Varga Csaba Béla: Afganisztán megkerülhetetlen, ha valakit érdekel e térség története és múltja

2010-ben jelent meg a Kelet Kiadó gondozásában az Afganisztán – a legyőzhetetlen című könyv, melynek szerzője ezen kívül még számos cikkben és könyvben foglalkozik Ázsia országainak történelmével, hadtörténetével és kultúrájával. Afganisztánról, a lakosság hétköznapjairól, a művészet helyzetéről és a hatalmat a közelmúltban ismét magukhoz ragadó radikális iszlamista tálibok az ország életére gyakorolt hatásairól beszélgettünk Varga Csaba Béla íróval telefonon.

A 2010-es megjelenésű Afganisztán – A legyőzhetetlen kötet

Mi az, ami miatt Afganisztánt érdemes témának találta arra, hogy kutassa és könyvet írjon róla?

A ’80-as években, amikor tizenéves voltam, Afganisztán szinte minden nap szerepelt a híradásokban. Akkoriban az ember két külön, egymástól nagyon eltérő forrásból szerezte a híreket, különösen a külpolitikával kapcsolatban: egyik oldalon ott voltak a hazai rádiók és újságok, amelyek elkötelezetten szovjet-barátok voltak. A másik oldalon az emberek egy jelentős része a Szabad Európát hallgatta, ami a politikai paletta ellentétes végét képviselte. Nyilvánvaló volt, hogy az igazságot itt nehéz kihámozni, de az is, hogy Afganisztánban valamilyen elképesztően nagy dolog zajlik, és ez nem volt más, mint amit később a szovjet-afgán háborúnak neveztek el.

Ahogy később elkezdtem komolyabban foglalkozni a történelemmel, és Ázsiával, akkor feltűnt, hogy a térség nagyhatalmai: az oroszok (majd a szovjetek), a britek, mind-mind felfigyeltek Afganisztánra, és mindnek meg volt a maga terve, és probléma-sorozata az ott élő népekkel. Egészen egyszerűen kiderült, hogy Afganisztán megkerülhetetlen, ha valakit érdekel e térség története és múltja.

Az Afganisztánt övező nemzetközi politikai és diplomáciai konfliktust gyakran emlegetik a Nagy Játszmaként. Hogy terjedt el ez az elnevezés, és mit takar pontosan?

Afganisztán nagyon érdekes helyen fekszik Ázsiában. Nevezték ezt a térséget Ázsia halott szívének is, aminek az az oka, hogy az afgán földek cseppet sem barátságosak. A saját eredetmítoszuk szerint, amikor a mindenható megteremtette a világot, akkor maradt neki egy nagy halom teljesen használhatatlan kősziklája. Az egyszerűség kedvéért ezt lerakta egy helyre, és otthagyta. Ez a zord kőszikla rengeteg lett később Afganisztán.

A britek és az oroszok között a 18. század vége felé kezdődő konfliktus elnevezése a „Nagy Játszma” vagyis az árnyékháború. Olyan volt ez, mint egy James Bond film luxusautók nélkül. Álruhás kémek mentek a törzsek területére, megpróbálták felderíteni, hogy hol vannak a hágók, az átjárók, kitapogatni, hogy az egyes törzsek főnökei kikkel rokonszenveznek, és fel lehetne-e őket használni. Fegyvert vittek nekik, értékes dolgokat; megpróbálták a befolyásukat kiterjeszteni.

Azok közé a 19. század második felében Indiában született britek közé tartozott Rudyard Kipling, a világhírű író és költő is, aki otthonosan mozgott a mai Pakisztán területén és a Himalája országaiban is, és nagyon jól ismerte az angol politikai elit gondolkodását. Számos könyvet írt a térségről; olyan történeket, amelyek a brit katonák sorsáról szóltak, vagy arról, hogy milyen az élet az ottani „vadnyugati” határvidéken, ahol nem az indiánok ellen harcolnak a cowboyok, hanem a piros zubbonyos brit katonák kergetnek lóháton turbános pastu rablókat.

