Szántó Dániel: Ösztönösen hinni akarunk benne, hogy van valami a földi léten túl

Most októberben Egy pap vallomása címmel jelent meg Szántó Dániel krimiíró harmadik regénye, amelyben egy hitében megrendült pap roppant hátborzongató kísérletbe kezd: egy általa jónak és gonosznak vélt embert élve eltemet, majd vallomást téve a rendőröknek, hátra dőlve várja, hogy vajon melyik áldozat menekül meg élve kínzó börtönéből. Bár erre a fojtogató talányra csak a könyvéből kaptam meg a választ, a további felmerülő kérdéseimre már készségesen válaszolt a szerző.

Vajon mi lehet egy krimiíró fejében? Hogyan építi fel a történetét? Már az elejétől kezdve tudja ki a gyilkos? És mégis milyen tapasztalatból merít a bűntények megírásakor? A válaszok megválaszolásának reményében kerestem meg Szántó Dánielt, akit ehhez hasonló kérdésekkel faggattam, miközben kitértünk olyan megosztó témákra is, mint a hit, a spiritualizmus és a szellemek.

A szerző új regényével az Alexandra pécsi raktárában

Kezdjük a legelején. Mindig is író szerettél volna lenni?

Szerintem a választ valahol a gyermekkoromban kellene keresni. Én ilyen tipikus „sportoló srác” voltam, imádtam focizni, a barátaimmal lógni, aztán általános iskola első osztályában egyszer csak beleszerelmesedtem a Darren Shan-könyvekbe, amelyek teljesen magukkal ragadtak. Bár álmodozni mindig is nagyon szerettem, azt hiszem, ez a könyvsorozat segített először igazán szabadjára engedni a fantáziámat. 18-19 évesen aztán elkezdtem krimiket olvasni, amiket már sokkal aktuálisabb műveknek találtam, hiszen általában az ilyen sztorik napjainkban játszódnak, némi társadalomkritikával nyakon öntve, és külön megtetszett ebben a műfajban, hogy izgalmas, elgondolkodtató, manipulatív, olykor pedig erotikus is. Elkezdtem hát falni az ilyen típusú könyveket, és

minél többet olvastam, annál inkább megnőttek az elvárásaim a műfaj irányába, már közel sem minden történetet találtam jónak. Ez vezetett el oda, hogy kipróbáljam, vajon én is tudok-e jó krimit írni.

Darren Shan könyveit említetted, mint olyat, ami meghozta a kedved az olvasáshoz. Van még olyan gyerekkori mű, ami ennyire közel áll hozzád?

Az Eragon- és a Harry Potter-sorozatot nagyon szerettem, de a Libabőr-könyveket is sokat olvastam akkoriban. Nagy kedvencem volt még Louis Sachar Stanley, a szerencse fia című könyve is, amelyet pont egy éve olvastam el újra, és ugyanakkora élményt nyújtott, mint tiniként.

Van kedvenc krimikönyved vagy krimiíród?

Kedvenc krimiíróm nincs, de sokakat szeretek. Bár ez is változó, mert különböző életszakaszaimban más és más írók képesek megfogni: Jo Nesbo például szerintem remekül ír, de Hjorth – Rosenfeldt párosának Sebastian Bergman krimipszichológusról szóló könyvei is nagyon klasszak. Emellett mostanában Orwellt is sokat olvasok – legutóbb például a Légszomj című regényét fejeztem be –, akinek a történetei bár nem napjainkban játszódnak, és a nyelvezetük is némileg másabb, hangulatában azonban mégis van valami krimis. Emellett a történeteivel is képes rám hatni érzelmileg, ez pedig fontos szempont.

A szerző első, nagy sikert aratott regénye, a Revans

Agatha Christie azért elég megkerülhetetlen a krimi műfajában. Te olvastál már tőle?

Igazából nem sokat olvastam tőle, talán a Tíz kicsi néger maradt meg bennem a legjobban, bár az valóban tetszett. Agatha Christie történeteiben inkább a nyomozás van fókuszban, és egy picit kevesebb szerep jut a számomra fontos többi részletnek. Nehéz egyébként megszólalni vele kapcsolatban, mert rosszat mondani nem illik róla – meg nem is nagyon lehet –, és az is biztos, hogy kiválóan ír, de az ő történetei nem igazán állnak hozzám közel.

