Kovács Krisztián
2021. április 8. | Becsült olvasási idő: 6 perc

Vámos Miklós: Az író a műve szempontjából nem létező személy

Ahogy más ország irodalmában, úgy a magyarban is akadnak állócsillagok, akik hosszú évtizedek óta megbízhatóan, akár évről-évre hozzák a tőlük megszokott magas minőséget, és magával ragadó történeteket. Ötven év nagy idő, és mondhatni majdnem példátlan, hogy valaki ennyi időn át is növekvő népszerűséggel legyen képes alkotni a folyamatosan változó piaci viszonyok és irodalmi trendek világában, ám éppen ez a töretlenség a bizonyság rá, hogy a művészetben hosszútávon valóban csak a minőség számít.

Néhány hete ismét kapható vadonatúj kiadásban az Apák könyve az Athenaeum Kiadó gondozásában. A kötet eredetileg húsz évvel ezelőtt került a könyvesboltokba, és óriási népszerűségre tett szert, a legrangosabb irodalmi lapok – köztük a The New York Times kritika rovata – közölt róla méltató recenziót. Az új megjelenés kapcsán tettünk fel néhány kérdést a szerzőnek, Vámos Miklósnak.

Vámos Miklós interjú /Forrás: 168.hu/

Változtat egy író alapvető hozzáállásán, ha olyan nemzetközi sikert ér el, mint Ön az Apák könyve esetében? Az írás intézménye változik-e az alkotó ember számára?

Ha van egy csöpp esze, akkor nem. A siker korrumpál. Mellesleg a bukás is. Igyekezni kell kizárni a légterünkből mind a kettőt, és haladni tovább a saját utunkon. Az a biztos bukás titka, ha elkezdünk törődni azzal, mit szólnak a munkánkhoz mások, kritikusok, olvasók, vagy akár közeli emberek, barátok, családtagok. Nekem ez könnyű, egyik jellegzetes személyiségjegyem a makacsság.

Idestova több mint 50 éve van a pályán. Az írás motivációja más most, mint volt mondjuk 30-50 évvel ezelőtt?

Voltaképp ugyanaz. Ünnepélyesen bevallom, hogy: 1. szeretek írni, 2. ha nem okoz élvezetet, azonnal abbahagyom, s valami másba fogok. Kettős értelemben. Néha elég, ha ötletraktáramból egy másik témát hozok elő. De olyan is van, hogy új tevékenységbe fogok, sejtem, hogy átmenetileg, ám sose lehet tudni.

Szárnyait bontogató íróként akadt esetleg egyértelmű példakép Ön előtt?

Nem. Voltak nagy írók, akiket tiszteltem, olyan is akadt, akit öntudatlanul utánoztam, főként fiatalkoromban. De a nevek évtizedenként változnak. Írói kamaszkoromban Hemingway, később Mándy Iván bűvöletében próbáltam mondatokat létrehozni, főleg a párbeszédtechnikájuk hatott rám. Aztán Sterne, Faulkner, Updike. Jöttek a franciák, is, élükön Camus és Flaubert. Majd az oroszok, Csehov, Tolsztoj, Turgenyev. Őket a latin-amerikai bumm követte, García Márquez, Vargas Llosa és a többi. Ma már mindegyik jelen van a mindennapjaimban, nagy újraolvasó vagyok.

Vámos Miklós interjú /Forrás: noklapja.hu/

A Nobel-díjas költő T. S. Eliot azt mondta egyszer: a jó írók kölcsönöznek, a kiváló írók lopnak. Ez valahol azt is jelentheti, hogy manapság már nincs új a nap alatt, ami témaválasztás, vagy az írásmód megközelítését illeti?

Új sosincs a nap alatt, és valamiképpen mégis van. Egy bon mot nem veendő száz százalékig komolyan. Van új téma bőven, és formát – szerkezetet, stílust, nézőpontot – is lehet találni. A kérdés inkább az, hogyan lehet eljutni szívhez és lélekhez. E tekintetben nem az újszerűség a fontos, hanem… tulajdonképpen nehéz szavakkal megragadni, hogy micsoda. Ezért inkább meg sem próbálom.

Sokszor felhangzik a vita arról, vajon mennyiben választható le az író a művéről. Mennyiben fontos, fontos-e egyáltalán, hogy az író képes legyen azonosulni azzal, amit ír?

Az író a műve szempontjából nem létező személy. Még a kifejezettem önéletrajznak szánt, egyes szám első személyű szövegekben sem ő szerepel, hanem egy író, akit az író teremtett abban a könyvben. Ami viszont az azonosulást illeti, nekem mindig azt kell éreznek, hogy „Bovaryné én vagyok’” (Flaubert híres mondata.) Valamennyi szereplőm én vagyok, amíg írom őket.

Olvas-e kritikákat a műveiről, és befolyásolja-e mindaz, amit ott leírnak akár a The New York Times-ról, akár mondjuk egy magyarországi olvasói blogról van szó?

Mindet elolvasom, ha fölhívják rájuk a figyelmem, de egyik se befolyásol. Lásd a biztos bukás titkát az első válaszban. Nietzsche nézetét osztom: Ha valaha is észreveszed, hogy arra mész, mint a többiek, azonnal fordulj vissza.

Folyamatosan terjengenek rémhírek az olvasási hajlandóság és a könyvek iránti kereslet csökkenéséről. Miként látja a jövőt ezzel kapcsolatban?

A drága szülő manapság csak azt látja, hogy a gyereke a telefonján lóg egész álló nap. A tabletről meg a számítógépről nem is beszélve. Szerintem ez nem nagy baj. Ha összeszámlálnánk, hány karaktert ütnek le napi ébrenlétük időszakában, szerintem kiderülne: többet, mint én, noha hivatásszerűen csinálom, ebből élek. Olvasnak is valamennyi eszközükön. Szépirodalmat a legritkábban. De nekünk, akik még a huszadik századi elveink szerint nyilatkozunk a humán műveltségről, főleg az olvasásról és az írásról, kissé át kéne értékelnünk e témakörrel kapcsolatos ítéleteinket.

Egy interjúban egyszer azt mondta, hogy minden kérdés, amire szívesen válaszolna, előbb-utóbb könyvvé érik. Ez nekem azt üzeni, hogy Vámos Miklós az élet minden területéről kizárólag íróként szeret gondolkodni, de tegyünk fel egy hipotetikus kérdést: ha történetesen Vámos Miklós nem az írást választja, de megmarad ugyanez a szemlélődő, elemző attitűdje, vajon kivé vált volna?

Azt hiszem, szociálpszichológus volnék. Esetleg használnám a jogi diplomámat, s rászorulók ügyeit vinném.

Korábban Colson Whiteheadtől, Dean R. Koontz-tól és Blake Crouch-tól is megkérdeztük: Ön szerint melyik a három legnagyszerűbb regény, és melyik az Ön három személyes kedvence?

Háromba nehezen férek bele. De a játék kedvéért: 1. Anna Karenina (Tolsztoj). 2. Száz év magány (Gabriel García Márquez). 3. DonQuijote (Cervantes).