Kovács Krisztián
2019. január 23. | Becsült olvasási idő: 9 perc

Zacher Gábor: Az ember csak úgy tud segíteni, ha kívülről szemléli a rendszert

A legtöbben alighanem mikrofonnal a szája előtt ismerik, miközben kedélyesen, és egyenesen számol be a legújabb drogvisszaélés, vagy mérgezés kapcsán felmerülő problémákról. Munkaalkoholista, csokoládé-, sport-, és nikotinfüggő, volt Michael Jackson háziorvosa, szereti Tom Clancy regényeit, a Trónok harcát, a Dire Straits, a The Rolling Stones és Eric Clapton zenéjét, Mark Knopfler minden magyarországi koncertjén ott volt.

A látszólag fáradhatatlan szakember személye mögött azonban elképesztő mennyiségű tanulás, munka, és nem csak szakmai sikerek, de józanító kudarcok is megbújnak. Pályakezdésről, az orvosi lét nehézségeiről, az újrakezdésről, bakancslistáról, és a magyar egészségügy helyzetéről beszélgettem a talán legismertebb magyar orvossal, és toxikológussal, dr. Zacher Gáborral.

Dr. Zacher Gábor Forrás: life.hu

Neves és többgenerációs orvosdinasztia az tiétek, gyerekként, vagy tinédzserként nem éreztél nyomást magadon, hogy ezt a sort folytatni kellene, vagy ez a pálya épp emiatt egyféle evidencia volt?

Igazából nem volt semmi olyasmi, hogy neked ezt, vagy azt kell csinálnod, én ebben nőttem fel, úgyhogy nekem teljesen természetes volt, hogy ezt fogom választani. Apám otthon is rendelt, a bátyám, féltestvérem, aki tizennyolc évvel idősebb nálam, szintén orvos, és amikor én kisgyerek voltam, ő akkor járta az orvosi egyetemet, és ezeket látva, nekem valahogy más alternatíva nem volt. Persze, mint minden gyerek, én is akartam mozdonyvezető lenni, de hát ezek teljesen komolytalan vágyak voltak, az viszont, hogy orvos leszek, teljesen evidens dolog volt, és nem volt semmiféle kompresszió otthonról, hogy tovább kell vinned a hagyományt. Ugyanúgy Bendegúz fiamnál sincs, aki most már 22 éves, és építészmérnöknek tanul. Nem volt nála nyomás, pedig ő is mit látott gyerekként? Hogy a papa ügyel, a papa nincs otthon, a papát behívják a kórházba, tehát neki erről az egész egészségügyi történetről emiatt olyan nagyon pozitív emlékei nincsenek. Nem is volt nála alternatíva soha, hogy orvos legyen, ebből a szempontból ő az édesanyja beállítottságát örökölte, aki szakmáját tekintve statikus, ő a matematika és a fizika felé sokkal nagyobb elhivatottságot érzett, mint én, akit nem is érdekelt a matematika, a fizika is csak azért, mert kellett a felvételihez.

Mi visz rá egy 19-20 éves srácot, aki alig került be az egyetemre, hogy elkezdjen egyszerre mentősként és műtősfiúként dolgozni, és mellette még bejárjon a csepeli kórház traumatológiájára is?

Ezek elég parallel történetek voltak. A medicina az egy hihetetlenül szép történet, de az első két év az valóban arról szól, hogy az embernek ott kell seggelnie a könyv mellett, anatómia, kémia, biokémia, élettan, hiába van bennük logika, de pl. anatómiából a halántékcsonton lévő százegynéhány képletet nem lehet logikailag megtanulni, azt be kell seggelni. Mi, micsoda, mi hol van. Ugyanakkor a medicinában sok mindent meg lehet tanulni tankönyvből, de a gyakorlat a döntő, amikor az ember látja, amikor mellé tud tenni valamiféle tapasztalatot. Amikor bekerültem az egyetemre, szeptemberben jelentkeztem a Honvédkórház baleseti sebészetére műtősfiúnak. Ott dolgoztam három éven keresztül, és éppen most, mikor eljöttem a Honvédkórházból, és kiadták a papírjaimat, láttam, hogy az összidőt beszámolva nekem 1981-től van közalkalmazotti jogviszonyom. Az egyetem második évében aztán nekiálltam mentőzni, előbb csak takarítás, aztán egy hónap után kocsira kerülhettem, és gyakorlatilag az ötödik év végéig mentőápolóként dolgoztam, aztán a hatodévben mentőtisztként. Utána pedig még legalább 11 évet eltöltöttem a mentőknél, mint részfoglalkozású orvos, ebből le is szakvizsgáztam természetesen. Most december 1-e óta megint dolgozom az Országos Mentőszolgálatnál, mint részfoglalkozású kivonuló orvos, és hihetetlenül élvezem. Ez egy olyan történet, hogy ebbe valaki vagy első látásra beleszeret, és akkor ez egy örök szerelem marad, vagy két hét után azt mondja, hogy neki ennyi elég volt.