Az ő könyveiben sokszor szerepel a Nagy Játszma, és például a Kimről, az ördögfiókáról szóló történetében is szépen leírja, hogy az egyszerű indiaiak hogyan keveredhetnek bele ügynökként, vagy felhasznált szereplőként ebbe a titokzatos és izgalmas játszmába.

Ahmad Shah Maszud

Miért pont Afganisztán? Mi teszi ezt az országot fontos stratégiai célponttá?

Az ókorban és a középkorban Afganisztánt a helyzete tette nagyon fontossá, mert azon keresztül vezetett az út a mesés Indiába. Ez a helyzet nem változott a 20. században sem, akkor a szovjetek szerettek volna Afganisztánon keresztül eljutni a meleg tengerek partjára és ott kikötőket szerezni, amelyek nem fagynak be télen, mint a sajátjaik. A 20. század derekán azonban, a modernizációnak hála, jobban sikerült felmérni Afganisztán kincseit, és akkor kiderült, hogy nagyon sok hagyományos nyersanyagban gazdag. Majd, amikor elterjedtek a számítógépek, az okostelefonok, velük a chipek, kiderült, hogy Afganisztánban a föld, ez a félelmetes, zord sziklás vidék, még több, új, stratégiailag is fontos nyersanyagokat rejt – félvezetőket, ritka fémeket –, amelyeknek korábban még nem lett volna semmi értéke, jelenleg azonban többet érnek az aranynál.

Hogy néz ki egy átlagos vidéki afgán család napja? Mennyiben tér el ez a városi családok egy napjától? Nagy a szakadék közöttük?

Most, 2021-ben, ha eljutnánk egy átlagos afgán faluba, akkor egészen egyszerűen azt hinnénk, hogy visszakerültünk a középkorba. Igaz, néhány gazdagabb családnak van terepjárója, nem is egy, és az igazán gazdagoknak még műholdas tévéje is; illetve a modern kor még egy dologban tetten érhető: minden 12 éven felüli fiúnak és férfinek elsőosztályú, amerikai gyártmányú gyorstüzelő fegyverei vannak. Az amerikaiak felismerték, hogy noha az afgánokat le lehet győzni csatában, mert nincsenek modern fegyvereik, vagy ha vannak is, azokat nem tudják használni, de az országot hosszú távon legyőzni nagyon nehéz. Afganisztánt nem lehet visszabombázni a kőkorszakba – hiszen az ország nagy része már eleve ott van. Hozzá vannak szokva ahhoz a nélkülözéshez, amit mi odalátogatva nagyon nehezen tudnánk elviselni. Sokáig gyakori volt az éhezés. Búzát, kukoricát, zöldséget termelnek; a termőföld ugyanis kulcsfontosságú. A vidéki afgán nem fog külföldre menekülni, mert nem fogja otthagyni a földjét, ami már 6-700 éve a családja birtokában van.

Az afgán család nagyon erősen tekintélyelvű. Itt elsősorban a pastukra gondolok, akik saját magukat az igazi afgánoknak tartják. Nagyon szigorú törzsi rendszerben élnek, a törzsfőknek parancs minden szava, és hasonlóan nagy a vidéki papság befolyása, akik kikövetelik a régi szokások, erkölcsök betartását. A férfiakra is számos korlátozó tényező vonatkozik, ez azonban gyakorlatilag semmi ahhoz képest, ami az afgán nőkre vár. Ugyanakkor a törzsben, a falun belül meglepően szabadon mozoghatnak.

Ma vidéken nagy sötétségben tartják a nőket; nincsenek tisztában azzal, hogy mennyire el vannak nyomva. Nem tudják, hogy létezik egy másfajta élet. Hallomásból ugyan tudnak róla, hogy a városi lányok, asszonyok máshogy élnek, de nekik a városi lét nagyon erkölcstelennek tűnik. A városokban ezzel szemben 21. századi körülmények vannak.

