Az ember, mint faj önnön kipusztulásáról képzett fantáziái már rég elhagyták azt a mezsgyét, mikor tabutémának számított szóba hozni az elkerülhetetlennek tűnő véget, és álnokul beférkőztek a popkultúra mindennapjaiba. A folyamat szinte észrevétlenül ment végbe, a háttérben katalizátorként munkálkodó ingereket a képzőművészek ezerféleképpen fordították le az apokalipszis módozataira, és ezek a különböző és szerteágazó teóriák szinte már elfeledtették velünk, valójában miből is táplálkozik mindez, ha félretesszük a művészet gazdasági mozgatórugóit, ugyanakkor az elmúlt hetek és hónapok történései ismét eszünkbe juttatták ez a rendkívül egyszerű, és ősi érzést: a félelmet.
Ez a félelem számtalan módon manifesztálódik, a filmművészet, és az irodalom is rengeteg különböző formába öntötte már, valamiért saját végső pusztulásunk pedig töretlen népszerűséget élvez a populáris kultúrában. Nem véletlen, hogy még világhírű, sokat díjazott, és még többet emlegetett szépírók is belekóstoltak a világ elpusztításába, a sci-fi, a fantasy, a horror pedig manapság már szinte hétköznapi témaként kezeli. Össze is gyűjtöttünk most 10 kiváló regényt, melyekben világhírű írók döntötték végső pusztulásba világunkat.
10 kiemelkedő világvége regény
Matheson korai remekművével külön cikkben is foglalkoztunk már. Egyedülálló csúcsteljesítmény egy mindössze 27 éves, szárnyait bontogató ifjútól, aki képes volt H. G. Wells Dr. Moreau szigete című művéhez hasonlóan tudományos alapokra helyezni a horrort, a korábbi, kizárólag miszticizmusban és természetfelettiben gyökerező irányvonal helyett. Matheson művében a vámpírizmus pusztítja ki az emberiség egy részét, másokat szörnyetegként űz a sötétség mélyére, középpontban a látszólag egyetlen túlélővel, aki még mindig a vírus ellenszerét kutatja. Megkapó erejű robinzonád az emberi megszállottság elmét felőrlő erejéről, mely a hidegháborús paranoiából táplálkozva építi fel a későbbi zombi-apokalipszis regények prototípusát.
Richard Matheson: Legenda vagyok
John Wyndham talán leghíresebb regénye a Szemünk fényei mellett, melyet beválasztottak az 1001 legfontosabb mű közé is, 1951 decemberében, a sci-fi aranykorában került a könyvesboltokba. Akárcsak Richard Matheson Legenda vagyok című műve, ez is tűpontos kordokumentum, tökéletes esszenciája a hidegháborús fikciónak. Wyndham egy olyan világba kalauzol, melyben London lakosságának nagy része egyik napról a másikra megvakul, hogy aztán így könnyű prédát jelentsen a fogságukból kitört triffideknek, a mozgó növényeknek, melyeket a belőlük kinyerhető olaj miatt termesztettek. Első olvasatra talán nevetséges retro sci-finek tűnik, pedig egy ritka olvasmányos társadalomkritika, és a túlélő ember lélektanának hű prezentálása.
John Wyndham: A Triffidek napja
A kezdetben 700, majd teljes valójában 1400 oldalon megjelenő Végítélet egy magával ragadó apokaliptikus vízió a horror mesterétől, ahol az emberiséget egy halálos vírus pusztította ki, a kiválasztott kevesek pedig helyüket keresik a világ romjai közt, miközben két kasztra szeparálódnak. Bár King regénye a vallásfilozófiától, a társadalomszociológiáig sok témakört érint és feszeget, lecsupaszítva a jó és a rossz örökös és végeláthatatlan harcáról állít ki tanúsítványt. King bevallottan mai korba igyekezett helyezni egy Tolkien által középkori mitológiákon alapuló történetet, így gyakorlatilag a Végítélet nem más, mint egy monda az emberiség disztópikus jövőjéből, melyet ráadásul a szerző számtalan lélektani motívummal egészít ki a túlélők bűntudatától kezdve a pasztorálpszichológiáig bezárólag.
Stephen King: Végítélet
Saramago a portugál és a világirodalom egyik vitathatatlan nagysága. Az immáron tíz éve eltávozott, irodalmi Nobel-díjjal is kitüntetett szerző művészete egészen zseniális ötvözetét nyújtotta a Márquez nevével fémjelzett mágikus realizmus, és a posztmodern irányzatok hatásainak, melyből egyik leghíresebb regénye, a Hollywoodban is megfilmesített 1995-ös születésű Vakság is született. Saramago sokak szerint éppen e művének köszönheti a Nobel-díjat, hiszen lenyűgöző módon mutatja be az ember visszalépését a legalantasabb ösztöneihez, ehhez pedig egy rejtélyes kórt használ katalizátornak, mely sorra megvakítja az átlagpolgárokat, akik a káosz közepette véglegesen kivetkőznek önmagukból.
