• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Szlavicsek Judit és a Hullámsír /Fotó: Máté Péter/

Interjú

Szlavicsek Judit: Ha patetikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy hiszek a kortárs magyar krimiben

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Szlavicsek Judit megnyerte a Prae kriminovella-pályázatát, a novellát regénnyé bővítette, fejezetenként online publikálta, ezt követően a teljes szöveg megjelent könyvalakban is, és olyan váratlanul komoly sikert aratott, hogy idén már érkezik a folytatás a Libri Kiadó gondozásában. Leírva könnyűnek tűnik, ugyanakkor vajon még mennyiben nehéz boldogulni idehaza egy olyan szórakoztatóirodalmi műfajban, melynek egyes kritikusok szerint nem is létezik magyar változata? Mi a krimi lényege, hogyan érdemes krimit írni, és hogyan érdemes krimit írni Magyarországon, ha érdemes egyáltalán? Szlavicsek Judit most március 28-án megjelenő második regénye kapcsán vesézte ki a témát velünk, az elkövetkező sorok pedig vélhetően sokaknak segítenek majd némileg képbe kerülni egy krimi regény születésével, vagy épp az íróvá válás mindennapos akadályaival. 

Szlavicsek Judit és a Hullámsír /Fotó: Máté Péter/

Szlavicsek Judit és a Hullámsír /Fotó: Máté Péter/

Kezdjük a legelején: ha jól tévedek, Magyarországon van vagy 2000 író, de közülük talán csak két tucatnyi foglalkozik komolyabban krimiírással. Te hogy kötöttél ki a műfajnál? Szerettél például gyerekként halott állatokat bottal piszkálni? Esetleg szeretsz azon gondolkodni, hogy egy különösen bosszantó alakot hogyan lehetne nyom nélkül eltenni láb alól?

Miért pont a krimi? Főleg nőként? Ez az a kérdés, ami eddig minden egyes velem készült interjúban elhangzott, úgyhogy lassan ki kellene ötlenem egy frappáns választ, ami indulhatna akár az első, akár a második felvetésedhez hasonló felütéssel. Addig is viszont, amíg egy „gyerekkoromban nagy kedvvel néztem állatok haláltusáját”, illetve egy „sokszor eljátszom a gondolattal, mennyi problémától szabadulhatnék meg, ha elkövetnék egy tökéletes gyilkosságot, vagy kettőt, vagy hármat…”- típusú narratívát nem ötlök ki, csak egy ennél jóval unalmasabb válasszal szolgálhatok: sosem akartam mást írni, mint krimit.

A hivatalos jellegű válaszom – ha mégis muszáj keresnem valamiféle magyarázatot a dologra – az az, hogy a krimi műfajához való kapcsolódásom előbb volt elméleti, mondhatni szakmai és csak sok évtizeddel később – épp két éve – alakult úgy az életem, hogy ez átfordult gyakorlati jellegűvé. Annak idején a pécsi egyetem bölcsészkarán irodalomtudomány szakirányon végeztem, és a diplomamunkámat a krimi és a szépirodalom kapcsolódásából írtam. Akkor persze elsősorban az érdekelt, miért nyúl egy szépíró ehhez a műfajhoz, ha kísérletezik vele és Szerb Antal A Pendragon legendája, Babits Gólyakalifája, vagy akár Eco A rózsa neve című műve volt a fókuszomban. Ez a témaválasztás korántsem volt akkoriban tipikus – és akkor még igen finoman fogalmazok -, ez is mutatja tehát a kiemelt érdeklődésemet a krimi iránt: hogy a fősodorral szembe menve is hajlandó voltam műfajelméleti szempontból foglalkozni egy olyan műfajjal, ami a megszokott hazai kritikai élet számára nagyrészt nem is létezik. Nálunk ugyanis a szépirodalom-szórakoztató irodalom dichotómiájához szorosan kapcsolódik egy esztétikai jellegű értékítélet is, nevezetesen, hogy az előbbi magas irodalom, utóbbi pedig szükségképpen lektűr, így a kritikai vizsgálat tárgyának lenni is eredendően alkalmatlan.