A nemzetközi repülőtér mellett rengeteg boltocska, egyetemek, iskolák, horribile dictu – könyvtárak vannak! Vannak külföldi tévécsatornák, és vannak könyvesboltok, ahol nem csak szent könyveket, hanem szórakoztató irodalmat is árulnak. A városokban a talibán hatalomátvételig a lányok is járhattak iskolába, akár koedukált iskolába is. A puszta tény, hogy van olyan iskola, ahol egy férfi tanít lánygyerekeket, vagy nő taníthat fiúkat, és fiúk és lányok együtt ülnek az osztálytermekben – ha nem is egy padsorban – ez a vidéki ember számára olyan szintű fertőnek tűnik, ami miatt mélységesen lenézik és utálják a városlakókat.

Az afgán föld

Lehet afgán értelmiségről beszélni? Mi az értelmiség státusza Afganisztánban? Mi lesz a tálibok uralma alatt?

Mindenképpen lehet: az értelmiség helyzete pillanatnyilag rossz, hónapokon belül pedig még rosszabb lesz. Velük kapcsolatban a pesszimizmus teljesen jogos. Az elmúlt, mondjuk 50 évben Afganisztánban kétfajta értelmiség létezett. A helyzet picit olyan volt, mint Magyarországon száz évvel ezelőtt a vidéki-urbánus ellentét. A nagy különbség az, hogy a városokban kialakult egy nyugatbarát világértelmiség. Voltak köztük technikai értelmiségiek: mérnökök, közgazdászok, akik nagyban hozzájárultak az ország modernizálásához. És humánértelmiség is volt, ők nehéz helyzetben voltak, mert az írástudók nagy része Afganisztánban évszázadok óta a vallásos értelmiségit jelentette. Értelmiségről beszélni hiba lenne, ha nem említenénk meg a kultúrát. Az afgán kulturális élet sokrétű volt, színes, és nagyon mélyen gyökeredzett, legalább a középkorban, viszont nagyon erősen tetten érhető benne, hogy az ország mindig is külföldi civilizációk befolyása alatt állt. Különösen a perzsa hatás volt az erős.

Csak a 20. században születtek erőteljes törekvések a kulturális reformációra, hogy megszülethessen egy modern afgán kultúra, de nem nagyon ment, mert a pastuk makacsul ragaszkodtak a hagyományaikhoz, a többiek pedig nem voltak elég erősek ahhoz, hogy keresztül vigyék az akaratukat.

A vidéki értelmiség nagy része a vallási iskolákból került ki. Ők a múlt század ’70-es éveiben kiszorultak az ország irányításából, amit nagyon rossz néven vettek, és később a talibán mozgalommal vágtak vissza. A tálibok jelentős része a vallásos iskolákból került ki. Ezek olyan fiatalok, akik nagyon erősen a radikális vallási irányzatok befolyása alá kerültek, annyira, hogy ha adott esetben választaniuk kellett a saját törzsük és családjuk, és a talibán között, akkor a talibánt választották. Ez egészen megdöbbentő újdonság volt a törzsfők számára; az, hogy a saját törzsükbe tartozó fiúk, férfiak lőnek rájuk nekik nagyobb sok volt, mint amikor a szovjetek jöttek, vagy az amerikaiak. Új front nyílt az afgán falun belül, és erre nem voltak felkészülve. A tálibok pedig sikerrel fanatizálták a fiatalokat, akik meghirdették a harcot az országban amúgy hagyományosan jelen levő korrupció ellen, és később, még 2000 előtt, pillanatok alatt el tudták foglalni az országot. Nem olyan gyorsan, mint most, de majdnem olyan könnyedén.

Szeretik az afgán emberek a zenét? Jártak koncertekre a fiatalok, volt a tábortűz körüli gitárral kísért énekléshez hasonló tradíció Afganisztánban, mielőtt a tálibok ismét átvették az uralmat?