Dr. Zacher Gábor Forrás: reformatus.hu

Az orvosi pályára lépők esetén hol lehet az a korlát, amin átlendülve az ember képessé válik levetkőzni magáról a mindennapos emberi traumákat? Egyáltalán ez egy tanulható dolog, vagy egyszerűen csak kialakul idővel?

Alapvetően azt gondolom, hogy ezeket kívülről kell nézni. Ha én a kórházban, akár a Péterfyben, akár a Honvédban, akár a mentőzés során látott emberi tragédiák mindegyikét megpróbálnám magamra venni, akkor valószínűleg a harmadik nap után hazamennék, meginnék egy üveg whiskyt, és gyorsan felvagdosnám az ereimet, aztán még fel is akasztanám magam. Most a mentőszolgálattal is eljutok olyan helyekre itt Budapesten, hogy az ember azt kérdezi, hogy lehet embereknek ilyen körülmények között élni, koszban, mocsokban, igénytelenségben, mélyszegénységben. És valóban, amikor az ember onnan kijön, és átadja a beteget, akkor azért összenézünk a fiúkkal, hogy azért ez mennyire borzalmas. Kívülről kell látni ezeket. Az ember csak úgy tud segíteni, ha kívülről szemléli a rendszert. Ettől még persze nyomot hagy, de nem úgy, hogy ettől depressziós lennék, egyszerűen csak az ember látja a való világot, azt, hogy ez nem csak a rózsadombi csili-vili villák, a jó öltözékek, és a plázák világa, hanem létezik egy másik világ is, amin az emberek talán önhibájukból, vagy azon túl vagy nem tudnak, vagy talán nem is akarnak változtatni. Az ember itt egy komplett társadalmi keresztmetszettel találkozik, a felső tízezertől a legaljának a legaljának a legaljáig.

Hogy áll fel az ember kvázi a padlóról, amikor tíz év után kiderül, hogy gumiallergiája van, és ott kell hagynia a traumatológiát, amit amúgy imádott?

Fú, az nagyon szar volt. Én azt imádtam, a műtőben lenni, ambulancia, sérültek, hihetetlen élmények voltak, és tök jó kollégák. Baromi nehéz felállni belőle, lényegében egy aktív szerelmi viszonyt kell felrúgni, ez gyakorlatilag ugyanaz. Számomra végül ez nagyon szerencsésen alakult, és alighanem nagyon kevesen tudnak ebből ennyire pozitívan kikerülni. A Péterfy Sándor utcai kórházba egy tök véletlen találkozás miatt kerültem. Összefutottam egy kollégámmal a MOM-ban egy balettesten, ez valahogy decemberben volt, két ünnep közt, és megkérdezte, hogy nincs kedved a toxikológiához? Hát mondom, lényegében az is része a sürgősségi ellátásnak, és január 1-én már kezdtem is, és végül tizenhét évet maradtam. Az első két év az alapvetően tanulásról szólt, de hihetetlenül élveztem, és mind a mai napig azt tudom mondani, hogy a sürgősségi ellátás, és a toxikológia az, ahol ma is up-to-date vagyok, pedig jelenleg ott tart az orvostudomány, hogy hét havonta megduplázódik a tudásbázisa. Amikor az ember befejezi az egyetemet, akkor nagyjából tudja, hogy hol tart mondjuk a szemészet, az onkológia, a fül-orrgégészet, no, ma ez már nem így működik.

Dr. Zacher Gábor Forrás: ripost.hu

Amikor 1997 táján a televízió elkezdett megtalálni egy-egy nyilatkozatra, már megérett a fejedben egy tudatos terv arra, hogy ismeretterjesztésre vagy figyelemfelhívásra miként használhatod majd a sajtót?