Hogy szoktál írni, van kiforrott technikád: például napi X oldalt lekörmölsz, vagy csak akkor írsz, amikor az ihlet jön?

Ez nagyon hektikus. Voltak olyan próbálkozásaim, hogy napi 10 000 karaktert leírok, amihez ki is számoltam, hogy egy könyvet körülbelül mennyi idő lenne így megalkotni. Bár rövidtávon igen, de hosszú távon már nem működött ez a technika, talán azért sem, mert nagyon sok minden befolyásol írás közben: például ha megjelenik egy könyvem, akkor több elfoglaltságom is akad, és fejben ilyenkor egyébként is inkább máshol járok. Másrészről nagyon nem szeretek sokat ülni egy helyben, ami azt illeti maximum 30 vagy 40 percet tudok egyhuzamban. Ilyenkor akár csak egy tíz percre vagy egy órára, de felállok, megnézek mondjuk egy sorozatot, aztán folytatom tovább.

Amikor belekezdesz egy könyvbe, akkor úgy ugrasz neki, hogy már előre tudod ki a gyilkos, vagy közben formálódik a történet?

Alapvetően úgy kezdek bele, hogy tudom az elejét, a végét, és nagyjából a közepét. Tudom, hogy honnan indulok el, hova fogok eljutni, és többé-kevésbé, hogy mi történik majd közben, de azért a köztes rész sokszor csak időközben alakul ki. Például több esetben is előfordult már, hogy egy-egy karaktert – mondjuk egy gyanúsítottat –, később írtam bele a sztoriba, mert úgy éreztem, hogy bőven elfér még azon a részen.

Olyan akkor még soha nem történt veled, hogy a három támpont közül, valamelyiket megváltoztattad?

Nem igazán. Az alapokat nem szokásom megvariálni, azok mondhatni teljesen fixek.

Tudod pusztán szórakozásból olvasni a krimit, vagy inkább már szakmai szemmel vizslatod a történetet?

Amióta aktívan írok, azóta sajnos közel sem tudok úgy olvasni, ahogyan szeretnék. Nagyon jó lenne újból élvezni, amit éppen olvasok, de mostanában inkább csak elemzem a szöveget, ráadásul közben még a saját történeteimmel is összevetem. Ebből kifolyólag keveset is olvasok, amikor éppen írok, bár azért igyekszem megoldást találni a problémára:

például most azzal kísérletezem, hogy amikor éppen egy könyvön dolgozok, akkor nem krimiket veszek a kezembe, hanem mondjuk egy fantasyt, ahol teljesen más elemek érvényesülnek.

Ebben az esetben kevésbé küzdök a folytonos elemzői meglátásommal.

Szántó Dániel: Egy pap vallomása

Ha már ennyire szereted a bűnügyeket, nem gondolkodtál azon, hogy író helyett inkább nyomozó leszel?

Nem, azon nem, de utólag lehet inkább pszichológus lettem volna. Bár sokszor eszembe jut a „mi lett volna ha„– kérdés, jelentős dolgokon semmiképpen nem változtatnék az életemben, már csak azért se, mert ha mondjuk pszichológus lettem volna, akkor sok mostani barátomat nem ismerem meg, akikkel kapcsolatos élményeimből a mai napig táplálkozom. Másrészről a pszichológia mindig is nagyon vonzott, éppen ezért általában a könyveimben is felbukkannak pszichológus. Mindig is érdekelt az emberek mögött rejlő motiváció, hogy ki, mit, miért csinál, hogy mikor mosolyog, vagy éppen mikor próbál hazudni, és miért. Ez a fejtegetés fontos szerepet tölt be a könyveimben is.

Legújabb regényedben, az Egy pap vallomásában Mihály atya az egyik központi szereplő, és egy szakrális kérdést is feszegetsz. Téged egyébként érdekelnek a vallási témák?

Abszolút, de szerintem ezek minden embert érdekelnek: aki nem hisz, azt azért, hogy vajon jól döntött-e, hogy a vallás elutasítása mellett voksolt; aki pedig hisz, azt pedig azért, hogy mi van akkor, ha az, amit vall, mégsem létezik. A vallást szerintem nem lehet kikerülni a mai világban, ez ugyanis az egyik legalapvetőbb kapaszkodója az emberiségnek. Ösztönösen hinni akarunk benne, hogy valami a földi léten túl. Gyerekkoromban egyébként kötelező jelleggel kellett templomba járnom, természetesen csak addig, ameddig erre rá tudtak kényszeríteni.