Igen, az afganisztáni emberek szeretik a zenét. Vidéken nem volt zenei élet, ott nem jártak koncertre a fiatalok, mert ott tényleg kezdetleges viszonyok között éltek. A zenetanulás nem volt jellemző, mert hatalmas területek voltak olyan konzervatív papok irányítása alatt, akik azt a szélsőséges nézetet képviselték, hogy a zene ellentétes az iszlámmal. Nem volt, aki a fiataloknak zenei képzést adjon, nem voltak hangszerek. A nagyvárosokban létezett nyugati képzettségű zenész réteg, akik nyugati hangszereken, például zongorán tudtak játszani, létezett keleti képzettségű művészréteg is, akik perzsa, indiai hagyományos hangszereken tudtak játszani, és természetesen létezett a nyugati könnyűzene átvétele, tehát például a Queent vagy a Pink Floydot ott is hallgatták, és voltak rajongóik. Az orosz könnyűzenét soha nem kedvelték, a pakisztánit és arabot viszont nagyon, és hát a tiltott gyümölcs, az az indiai balle balle zene volt. Ezt a műfajt annyira bűnösnek tartották, hogy az elmúlt 50 évben egyetlen kormányzat sem támogatta. A balle balle a bollywoodi filmekhez kapcsolódó zene, amelyekben a nőknek látszik a hasuk, a karjuk, sőt, az egész arcuk. Számukra, a városi afgánok számára, Bollywood jelenti az erotika tetőpontját. A zenéje is kedvelt volt ugyanakkor; a balle balle slágereknek nagyon fülbemászó a dallama, jó a ritmusa, a fiatalok nagyon jól tudtak táncolni rá.

Afgán zeneiskola

Vidéken is?

Nem, csak Kabulban meg a nagyvárosokban. Vidéken megkövezték az embert az ilyesmiért, és azért az elrontja a zenei élményt. Kabulban voltak koncertek, és nagy ritkán eljutottak oda még külföldi zenészek is. Azok az értelmiségiek, akik szívesen eljártak ezekre a koncertekre, azok külföldön is elmentek rájuk, ha lehetőségük volt rá. A zenei élet azonban összességében nem volt igazából pezsgő. Alapvetően a zene nem válhatott a mindennapi élet részévé. Ami mostantól a hétköznapi éneklést, zenélést illeti, valószínűleg az lesz, hogy amíg otthon, a négy fal között énekelgetnek, halkan, addig nem fogják megkövezni őket. Az utcán éneklésért azonban halál jár.

A többi művészeti ágra is veszélyt jelent a tálib uralom?

Egészen konkrétan halálos veszélyt jelent, ugyanis a művészek városi emberek, a tálib ember viszont az agresszív, egyszerű vidéki embereket jelenti, akiket a fanatikus mullahok felbőszítenek, és akik hagyományosan, nemzedékek óta utálják a várost. Most lehetőséget kapnak a törlesztésre. Az ölükben gépfegyerrel dodzsemező tálib fiatalok úgymond korlátlan zsetonnal jutottak fel a nagyvárosba. Most szórakoznak. Ugyanakkor nem szabad buta gyerekeknek tartani őket, mert sok közöttük a hidegvérű gyilkos, aki pontosan azért hajlandó bárkinek elvágni a torkát, mert tízéves kora óta azt verik a fejébe, hogy ez a helyes. Olyan szintű agymosásban van részük, mint mondjuk az Iszlám Állam hóhérainak volt Irakban, vagy Szíriában. Ugyanaz a módszertan, ugyanaz az ideológia.

A képzőművészettel pedig az a helyzet, hogy a szélsőséges mullahok szerint a képi ábrázolás: a szobrászat, a fényképészet, a filmművészet, ellentétes az iszlámmal, ezért tiltani fogják; és most a tilalom annyit tesz, hogy megölik a művészt. Tehát arra a kérdésre, hogy az afgán művészet tovább fog-e élni, az a válasz, hogy igen, de nem Afganisztánban; Pakisztánban, Frankfurtban és New Yorkban. Otthon pedig nagy csend és sötétség következik.

