismertebb költeménye, a Mirabeau-híd, Marie Laurencinnel való kapcsolatának végén íródott. A szakítás felett érzett fájdalmát sanzonszerű versben fejezi ki a költő. Apollinaire 1915-ben későbbi szerelmének, Madeleine Pagèsnek írja, hogy a vers „ennek a hosszú, megtört szerelemnek szomorú dala”. A Mirabeau-hídon Apollinaire szinte naponta áthaladt, amikor az Auteuil negyedből a Quartier Latinbe igyekezett. Szerelmével, Marie Laurencinnel is sokszor ment át ezen a hídon. A verset Eörsi István, Illyés Gyula, Mészöly Dezső, Rónay György és Vas István fordításában vizsgáltam meg. Nem feledve Kosztolányi intelmét, hogy a fordítás mindig ferdítés is, azaz irodalmi szöveget, különösen verset, nem lehet úgy lefordítani, hogy mind tartalomban, mind formában visszaadjuk az eredeti szöveg szépségeit, csupán azokat a fordítási tévedéseket – és ez nem kevés – elemeztem, amik elkerülhetők lettek volna. Ami a vers jelentőségét illeti, Apollinaire legfontosabb versei közé tartozik, ha nem a legfontosabb.

A Mirabeau híd és emléktábla a hídon, Apollinaire versével

Az sem elhanyagolható a költő életművét tekintve, hogy Apollinaire testközelből élte át az első világháború szörnyűségeit. A fronton fejsérülést is szerzett, ami később költészetének egy fontos hivatkozási alapja lett, ahogy ezt a kötetben is olvashatjuk: „A háború csak fokozta azt a hatást, amit a költészet gyakorol rám, és mindkettőnek köszönhető, hogy az égbolt immár egybeolvad csillagos fejemmel.” Kérem beszéljen a katona és a költő Apollinaire viszonyáról, arról, hogy ki is ez a szinte már-már ellentmondásos lírai alak, aki ilyen költői módon képes viszonyulni sérüléséhez, a zsenikultusztól megihletődve!

Apollinaire nem volt francia állampolgár, amikor kitört az első világháború. Mégis jelentkezett katonának, hogy védje választott hazáját, amely befogadta és megbecsülte. Kérelmét először visszautasítják, de később mégis besorozzák a tüzérek közé. A költő boldog, és szerelméhez, Lou-hoz írt verseiben lelkesedéssel ír a katonaéletről. A háború csodája című versét, amelyben szépnek nevezi a rakétákat, amelyek megvilágítják az eget, a kritika értetlenül fogadja. Hogy lehet egy világégésről lelkesedéssel írni? Könyvemben részletesen szólok Apollinaire katonaéletéről, arról, ahogyan a front közeledtével egyre jobban látja a harcok borzalmait, fejsérüléséről és lábadozásáról. Arról is, hogy a fronton írt háborús versei formailag mennyiben térnek el megelőző költeményeitől.

A sebesült Apollinaire

Apollinaire nem csak korának nagy költője volt, hanem nevezhetjük akár „feltalálónak” is, hiszen életműve telített az újítás szellemével, mellyel erőteljesen hatott az utána következő költőnemzedékekre. (Megemlíthetjük akár azt is, hogy hozzá köthetjük a szürrealizmus szó használatát, de utalhatunk akár a Kalligrammák c. kötetére is, mellyel a képvers műfajának újragondolását, átformálását hajtotta végre.) Egyrészt felmerülhet bennünk az a kérdés, hogy miként volt képes a költő a folyamatos megújulásra, illetve arra, hogy tetten érje a körülötte még csak születőben lévő művészeti irányokat. Másrészt pedig, hogy mik azok a költői hagyományok, amiket szorosan Apollinaire-hez köthetünk?

Nagyon jól látja Apollinaire életművének lényegét: az újítás szelleme, ugyanakkor a hagyományok továbbvitele együtt van érvényben benne. Az Egy szép vörösesszőkéhez című versében azt írja, hogy elítéli a hagyomány és a lelemény vitáját. Valóban, Apollinaire úgy újítja meg a költészetet, hogy ugyanakkor visszanyúl a nagy elődökhöz. Elég itt arra utalni, hogy kedvenc költője Villon volt, akinek verseire számos helyen utal. Ramóna említi, hogy Apollinaire volt a szürrealizmus szó „kitalálója”. Valóban ő használta először a szürrealizmus szót 1917-ben, egy belga költőhöz írt levelében. De az ő újítása a központozás teljes megszüntetése is a versben. Jegyezzük meg, hogy ezt a mai napig is sokan vitatják, és Blaise Cendrars-tól való plágiumnak tulajdonítják. Erről is részletesen írok könyvemben. Ami a kalligramma szót illeti, az is Apollinaire „találmánya”, jóllehet nem ő találta ki magát a képverset.

„Ha az ember eljut Magyar Miklós könyvének végére, maga is megsiratja a költőt. Ha beleéléssel olvassa a könyvet, akkor egyszer csak azt veheti észre, hogy szárnyra kapnak gondolatai, elmélyed, elmereng az Emberi Mivolton, a kiszabott sorsokon, de közben mégis megtalálja az élet, a Homo sapiens létezésének igazi értelmét.” – írja recenziójában Kiss Tamás. A kötet zárlata, epilógusa is ezt az érzést erősíti, hiszen nem Apollinaire halálával, hanem egy másik ember életének végével, a költő „tovább élésének” egy erőteljes bizonyítékával ér véget. Beszélne nekünk az epilógusról?

A költő továbbélésével zárul a kötet. A történet, amelyet Apollinaire egyik barátja, Louise Faure-Favier mesél el könyvében, valóban megható. 1924-ben Favier Budapesten előadást tartott A repülés és a költők címmel. Azt kérte vendéglátóitól, javasoljanak neki valakit, aki el tudna szavalni franciául néhány verset. Egy Gyergye József nevű fiatal pilóta vállalta a feladatot, de nem a kijelölt verset, hanem egy Apollinaire költeményt szavalt el.