Ez a viszonyulás a krimi műfajához az utóbbi időben szerencsére változni látszik, aminek remek példája az is, hogy mi – két krimiszerző – épp a krimi műfajáról beszélgetünk egy kifejezetten színvonalas kritikai portál, az Ectopolis felületén. Most viszont, miközben neked válaszolok, eszembe ötlött egy másik magyarázat is. A krimi műfajának alapvető jellegzetessége, hogy intellektuális játékra kényszeríti az olvasóját, ahol a szerző elhelyez megfelelő mennyiségű – nem túl kevés, de véletlenül sem az indokoltnál több – nyomot, amelynek segítségével az olvasó elvileg megoldhatja a rejtélyt. Ha viszont a szerző igazán jól dolgozik, erre mégsem kerül sor, így a befejezés meglepetést, és ezzel igazi örömet ad az olvasónak, a nyomok pedig utólag visszakereshetők, ezzel megbizonyosodva arról, hogy a szerző és olvasó között köttetett szerződés arról, hogy a szerző nem csapja be a befogadót, betartásra került.

Krimi-olvasóként fanatikusan kerestem ezeket a nyomokat a könyvekben és mindig vágytam rá, hogy egyszer magam is képes legyek egy ilyen történetet írni. Nyomok, vörös heringek (vagyis hamis nyomok), fejezet végi nagyhorgok, kellő ütemmel építkező feszültség, nyomasztó finálé-jelenet, majd katartikus lezárás: ennek a munkának az intellektuális kihívása vonz igazán a krimiírásban.

Szlavicsek Judit: Légy/ott

Szlavicsek Judit: Légy/ott

Az első könyved kapcsán akadt vélemény, ami szerint a nyomozód, Kardos Júlia, kevesebbet szerepel a szükségesnél. A Hullámsírban viszont már az egész történetet az ő szemével látjuk, az ő fejében éljük át. A nyomozód sokkal összetettebb egyéniség, mint akikkel krimikben legtöbbször találkozunk. Hogyan építetted fel magadban? Volt egy előre megtervezett karaktered, vagy folyamatosan, lépésről lépésre alakítottad? Igényel-e egy ilyen karakter kidolgozása pszichológiai háttérmunkát?

A nyomozó figura, Kardos Júlia gyakorlatilag „beesett” az első könyvem, a Légy/ott történetébe, és ennek keletkezéstörténeti oka van. A Légy/ott ugyanis egy krimi-novellából nőtte ki magát spontán módon – olvasói érdeklődés hatására – egy online folytatásos krimivé, ami tizenöt részből állt és hetente jelentettem meg a Facebook oldalamon. A számomra is teljesen váratlan érdeklődés hatására kellett hétről hétre mintegy improvizálnom, és hamar egyértelművé vált, hogy szükség van egy nyomozóra, aki a bűntény megoldásán végig vezeti az olvasót. Így „rántottam be” a történetbe Kardos Júliát, akit a Paranoia című novellámban szerepeltettem először. A novella korábban megnyerte a PRAE Kiadó KrimiMa elnevezésű novellapályázatát, és a karaktert is sokan kedvelték, így egyértelmű volt, hogy őt küldöm helyszínelni a balatongyöröki Soós-öböl egyik stégjéhez, miután az első áldozat holttestét kivetette magából a hűvös koratavaszi Balaton.

Kardos Júlia azóta önálló életre kelt és egy percig sem pihen: újabb és újabb bűntények keresztezik az útját és a fejemben egyre csak sorjáznak a Balaton-parti gyilkosságok, amiknek csak ő tud a végére járni. Hosszú távon tervezünk egymással és minél hosszabb időt töltünk együtt, annál többet tudok meg róla. Még korántsem mondhatom, hogy igazán ismerem, de azt igen, hogy a Hullámsír történetéből rengeteg mindent megtudtam róla, a múltjáról, a családjáról és arról, miért olyan, amilyen. De nemcsak én tudok róla egyre többet, hanem az olvasó is. Kardos karakterének a más nyomozófigurákhoz képest összetettebb jellege az én jutalomjátékom: lehetőséget nyújt arra, hogy a könyvek alapjául szolgáló bűntények megoldásával párhuzamosan, az egyes részeken átívelő jelleggel betekintést nyújtsak egy egyedülálló, negyvenes, gyermektelen, diplomás, vidéken élő magyar nő életébe. Elmagányosodás, alkohol problémák, masszív irányításmánia és küldetéstudat, megspékelve az intimitás utáni szűnni nem akaró sóvárgással…Kardos történetében én sem látok nagyon előre, de a harmadik könyvig már igen, amelyben egy tihanyi hotel esküvői vendégeit tizedelő gyilkos utáni hajsza közben mindent megtesz, hogy anyává válhasson. Tényleg majdnem mindent!

Mi inspirál? A valóság? Megtörtént esetek?