Nők Afganisztánban

Afganisztán Közép-Ázsia egyik leggazdagabb irodalmi örökségével büszkélkedhet. Mi az, amivel mindenképpen illik megismerkednie annak, aki még nem találkozott az afgán költészettel? Van Afganisztánnak Petőfi Sándora? Mi az a Zarbul Masalha?

Az afganisztáni irodalom szervesen kapcsolódott a környező népekéhez. Az írásbeliség elterjedése előtt ez azt jelentette, hogy a pásztortörzsek, a nomádok a Szir-darja és az Amu-darja mindkét oldalán ugyanazokat a legendákat mesélték. Az Afganisztán nyugati részén élő, perzsa-szerű nyelvet beszélő emberek pedig a perzsa költészetet ismerték, és azt vitték tovább. Aztán kialakult a sajátos afgán irodalom is, amiben megint csak a pastuk jeleskedtek, mert hogy kisajátították maguknak az afgán irodalmat. Ebben szerepet játszott az, hogy elterjedt a katonaszentek és katonaköltők kultusza. Azt nem mondanám, hogy Afganisztánnak meg volt a maga Petőfije, viszont a maga Balassi Bálintja egészen biztosan. A leghíresebb afgán költő, Khushal Khan Khattak, a Khattak törzsnek az egyik vezetője, törzsi vezető fejedelem volt, aki gyakorlatilag az egész életét azzal töltötte, hogy harcolt, börtönben volt, és verseket írt. Érdekes, hogy az élete nagyjából egybeesik a magyar-török háborúk második felével; abban az évben halt meg, amikor Budát sikerült visszavennünk a törököktől (1686).

Amíg mi a török szultán ellen harcoltunk, addig Khushal Khan, amikor éppen nem gyönyörű, harcias verseket írt, akkor a nagy mogulok vagy az indiai muszlim uralkodók ellen harcolt, meg hát időnként a perzsákkal is össze-összecsapott. Közben volt ereje arra, hogy több ezer verset írjon, amiben a hazaszeretetet, a harciasságot és a tisztességet dicsőítette. Az ő emlékét nem fogják bántani, mert ő pastu nemzeti hős.

A Zarbul Masalha egy a szólásmondásoknak és bölcsességeknek nagyon aranyos gyűjteménye, ami világszerte ismert. Hogy pontosan milyen hosszú és hány bölcs mondás van benne, az vita tárgya, de ez akár több százig is terjedhet; attól függ, hogy ki állította össze. Mint minden afganisztáni dolog, ez sem egyszerű, mert ez dári nyelven, vagyis az Afganisztán nyugati területére jellemző perzsa tájszólásban íródott, ezért nagyon sok pastu szerint nem is igazán afgán. Ugyanakkor a világ úgy tekint rá, mint az afgán népi bölcsesség egyik legszebb gyűjteményére. A közmondásokból, tanácsokból, a benne lévő rövid történetekről kiderül, hogy hogyan éltek az afgánok, és hogy ezek az egyszerű, de ugyanakkor mégis csak nagyon bölcs, talpraesett emberek hogyan látták egymást és a világot maguk körül.

2002 óta felnőtt egy olyan női generáció, akik a ‘90-es évek tálib uralma után születtek, és akik egy része iskolázott, szakmával, hivatással bíró nő. Nekik van esélyük alkalmazkodni a megváltozott társadalmi státuszukhoz? Mire számíthatnak a tálib vezetéstől?