Ez tulajdonképpen a Péterfynek köszönhető, az mindig is rejtett történet volt, az „öngyilkos” kórház, a magyarok között azért ez elég populáris, és nem csak ismeretlen embereknek, hiszen azért csak oda kerültek hozzánk zenészek, színészek, politikusok, celebek, és ez nyilván érdekelte az embereket. Az világos, hogy az ezekről való nyilatkozást nagyon óvatosan kell megtenni, hogy ne sérüljenek a személyiségi jogok. Nagyon sok mindenről pedig lehetett úgy is beszélni, hogy az általánosságban szóljon a széles közönségnek, mint pl. szén-monoxid mérgezés, gombamérgezés, kábítószer, altatószermérgezések, afféle rossz szóval élve, népnevelő szándékkal. Megtalált a tévé, és tekintve, hogy addig ez egy zárt rendszer volt, úgy voltam vele, miért ne? Aztán a tévé rászokott az emberre, látták, hogy el tudok mondani három mondatot egyben, nem volt az, hogy akkor vegyük újra meg újra. A nagyjából öt perces híradóanyagokból adódtak aztán nagyobb beszélgetések, interjúk, akár az írott médiában, rádióban, televízióban. Az elején nem volt bennem törekvés a figyelemfelhívásra, aztán az ember rájött arra, hogyha hitelesen tud nyilatkozni, és meg tud maradni a szakmáján belül, tehát nem kezd el pl. egészségpolitikával téríteni, csupa olyasmivel, ami nem az ő asztala, akkor arra az emberek odafigyelnek, és talán el is fogadják, amit mond.

Orvosnak lenni valamilyen szinten olyan, mint rocksztárnak, vagy színésznek, még ha sarkos is az összehasonlítás, de ez sem egy klasszikus 8-től 5-ig munka, amit az ember a műszak végén egyszerűen letesz. Mennyiben tud egy orvos alkalmazkodni a magánéletének elvárásaihoz, és mennyiben követel meg alkalmazkodást a környezetétől?

Igazából olyan nagy rendszer nincs az ember életében, ez valóban nem arról szól, hogy ötkor kiesik a kezemből a toll. Maga az ügyelet már megzavarja az ember életét, hiszen az éjszaka sosem arról szólt, hogy az ember 10-kor levizitelt, körülnézett, aztán letette magát, és reggel vidáman felkelt azzal, hogy jaj de jót aludtam. Volt, hogy egész éjjel nem volt nyugtunk, műtőben voltunk, betegek jöttek, rossz állapotú beteg, és nyilván egy átdolgozott éjszaka a másnapra is kihat. Én ezt az egészet valahogy nagyon hamar meg tudtam szokni, nem beszélve arról, hogy gyakorlatilag az osztályvezetés egy folyamatos készenlétet jelentett az ember életében. A Honvédban az elmúlt öt évben minden hétvégén, és piros betűs ünnepeken – kivéve a szabadság időszakát – mindig készenlétis voltam. Ez azt jelentette, hogy minden nap bejártam, reggel megvolt a vizit, utána nem maradtam bent sokáig, eljöttem, de mindig benne volt az, hogy csöröghet a telefon, mert van egy zűrös ügy, és ez azért egy folyamatos bizonytalanságot okoz. Volt olyan, hogy vendégségben voltunk, csörgött a telefon, vagy éjjel kettőkor csörgött a telefon, és ilyenkor az ember elnézést kér, vagy felkel, felöltözik, beül az autóba, és bemegy. Az, hogy este elmenjünk vacsorázni, az oké, de az, hogy a vacsorához megigyak két sört, mert jól esne, az már nem fért bele. Most, az elmúlt hónapokban fordult elő párszor, hogy este elmentünk a párommal, beültünk valahova, megittunk egy-egy sört, és nem kellett attól tartani, hogy megcsörren a telefon. Ebből a szempontból nyilván változott némileg az életem.

Dr. Zacher Gábor Forrás: szombathely.hu

Nem tudunk szó nélkül elmenni a 2018-as év eseményei, így a Honvéd Kórházból való távozásod mellett, amiről gyakorlatilag mindent leírtak már, azt is, ami meg sem történt, így én inkább egy hipotetikus kérdést tennék fel. Milyen konkrét és azonnali intézkedésekre lenne szükség szerinted ahhoz, hogy ezt a magyar egészségügy nevű hajót a felszínen lehessen tartani?