Minden. És mindegyik feltett kérdésedre a válaszom: igen. Nulla huszonnégyben figyelek, elraktározok, gyakran jegyzetelek, vagy a telefonomba mondok fel karaktereket, mondatokat, mozdulatokat, illatokat, egy jellegzetes ruházatot, egy szokatlan viselkedésjegyet, bármit, amit később felhasználhatok. A valóság tehát egy állandó és kiapadhatatlan forrás.

Megtörtént esetek? Ez is meghatározó. Valamennyi történetemben van egy-egy cselekmény fordulat, mondat, nyom, amit megtörtént eset inspirált. Legyen szó az egyik kábelcsatorna megtörtént eseteket feldolgozó műsorairól, amit például rendszeresen hallgatok „háttérzajként”, vagy akár egy aktuális újságcikk alapján meglóduló nyomozókedvem eredményeként előbányászott információkról. Mondok két példát, amiből egyértelmű, hogy is néz ki ez a gyakorlatban.

Ted Bundy a talán legismertebb sorozatgyilkos a világon, személyisége lankadatlanul foglalkoztatja a bűntények iránt érdeklődők millióit. Természetesen én is megnéztem és elolvastam róla mindent, ami fellehető, de egyetlen mondata volt, ami beleégett az agyamba és nem engedett. A Ted Bundy tapes című dokumentumfilmben azokat a hangfelvételeket hallhatjuk, amiket egy pszichológussal való beszélgetéseiről készítettek. Bundy ekkor már a halálsoron volt, a kivégzése időpontját próbálta elodázni azzal, hogy lassan csepegtetett információkat addig el nem ismert gyilkosságok részleteiről. A mondata pedig, ami annyira megrázott, hogy ez a momentum egy az egyben belekerült a Légy/ott első gyilkosságának leírásába az az volt, hogy miközben ütlegelt egy fiatal iskolás lányt, az egyszer, egy rövid időre magához tért és – nyilvánvalóan sokkos állapotban – azt mondta támadójának, hogy neki másnap reggel dolgozatot kell írnia franciából, ezért kéri, hogy engedje őt haza. Bundy szenvtelen hangja és a szavai által megelevenedő borzalom: ilyen az, mikor egy megtörtént eset inspirál.

A másik példám a közelmúltból származik. A hírfolyamot pörgettem az autóban, hogy kitöltsek néhány feladat nélküli percet, mikor megakadt a szemem egy híren. Egy bűnbanda a budai luxusvillájában tartott fogva egy alkoholproblémái miatt sérülékeny, befolyásolható férfit, szabályosan kiforgatták mindenéből, végül egy vidéki házában meggyilkolták. Az ügy több éves, én csak a vádemelésről szóló hírre bukkantam rá véletlenül. Onnantól nem eresztett. Napokat töltöttem az ügy minden fellelhető részletének tanulmányozásával, a bűnbanda tagjainak social média felületeit böngészve teljes családi és kapcsolati hálókat rajzoltam fel, összeállítottam a pontos timeline-t, rengeteg feljegyzést készítettem. Nagy valószínűség szerint a készülő harmadik krimi egyik mellékszálának alapját fogja adni, de az is lehet, hogy nem. Mert sok ilyen kidolgozott, alaposan megkutatott témám van, amik közül van, ami sosem került bele egyik történetbe sem. Eddig. Persze sosem lehet, tudni, hogy később nem illeszkedik-e majd egy másik történetbe.

Szlavicsek Judit

Szlavicsek Judit

Viszel-e magadból, ismerősökből, általad megélt élményekből valamit a könyveidbe?

Erről csak annyit, hogy direktben non-fictiont sosem tudnék írni – végtelenül becsülve és tisztelve persze azokat, akik megteszik, hisz a non-fiction nagyon fontos szerepet tölt be az életünkben -, de a fikciós irodalom is enged teret arra, hogy az ember leírja a saját traumáit, feldolgozhatatlan emlékeit, az őt szétfeszítő kétségeket, de a krimi kötött műfaji szabályai mögé bújva.

Nos, a Hullámsír jókora terápia volt nekem, de ennyi elég is: az olvasó számára egyáltalán nem fontos, mi az, ami nekem fájt, és mi az, amit én cipelek, amíg csak élek. Az olvasó csak jó történeteket akar, és ez így is van rendjén.

És mennyire inspirál a Balaton, a hazai környezet? Egyáltalán, szerinted előny vagy hátrány a magyar helyszín, magyar nevek használata ebben a műfajban, ami leginkább angolszász trendek határoznak meg?