Nagyon borúlátó vagyok velük kapcsolatban; nekik most nem azzal kell foglalkozniuk, hogy hogyan hasznosítsák mindazt, amit tanultak, hanem hogy hogyan éljék túl a holnapi napot. Szó szerint az életük forog most kockán. Már amiatt is halálos bűnösnek számítanak sok tálib fanatikus szemében, hogy ők olyan nők, akik tudnak írni. Nekik a puszta életben maradás most a tét. Nem nagyon van esélyük arra, hogy jól jöjjenek ki ebből a helyzetből; igen könnyen megtörténhet, hogy megint tíz év házi rabszolgaságra lesznek ítélve. Azt a picike kis egyenjogúságot, amit sikerült kivívniuk, el lehet felejteni; nem járhatnak iskolába, munkába, vagy orvoshoz, igazából még az utcára sem mehetnek ki a férjük vagy a bátyjuk kísérete nélkül, sőt, gyakorlatilag még azzal sem. Az otthonuk a börtönükké változik, ahol esetleg életben maradhatnak. Azok a nők, akik a nyilvánosság előtt szerepeltek, például tévébemondók, egyéb értelmiségiek, azokat meg fogják ölni heteken, hónapokon belül, ha nem menekülnek el külföldre. A prominens afganisztáni női értelmiség halálra van ítélve.

Az Afghan-Dreamers csapat

Az Afghan Dreamers egy húsztagú 12-18 éves lányokból álló fejlesztői csapat, amelynek a tagjai robotikát szeretnének tanulni és akik jelenleg Mexikóban kaptak menedékjogot. Sikereiket látva az a benyomásom, hogy nagy mértékben változott a női egyenjogúság az országban az amerikai hadsereg érkezése óta. Mennyire idealizált ez a feltételezés, az övék inkább csak egy kivételes példa volt, vagy jól tükrözi, hogy milyen lehetőségek álltak az afgán kislányok előtt a tálibok visszatéréséig?

A városokban 2000 óta, tehát a talibán előző bukása óta sokat javult a nők helyzete. Vidéken nem volt változás. Ezek a kislányok kivételes jelenség voltak, úgy kell rájuk gondolni, mint például, ha egy ország ad három zseniális sakkozót a világnak, az nem jelenti azt, hogy abban az országban mindenki zseniálisan sakkozik. Valami ilyesmi a helyzet az Afghan Dreamers-szel is, ők nem illeszkedtek az afgán hétköznapokba, most meg egyenesen nincs számukra hely a saját hazájukban.

Tervez még Afganisztánnal foglalkozni a jövőben?

Erre mondhatnám azt, hogy természetesen, de még mennyire, de az a helyzet, hogy olyan jó lenne nem foglalkozni Afganisztánnal. Olyan jó lenne, ha Afganisztán is egy nyugodt, unalmas, jó létben élő ország lenne, ahol nem fenyegeti életveszély a nőket, az értelmiségieket, a művészeket, ahol az lenne a legfontosabb hír, hogy állítólag az egyik faluban kétfejű kecske született, de nem ez lesz; Afganisztánról még nagyon sok izgalmas rossz, és talán jó hírt is fogunk hallani, úgyhogy fogok foglalkozni vele.

Már csak azért is, mert az Afganisztánról szóló könyvemnek az egyik fontos szereplője Ahmad Sah Maszud, afgán nemzeti ellenálló volt. Ő Afganisztán számára egy elképesztő lehetőséget jelentett, de nem volt vallási fanatikus, nem volt véres szájú konzervatív, hanem egy talpraesett, józan gondolkodású mérnök volt. Később a polgárháborúkban meg tudta őrizni a függetlenségét; még a talibánnak is beletört a bicskája a Pandzsír-völgy nagy oroszlánjaiba. Nem tudták legyőzni, ezért öngyilkos merénylőket küldtek rá, akik megölték. A Pandzsír-völgyet jelenleg ugyanúgy védik az ellenállók, mint az ő idejében, csak most a vezetőjük nem Ahmad Sah Maszud, hanem a fia, úgyhogy nagyon kíváncsian fogom figyelni, hogy az ifjú oroszlán képes lesz e az apja nyomdokaiba lépni és elősegíteni, hogy a jövőben létrejöhessen egy békésebb és igazságosabb Afganisztán, amit nem vallási fanatikusok uralnak.