Újra kéne tervezni az egészet, kompletten az alapoktól. Az alapellátás borzalmasan elöregedett, meg lehet nézni a hivatalos statisztikát, hogy hány be nem töltött háziorvosi praxis van szerte az országban, és ennek nincsenek területi sajátosságai. A sürgősségi ellátás talán lassan megtalálja a saját helyét. Azzal, hogy felálltam, és borítottam, és emiatt született egy új béralku, az mostanra nagyon jó bért eredményezett az ott dolgozó kollégáimnak, de ez sem jelent meg még papíron. Igen, ezt a sürgősségi munkát ezt meg kell fizetni, itt nincs paraszolvencia, nincs az, hogy este kimaradunk, dorbézolunk, mert bármikor hívhatnak. Csak a Honvédkórház sürgősségi osztálya 1,8 millió ember ellátásáért felelős. Baromi sok. Arról nem beszélve, hogy a kórház felvételi területe ennél nyilván sokkal-sokkal kisebb, mindenki odajön, és onnan szórogatják szét a betegeket. Újratervezésre lenne szükség, az egész rendszert átdolgozni, pl., hogy a magán egészségügyi ellátás miképpen illeszthető be az állami szektorba, vagy hogyan nem. Az úgy gondolom, meghaladja az én képességeimet, hogy ezt hogy kellene megcsinálni, de erről lenne szó. Kérdés az is, hogy kell-e egyáltalán Budapesten ennyi kórház, kellenek-e olyan kórházak, melyek egy-egy megyei kórháztól 10-15 kilométerre vannak, persze mindenki harcol a sajátjáért, de ezt inkább racionálisan kellene felépíteni. Egy újjá épített egészségüggyel talán a külföldre ment szakembereket is vissza lehetne csábítani, de ehhez kell legalább egy olyan bér, mint ami jelenleg a Honvédkórház sürgősségijén van. Egy vezető szakorvos tizenháromezer forint bruttó bért kap óránként, amit ha felszorzunk mondjuk 180-al, az már szép összeg még leadózva is, olyan másfél millió forint. Így legalább nem arról szólna az élete, hogy egyik munkahely, másik munkahely, szaladok ide, szaladok oda, itt rendelek még, ott is rendelek még, és a hó végére összejön 260-270 munkaóra. Fáradt lesz, kimerült lesz, ki fog égni, betegségek támadják meg, hibázni fog.

Egy ilyen szerteágazó és sikeres pályafutás után vannak konkrét terveid a jövőre vonatkozóan, vagy az állandósult droghelyzetben egy toxikológustól felesleges is ilyesmit kérdezni?

Én most tök jól érzem magam a bőrömben így, ahogy vagyok. Nem rejtettem véka alá, hogy szívesen visszamennék a Honvédkórházba. Nem akarok vezető lenni, húsz évet vezettem osztályt, nekem ez elég volt. Be is adtam egy kérelmet már két és fél hónapja, amire egy árva mondatnyi válasz sem jött, pedig mondtam, hogy négy hétfő éjszakát szívesen megcsinálnék, mert egyszerűen hiányzik az a munka. Visszamentem a mentőkhöz, két éjszakát kocsizom, hihetetlen mód élvezem, dacára annak, hogy idén leszek ötvenkilenc éves, tehát már nem egy mai csávó vagyok, de nagyon szeretem ezt csinálni. A magánéletem az teljesen rendben van, párommal nagyon jól érezzük magunkat, fiam járja az egyetemet, tehát olyan, amire azt mondanám, hogy hiányzik a bakancslistámból, olyan nem nagyon van. Vagy mégis. Szeretnék elutazni Dél-Amerikába, annak is a déli részére, a Tűzföldre, Chile, Argentína, Patagóniát megnézni, talán ez még hiányzik, ez egy egész régi Verne könyv, a Grant kapitány gyermekei miatt bennem maradt, és belém rögzült. Ezen kívül még szeretném megírni a Klinikai toxikológia szakkönyvet, ez az, ami még a jövő szempontjából talán egy kicsit nyomot hagyhatna.