A Balatonhoz hat éve költöztünk és azt, amit a tó közelsége adott, egyikünk sem látta előre. Sokkal többet adott ugyanis, mint egy új lakóhelyet. Mivel az elején nem tudtam elhelyezkedni jogászként olyan munkakörben, ami megfelelt volna, kényszerűen újraterveztem önmagam. Ennek egyenes következménye lett, hogy életemben először lett időm és hitem is arra, hogy nekiengedjem magam az írásnak.

Ami a hazai környezetet, mint krimi helyszínt illeti, azzal kapcsolatban azt kell mondanom, számomra ennek egyszerűen nincs alternatívája, ez olyan magától értetődő, mint a magyar nevű szereplők vagy a mai magyar valóság, társadalmi háttér szerepeltetése. Nem tudok és nem is akarok angolszász nevekkel, angolszász helyszínekkel dolgozni. Művinek érezném a dolgot és őszintétlen is lenne, hisz én itt élek és magyar vagyok, ez a közeg hat rám, ezen a környezeten szűrődnek át a gondolataim, az érzéseim. Magyar helyszínen játszódó, magyar szereplők között bonyolódó történeteket írok hát, még akkor is, ha tudom, hogy ez akár hátrány is lehet, mert ennek az olvasóközönsége a magyar könyvpiacon jelenleg még nem kialakult. De ezt én nem hátrányként, sokkal inkább kihívásként élem meg és meggyőződésem, hogy van létjogosultsága ennek a műfajnak és az olvasók is egyre inkább megismerik és rákapnak a dologra. Ha patetikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy hiszek a kortárs magyar krimiben.

Szlavicsek Judit: Hullámsír

Szlavicsek Judit: Hullámsír

A Hullámsír viszonylag egyszerű történetként indul, aztán egyre több szálra bomlik, amiket alaposan megcsavarsz. Előre tervezed a cselekményt, vagy mész Kardossal a nyomok után?

A Hullámsír egész más technikával íródott, mint a Légy/ott, amit egy tizenöt részes novella-sorozatból kellett utólag regénnyé bővíteni és formálni. Ez eléggé korlátozta a lehetőségeket, így a könyvnek is szükségképpen maradtak dramaturgiai problémái, amit talán a történet valóságossága és a karakterek hús-vér jellege tudott ellensúlyozni.

Sok olyan visszajelzés jött például olvasóktól, amiből az derült ki, hogy a fikció és valóság határa számukra elmosódott. Volt, aki megdöbbent, hogy ilyen dolgok történnek azon a környéken, ahol egész életében élt és voltak, akik minden áron valós személyeket igyekeztek felismerni a fiktív szereplők mögött.

A Hullámsírt azonban már volt módom következetesen felépíteni: a kezdőjelenetből kiindulva, amit egyébként saját élmény inspirált hosszú hónapok alatt jutottam el oda, hogy lett egy nagyjában-egészében kész történetem. Ezután újabb hónapok következtek, amíg a történet cselekménnyé alakult: vagyis megtaláltam azt az ideális sorrendet, ahogy a történetet az olvasóknak el szerettem volna mesélni. Persze mindent száz százalékosan nem lehet előre megtervezni, de nem is szabad, azzal a saját kíváncsiságomat gyilkolnám meg, tönkretéve ezzel az írás igazán élvezetes részeit. Ami például a finálé-jelenetben történik, nos, azt én sem láttam jönni. Ültem a dolgozószobámban, odakinn hőség, a ház üres, aztán egyszer csak leírtam egy fordulatot, amiről fogalmam sem volt, hogy le fogom írni. Egyszerűen nem volt tervben, mégis megtörtént. Akkor aztán hirtelen kellett orvos barátot hívni, hogy megszakértse a dolgot és minden egyebet mellétenni és újragondolni, de a fordulat már megszületett és helyet követelt magának a történetben, így persze maradt, én pedig igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy jól érezze magát a történetben. És volt még egy következménye. Hirtelen én is nagyon szomjas lettem, szó szerint literszámra ittam a vizet, míg azt a részt írtam. Hogy miért, az kiderül a Hullámsír utolsó előtti jelenetéből.

A történet tagolásához szokatlan eszközhöz folyamodtál: kórusművek idézeteit és az előadásra vonatkozó instrukciókat használtad fel. Ennek mi volt az oka?