Nyilván gyerekként ezeket nem tudtam felfogni, nem láttam, hogy miért lehet ez fontos, értelemszerűen azért sem, mert akkoriban még nem éreztem magamhoz közel az elmúlást, de ahogy idősödöm, azért egyre többször felmerül bennem a pozitív gondolatok és a hit fontossága.

Volt olyan konkrét esemény, ami az Egy pap vallomásának megírására inspirált?

Ha arra gondolsz, hogy történt-e velem valamilyen természetfeletti dolog, akkor azt kell mondjam, hogy igen, és bár nagyon fiatal voltam, ez az alkalom a mai napig élénken él az emlékeimben: olyan 7-8 éves körül lehettem, amikor egyszer hajnalban felébredtem a negyedik emeleti lakásunkban, kisétáltam a szobámból a hálószobába, és azt láttam, hogy valami – ami áttetsző anyagból volt – imádkozik a francia ágy mellett. Aztán megfordultam, visszamentem a szobámba és aludtam tovább. Ha mástól hallanám, egyébként én sem hinném el, de én valóban ezt láttam, bár természetesen előfordulhat, hogy az egész csak gyermeki illúzió volt. Ez volt tehát az egyetlenegy találkozásom a természetfelettivel, már ha ez egyáltalán az volt. Egyébként épp ez a bizonytalanság az, ami megőrjíti az embert a természetfelettivel kapcsolatban, hiszen konkrét bizonyíték nincs arra, hogy ez megtörtént, de arra sem, hogy nem.

A szerző a hitelesség kedvéért egy órára eltemettette saját magát is

Akkor nem tudod egyértelműen letenni a voksod, hogy van-e túlvilág vagy nincs?

Nem. Egyik pillanatban nagyon akarok benne hinni, hogy van túlvilág, de a másik pillanatban meg azt gondolom, hogyha van, és örökké létezünk, az vajon jó-e nekünk. Talán nincs is megfelelő válasz, csak félig jó, és félig rossz. Hozzátenném azért, hogy a mostani regényemben inkább arra tolódik el a hangsúly, hogy a hit azért mindenhez kell, már csak azért is, mert a főhőssel, Budai Viktorral is rengeteg szörnyű dolog történt ártatlanul, aki éppen emiatt veszítette el a hitét. A történetben aztán több olyan sugallat és benyomás is éri a nyomozót, ami végül felébreszti benne a hitet Isten létezésében.

Azt mondod tehát, hogy érdemes hinni, de szerinted miben: Istenben vagy valami felsőbb hatalomban?

Ez egy jó kérdés, de szerintem nem is kell ezt így szétszedni. A természetfelettiben mindenképpen érdemes hinni, és ha másban nem, hát az univerzumban, hiszen ha belegondolunk, már az is egy csoda, hogy egyáltalán létezünk.

Ezek azért nem éppen könnyed témák. Nem szoktak nyomasztani, amikor írás közben naphosszat ilyen témakörökkel foglalkozol?

Szerintem én ezt elég objektíven tudom kezelni, mondjuk hozzátenném, hogy a történeteim nem depresszívek, sokszor vannak benne humoros részek is, pont azért, hogy kicsit oldják a feszültséget. A főhőseimet is szeretem úgy megformálni, hogy lazák legyenek, könnyedebb életet éljenek, és ha cinikusan is, de legyen humorérzékük. Amikor kell, akkor megvan a dráma vagy a nagy fordulat, de ezek a humoros részek mindig adnak egy kis tompítást a történetnek. Természetesen azért én is benne vagyok a történetben, amikor azon dolgozom. Például mikor izgalmas részeket írok, akkor nem egyszer fordult már elő velem, hogy valaki beszélt hozzám, és én nem is igazán tudtam odafigyelni, mert folyton csak a sztorin kattogtam.

A történetet tehát nem tudom elengedni, miközben dolgozom rajta, de inkább úgy tekintek rá, mint egy kellemes játékra, és nem úgy, mint egy vérbeli drámára. Az én eseményein nem történtek meg, de ha egy valós gyilkosságsorozatról írnék, az valószínűleg egészen máshogy hatna rám is.

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.