José Saramago: Vakság
Bár csak részben nevezhető világvége-regénynek, és központi vonulata is inkább az emberi sorsok transzcendenciájára lyukad ki, de emellett sziporkázó prózával és kreativitással alkotja meg az egész emberiség évezredes tablóját a világ rombadöntéséig, aztán azon túl, majd egészen fajunk újabb esélyéig az újrakezdésre. Az idén 50 éves Mitchell igazi stílusbravúrja ez, hat történet, hat különböző műfajban, és stílusban elmesélve, ahol furcsamód messze nem az a kérdés, mi vezet a katasztrófához (bár egyértelmű utalások vannak rá), sokkal inkább az, hogy az emberiség, mint faj, mint kollektív tudat, miként reagál erre, képes-e a változás útjára lépni, vagy eleve determinálva van arra a pusztulásra, amit saját maga idéz elő.
David Mitchell: Felhőatlasz
Miller a sci-fi aranykorában számtalan novellát publikált a legfelkapottabb magazinokban, az Amazing Stories, vagy az Other Worlds hasábjain, első jelentősebb műve mégis az 1959-es Hozsánna Néked, Leibowitz! című regény, melyért aztán végül 1961-ben meg is kapta a tudományos-fantasztikum legfontosabb kitüntetését, a Hugo-díjat. Miller regényének kiindulópontja a nukleáris holokauszt. Ebben a világban él ugyanis Francis Gerard testvér, a texarcanai Leibowitz-apátság kolostorában, ahol a szerzetesek az ún. Memorabíliák – a Tűzözön, vagyis az atomháború előttről származó írásos töredékek – másolásával és emlékük ápolásával foglalatoskodnak a XXVI. században. Miller rendkívül kreatív módon keresi rá a választ, vajon az ember képes-e tanulni saját hibáiból.
Walter M. Miller: Hozsánna Néked, Leibowitz!
McCarthy témáiban ugyan nem, de eszköztárában az egyik legszemléletesebb alakja a posztmodern irodalmi irányzatoknak, legtöbb műve tökéletesen nélkülözi a központozást, rövid, mégis élettel teli tőmondatai pedig folyamatosan keresik az ember pontos szerepét saját világában. Kiváló példa erre 2007-ben Pulitzer-díjjal kitüntetett rövidke regény, Az út, mely apa és fia a folyamatosan rothadó pusztában eltöltött napjait eleveníti fel. Ahogy Mitchell esetében, itt sem a katasztrófa mikéntje számít, sokkal inkább a kérdés, vajon ami emberré teszi minket, az belülről fakad-e, és magunkkal tudjuk-e vinni, mikor körülöttünk minden elpusztul, amiről korábban azt gondoltuk, az tesz minket emberré. Rendkívül komor történet ez, a felnövés, az embernek maradás, és a túlélés meséje.
Cormac McCarthy: Az út
Mary Shelley neve egybeforrt 1819-es műfajteremtő regényével. A Frankenstein, avagy a modern Prométheusz létrehozta a gótikus horrort, és el is halványított minden mást, ami Shelley műhelyéből kikerült, így 1826-os Az utolsó ember című regényét is jóval kevesebben ismerik. A történet a 21. századba kalauzolja el az olvasót, ahol pestisjárvány tizedeli az emberiséget, miközben a világ vezető hatalmai háborúskodással töltik az idejüket. Shelley regényéről sokszor elmondták, hogy némileg lassú, dagályos és túlírt, de filozófiai mondanivalójában létjogosultságát nehéz kétségbe vonni, ráadásul ez volt az első, klasszikus értelemben vett világvége-regény, mondhatni a poszt-apokaliptikus irodalom őse, melynek formáját aztán csak jó száz évvel később kezdték használni a szerző irodalmi örökösei.
Mary Shelley: Az utolsó ember
A világhírű rendező, Mel Brooks fiának túlélőkönyvét meglehetősen jellegtelen módon álmodták vászonra Brad Pitt főszereplésével, ami szerencsére a könyv értékéből nem von le. Brooks egy már némileg kifáradt zsánerben, a zombi-apokalipszis történetekben lelte meg az új potenciált egy szokatlan narratíva használatával, mely képes volt új életet lehelni a zombi-művek formájába. Brooks interjúkon, beszámolókon keresztül, egészen dokumentarista jelleggel eleveníti fel egy más véget ért háború történéseit, és lényegében így képes egy ilyen végtelenül elcsépelt és egydimenziós cím mögé egy ennyire hihetetlenül szórakoztató történetet rejteni, ami kellőképpen képes felidézni az olvasóban, miért is szerettük meg annak idején George A. Romero filmjeivel az élőholtak világát.
Max Brooks: World War Z – Zombiháború
A második világháború csendes-óceáni hadszínterét is megjárt Boulle 1963-ban írta meg A majmok bolygója című művét, három francia újságíró csillagközi kalandját a távoli jövőben. A történet látszólag meglepő karrierdöntés volt a nagy sikerű Híd a Kwai-folyón után, ám mára mégis a popkultúra szerves részét képezi, köszönhetően többek közt a Charlton Heston főszereplésével készült filmadaptációnak, mely egyébként számos ponton változtatott az eredeti regény cselekményén. Boulle némileg bizarr felütéssel látszólag megfordítja az evolúciós fejlődés jól ismert irányát, a felettes értelem képességét az emberek helyett a majmok kezébe adva. A szerző ráadásul néhol kesernyésen, néhol magával ragadó szatirikus humorral meséli el a történetet, utóbbi vonás egyébként sajnos a filmváltozatból lényegében teljes egészében ki is maradt, pedig éppen ez adja sajátságos felhangját.
Pierre Boulle: A majmok bolygója
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.
Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.
A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)
Izgalmas életpályák, eltitkolt személyazonosságok, kalandos pályafutások.