Az idézetek – az én megítélésem szerint – nem a cselekmény részei, nem is hivatottak azt szolgálni. Az adott kort, a hangulatot, az atmoszférát feladatuk erősíteni, illetve megalapozni. Másoknál mondjuk eszméket, gondolatokat. A Hullámsír mindhárom részének elején egy magyar kórusműből vett idézet áll. Mindhárom kórusmű egy magyar vers feldolgozása, mindhármat Bárdos Lajos, a rendszerváltás előtti időszak egyik meghatározó zeneszerzője szerezte és mindhárom hű lenyomata annak a korszaknak és közegnek – a kilencvenes évek elejének és benne az iskolai kóruskultúrának -, amiben a Hullámsír flashbackjei játszódnak. Ezek az idézetek tehát beidézik azt a világot, beidézik azt, hogy milyen „díszletek között” volt fiatal, az, aki akkor volt tizenéves. A részek pedig az adott kórusmű előadásmódjára vonatkozó instrukciókat kapták címükül, így mintegy felvezetve az adott rész hangulatát. Zenei kifejezéssel élve a három rész a három kórusművel egy crescendo-szerű ívet jár be, annak a zenei logikája mentén fejlődik, erősödik, csúcsosodik ki, majd jut nyugvópontra. Ennyiben a zenei utalások a krimi, mint műfaj dramaturgiai ívét hivatottak erősíteni, egyben a flashback részek által előhívott kort beidézni.

Szlavicsek Judit dedikál a Libertine Könyvesboltban

Szlavicsek Judit dedikál a Libertine Könyvesboltban

A Légy/ott-ot először online kezdted publikálni, s mire megjelent, már jelentős olvasótáborod volt. A Hullámsírral bizonyára még tovább fog növekedni. Milyen tanácsot adnál azoknak a (nem csak krimi)íróknak, akik a saját szerzői brandjüket tervezik felépíteni? Van-e olyan irodalmi marketing, amivel fel lehet csigázni az olvasási hajlandóságot?

Irodalmi marketing kapcsán érdemes szétválasztani a szerző által végzett tevékenységet és a kiadó által – esetlegesen – mellétett marketing munkát. A mai magyar könyvpiacon elképesztően nagy a könyvzaj, rengeteg cím és szerző verseng egy nagyon szűk olvasóközönség kegyeiért, kezdő íróként megvetni a lábad ezen a piacon pedig sokszorosan nehezített. Viszonylag egyszerűbb a helyzete azoknak az első könyves szerzőknek, aki az írástól függetlenül valamilyen más területen már országos ismertségre tettek szert, van tehát egy felépített brand, amire rá lehet építeni az irodalmi tevékenységet. Az ilyen szerzők persze sokkal kisebb kockázatot is jelentenek, így a kiadók teljesen érthető módon szívesebben szavaznak bizalmat nekik.

A többiek számára sokféle út lehetséges az indulásnál, ezek közül az egyik az, ha az ember novellákkal indul és hosszú évek minőségi munkájával bejáratódik a neve a hazai irodalmi életben, megnyitva ezzel az utat az első könyv felé. Számomra az első pillanattól egyértelmű volt, hogy ez nem az én utam, egyrészt, mert koromból fakadóan erre már nem igazán érzem, hogy elegendő időm lenne, másrészt zsánerirodalmat írok, nem szépirodalmat, és bár voltak próbálkozásaim, de egyértelművé vált, hogy a szépirodalmi portálok nem hoznak le zsánert. Egyszerűen elintézik azzal, hogy a szöveg nem vág a profiljukba és ezzel nincs is semmi baj. Maradt hát egy másik út, az online térben való brand építés, ami minden kezdő író számára dilemma: akarom-e, bírom-e, hajlandó vagyok-e, jól áll-e, vevő-e rá az internet közönsége?

A személyes tapasztalatom ezzel kapcsolatban egyébként az, hogy meg kell találni a személyességnek és a távolságtartásnak egy olyan ideális egyensúlyát, ahol az olvasók számára a szerző kellőképpen őszinte, hiteles és valóságos, de nem tolakodóan kitárulkozó. Én megosztom a rosszabb pillanataimat, kételyeimet is, de persze az, amit a social média oldalaimon elmondok, megmutatok magamból, az nem száz százalékosan én vagyok. Tekinthetjük az egyik alteregómnak, egy hasításnak, avatárnak, kinek mi hangzik jobban.

Egyébként azt, hogy beletalált-e az ember ebbe a kényes egyensúlyba, azt egyértelműen le tudja mérni az adott tartalom fogadtatásából. Az olvasóknak csodálatos érzékelőik vannak, amikkel pillanatok alatt le tudják tapogatni az őszinte, hiteles megszólalásokat. Szívesen kapcsolódnak a szerzőkhöz, együtt sírunk, együtt nevetünk, ami hatalmas energiákat képes felszabadítani bennem. Egy pillanatig sem szeretnék abban a szerepben tetszelegni, hogy fontos, amit mondok, de vannak témák, amiket újra és újra felhozok, ilyen például a véradás, amiről mindig posztolok, mert ilyenkor arra gondolok, ha ez alapján csak egy ember is elmegy vért adni, azzal három életet tud megmenteni.

Sok szerzőnek, aki sikeresen publikálta az első könyvét, gondja szokott lenni a másodikkal. Van egy belső nyomás, hogy még jobbat írjanak, az olvasói elvárások is komolyabbak. Te éreztél magadon ilyen nyomást? Volt, hogy elakadtál? Ráadásul írás közben még kiadót is váltottál.

Elakadás. Khm. Én a Hullámsírral egy permanens elakadásban voltam. Mert először volt az, hogy most aztán minden hibát kiküszöbölök, amit az elsővel elkövettem. Aztán meg jött az, hogy most sokkal jobb minőségű szöveget fogok írni, mint először. Ezt szorosan követte a sürgető kényszer, hogy ezerszer ütősebb sztorit találjak ki, mint amit korábban. Aztán pedig: jobban időzítsem a megjelenést, igazán frappáns címet válasszak, szebb leírásokat hozzak össze, olyan tudatfolyamokat tegyek az olvasó elé, hogy a szava is elálljon, aztán az, hogy kevesebb jelzővel és határozóval dolgozzak, hogy jobb ütemű szöveget írjak…folytassam még?

A legnagyobb elakadásom azonban a történetmesélés nézőpontjával kapcsolatban volt. Túl voltam már a kétszázezredik leütésen, a cselekményben pedig majdnem féltávon. És akkor teljes lefagyás. Hetekig kínlódtam, nem értettem, mi a gond. Nem voltam benne a történetben, nem éltem ott fejben, ahol játszódik, egyszerűen üres volt, amit írtam. Kínomban kivettem négy napra egy apartmant pont ott, ahol a történet épp játszódott: a siófoki Ezüstpart egyik közvetlen vízparti társasházában, és vártam, hogy a hely szelleme majd átlendít a dolgon. Az eredmény pedig: egy átvirrasztott éjszaka, másnap pedig a meglévő szöveg felének a kitörlése. Majdnem sírtam, de ez használt. Eredetileg ugyanis a történetet nem kizárólag Kardos Júlia szemszögéből, tehát fókuszált E/3-ból akartam elmesélni, hanem a másik nyomozófigurának, Kardos társának a nézőpontja is hangsúlyos szerepet kapott volna, illetve volt egy komplett nyomozó csapat, egyedi karakterek, akik aktívan részt vállaltak a nyomozati cselekményekben, így egy csomó rész rajtuk keresztül mesélte a történetet. És ez egyszerűen nem működött. Ahogy ezek a részek kikerültek a szövegből és az ott leadott információkat is Kardost fókuszba helyező jelenetekbe helyezve mondtam el, a kézirat és én is megkönnyebbültünk.

Ez eredményezte azt, hogy a Hullámsír műfajilag erős kötődést mutat a thrillerrel, amennyiben a cselekményt mindvégig a főhős nézőpontjából követhetjük végig, érezzük a fenyegetettséget, félelmet, bizonytalanságot, minden mozzanat leképeződik a főhős tudatában megmutatva motivációjának lélektanát.

Ezt az tette lehetővé, hogy a Hullámsír esetében a nyomozó figura egyben lehetséges gyanúsított, de lehetséges célpont is, így a karaktere alkalmas volt arra, hogy a thriller eszköztárával dolgozzak. Így azt is mondhatjuk, hogy az elakadás segített hozzá, hogy a történet megtalálja a neki megfelelő formát. Úgyhogy az elakadásokat végső soron szeretni kell. Utólag visszatekintve legalábbis mindenképp.

Hullámsír

Hullámsír

Svébis Bence kritikus majdnem tíz éve írta, hogy „a magyar krimivel nem az a baj, hogy nincs, hanem hogy mindenáron lenni akar”. Ha az azóta megjelent új szerzőket vesszük, a magyar krimiben valóban sok az élni akarás. De szerinted mitől lesz egy krimi sajátosan « magyar » azon túl, hogy magyar szerző ír magyar bűnügyekről ? Létezhet egyáltalán ilyen?

Bízom a kortárs magyar krimiben, abban azonban, hogy létezik – mindenképpen kell léteznie – egy olyan brandnek, mint amilyen mondjuk a skandináv krimi, abban erősen kételkedem. Mert mi is lenne egy magyar krimi legfőbb ismérve? Vannak-e olyan jól körülhatárolható attribútumok, amik mentén ez a brand felépíthető lenne? És ha van, akkor meg mi legyen azokkal a szövegekkel, amik ezen kívül helyezkednek? Mert, ha példának okáért azokkal a fogalmakkal definiáljuk a magyar krimit, hogy az magyar helyszínen játszódik, van benne korrupció, depresszív közhangulat, alkohol, uram-bátyám elven működő mindennapok, főváros-vidék ellentét, súlyos társadalmi feszültségek ésatöbbi, akkor mit kezdjünk mondjuk azokkal a krimikkel, amik történelmiek, lásd Kondor Vilmos, Böszörményi Gyula, Cserháti Dániel, Zajácz D. Zoltán, hova soroljuk azokat, amelyek vállaltan feminista krimik, mint például Cserháti Éva és hogyan kezeljük azokat, amelyek a klasszikus hardboiled legjobb hagyományait folytatják magas szinten, gondoljunk csak Réti Lászlóra?

A véleményem tehát az, hogy mindennél fontosabb a magyar krimiszerzők összefogása, aminek remek példája a közelmúltban életre hívott Magyar krimiszemle elnevezésű honlap, ami azt a célt tűzte ki, hogy valamennyi magyar krimiszerzőt és a műveikről megjelent kritikát egy portálon, gyűjteményes formában fellelhetővé tegye, de nincs értelme mesterségesen kreálni egy brandet, amibe aztán a szövegek egy tetemes hányada bele sem fér.

A krimi imponálóan sokszínű műfaj, rengeteg alműfajjal, igazán kreatívan lehet tehát művelni, főleg, ha még a határműfajokkal való összemosódások lehetőségét is figyelembe vesszük. Az erőinket inkább abba az irányba kellene egyesítenünk, hogy megmutassuk a kiadói világnak, hogy kortárs magyar krimi van, és sokkal inkább még valamit: hogy a kortárs magyar krimire van igény a magyar piacon, így érdemes abba energiát, időt, forrást fektetni.

Mit gondolsz Bánki Éva véleményéről, aki egy 2015-ös esszékötetében («A bűn nyelvét megtanulni ») azt írta, a magyar közönség számos történelmi ok miatt „inkább a hős betyárt (a jó bűnözőt) szereti és nem a hős detektívet” ? Gondoljunk bele: végül is nálunk a whiskys rabló életéről készült sikeres film, és nem egy « true crime » sorozat Doszpot Péter vagy Tonhauser László legizgalmasabb nyomozásaiból. De mondhattam volna az Aranyéletet is, aminek legnépszerűbb figurája, Hollós Endre, pont egy amorális gengszter. Kondor Gordon Zsigmondjának is rengetegszer gyűlik meg a baja a rendőrökkel, a nyomozók Nagy N. Zoltán „Keselyű”-jében is szinte eltörpülnek a gyilkoshoz képest. Lehet, hogy úgy lenne igazi magyar krimi, ha csavaros eszű nyomozók helyett inkább karizmatikus bűnözőket teszünk meg főszereplőnek?

Ez egy nagyon érdekes feltevés és tovább visz a magyar néplélek mélyebb regisztereibe – amennyiben létezik ilyen egyáltalán nagy általánosságban. Hirtelenjében Mattyasovszky Hód-történetei jutnak eszembe, ahol hiába van a fókuszban az izmos-eszes belső elhárítási tiszt, valahogy mégsem neki szurkolunk, akárhogy is tagadjuk. Mert mennyivel izgalmasabbak a tűzpiros sportautóval hajtűkanyarokat bevevő nyugatnémet kémek meg a megtévedt, a nyugat ópiumától megrészegült, beszervezett honfitársaink.

Ahogy az előző kérdésedre adott válaszomban is írtam, a krimi szerencsére ezerarcú műfaj, ami ezt az igényt is remekül ki tudja szolgálni, én azonban, a magam részéről maradok a hagyományos felállásnál, és Kardos Júliát újabb és újabb bűnügyek megoldásába szándékozom hajszolni. Hogy ez mennyiben találkozik majd az olvasók preferenciáival és tetszésével, azt pedig ugye nem igazán áll módomban befolyásolni.

A hazai könyvpiac eladási statisztikáit nézve tarol a non-fiction: szakácskönyvek, (ön)életrajzok, történelem, életviteli tanácsok. A krimiket illetően pedig számomra komoly fizikai fájdalmat okoz olyanokat olvasni, hogy «egész jól ír a szerző, ahhoz képest hogy magyar». Mintha a magyar krimiszerzőknek nem csak az olvasási szokások átrendeződésével, hanem egy kissé lesajnáló hozzáállással is meg kellene küzdeniük. Ilyen környezetben mennyi esélyt adsz a kriminek, mint leginkább fikciós műfajnak?

Tarol a non-fiction a piacon, ez egyértelmű. Az emberek kapaszkodókat keresnek: önéletrajzi könyveket, hogy megküzdési stratégiákat tanulhassanak, szakácskönyveket, hogy elmenekülhessenek a valóságból, életvezetési tanácsokat, hogy instant, azonnal oldódó válaszokat találjanak az aktuális elakadásaikra. És ezzel nincs is semmi baj. A könyvpiac az olvasói igényeket szolgálja ki, ugyanúgy üzleti szempontok mentén alakul, mint bármelyik másik üzleti tevékenység.

De az emberek – amióta a világ világ – a történeteket keresték mindenben. Egyedül a kitalált történet képes ugyanis igazán kikapcsolni és mindeközben nevelni, szórakoztatni, önmagunk megismerésében előrelépni segíteni. Ösztönösen vágyunk a történetekre, Homérosz óta minden a történetek körül forog, csak annak elmesélési módja változott a történelem során. Mert míg a tizenhatodik században ennek fő artikulációs formája a színház volt, addig a tizenkilencedik század a regény korszaka, a huszadikkal pedig beköszöntött a mozgókép ideje. De a lényeg a történet: a világban fellelhető véges számú információt egy új, még soha nem volt sorrendbe állítva olyan történetet kitalálni, ami az újdonság erejével hat. És hát ugye azt is tudjuk, hogy minden történetet elmeséltek már legalább egyszer, tehát, aki fikciós irodalmat ír, az voltaképp a lehetetlenre vállalkozik újra és újra. És a dolog pont ettől gyönyörű.

Úgyhogy én mélyen hiszek a fikció erejében. Csak ebben hiszek. És írás közben a fókuszom egyértelműen a történet felé mozdult el a szövegközpontúság felől. Egyébként pedig a krimit imádják világszerte. A magyar olvasók is imádják és olvassák is. Itt van tehát az ideje, hogy elhitessük velük, mi több, meggyőzzük őket arról, hogy nemcsak az angolszáz, skandináv és egyéb importált krimi lehet olyan történet, ami megad nekik mindent, ami miatt szeretik ezt a műfajt. Adjanak esélyt a magyar kriminek is. Hiszem, hogy nem bánják meg.

A legfontosabb kérdést a végére hagytam. Chardonnay vagy szürkebarát?

Mostanában leginkább Irsai.

Kapcsolódó cikkek

Richard Osman: Az eltévedt golyó /Forrás: https://www.facebook.com/photo/?fbid=577645514365115&set=a.546160457513621/

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo: Papirusz

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Egri Lajos: A kreatív írás művészete

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

A boncolás titkos művészete – Könyvkritika

Utazás a lélek mélyére, kizárólag a legbátrabb olvasóknak!

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Bezárt az Ectopolis Magazin!

    4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

    Legutóbbi cikkek

    • 2022. szeptember 15.

    Tiszeker Dániel: A célunk az volt, hogy a bennük élő gyermeket szólítsuk meg

    Amikor a forgatáson 100-150 ember azért van ott, hogy közösen alkossunk egy jót, azt én semmihez sem tudom hasonlítani.

    • 2022. szeptember 12.

    A hóhér, akivel szívesen elborozgatnánk – Interjú Gráczer L. Tamással „A Háromfa hölgye” című történelmi krimije kapcsán

    Hazai szerzős interjúink sorában most igazi különlegességgel jelentkezünk.

    • 2022. augusztus 17.

    Gerevich András: A katarzis feloldja a világ nyomasztását

    Alkotásról, motivációról, pandémiáról, családról és Pilinszky Jánosról beszélgettünk.

    • 2022. július 14.

    Tarja Kauppinen: A nyelv dekonstruálása az egyik legjobb komikumforrás

    A magyar kortárs íróval a szép- és a szórakoztatóirodalom közti falak lebontásáról.

    • 2022. július 12.

    A Karantén Zóna: Ezek a történetek pandémia nélkül is érvényesek

    Az HBO első magyar játékfilmjének készítőivel beszélgettünk.