Az irodalmat és a filmművészetet mindig érdemes különválasztani, és akként is kezelni, mert bár örökké divatos a könyv kontra film vita, valójában teljesen meddő, hisz mindkettő külön jelenség saját szabályrendszerrel, emiatt az összehasonlítás is felesleges. Ugyanakkor talán éppen ennek köszönhető, hogy számos író akad, aki nem igazán elégedett saját művei adaptációival, egyesek kifejezetten utálták regényeiket a vásznon viszontlátni, mi pedig össze is gyűjtöttünk egy listát azon művekből, melyek filmes feldolgozásától a regények szerzői szerettek volna elhatárolódni.
Világhírű írók és a gyűlölt filmadaptációk
Aki olvasta Forrest Gump történetét könyvben, tudja, hogy számos ponton – különösen a narrációjában – jelentősen eltér a filmes változattól, hozzá kell tegyük, ez esetben inkább a film teljesít jobban. Ugyanakkor az is igaz lehet, hogy a regény szerzője, Winston Groom nem feltétlenül ezért utálja Robert Zemeckis azóta klasszikussá érett adaptációját. A Paramount, mikor átvette a jogokat a Warnertől, mindössze 350 ezer dollárt fizetett Groomnak, és úgy egyeztek meg, hogy a bevétel 3%-a is az övé lesz majd. A stúdió azonban alattomos módon úgy könyvelte el a bevételeket, hogy azok nagyrészt lefedjék a marketingkiadásokat, így majdnem veszteségesre hozták ki a filmet, Groom pedig aprópénzt kapott csak. Kárpótlásul felajánlották neki, hogyha megírja a folytatást, akkor annak megfilmesítése kapcsán majd új szerződést kötnek. Az már egy másik kérdés, hogy Groom inkább John Goodmant akarta főszereplőnek, nem pedig Tom Hanks-t.
Winston Groom
Hiába készített a regényből Stanley Kubrick mára legendássá érett adaptációt, a regény szerzője, Anthony Burgess kifejezetten utálta a filmet, igaz, ő maga a regényt is megtagadta volna szíve szerint, leginkább azért, mert nehezményezte, hogy hírnevét egyes-egyedül ennek a műnek köszönheti. Burgess véleménye szerint maga Kubrick filmje is teljes mértékben kiforgatta mindazt, amit el akart mondani a Gépnaranccsal, és sokan csupán a szex és az erőszak dicsőítését vélték kiolvasni belőle. Legtöbbször azonban minkább önmagát okolta, mondván: „meg sem kellett volna írnom, hisz a belőle fakadó félreértések addig folytatódnak, míg meg nem halok, a téves értelmezés veszélye azonban örökké fennáll.” Hozzátette, a könyvet pénzért „dobta össze” három hét alatt, ami szerinte még inkább levon az értékéből.
Anthony Burgess
Az amerikai posztmodern egyik legfontosabb szerzőjének művét még saját kiadója is megtagadta, és számos helyen betiltották extrém erőszakos tartalma miatt, írójának azonban széles nemzetközi ismertséget hozott. A filmadaptáció leginkább Christian Bale rémisztő alakításáról híres, bár maga Ellis egyáltalán nem lelkesedett érte. Ahogy fogalmazott: „Az Amerikai psycho olyan könyv, melynél bele sem gondoltam, hogy filmre lehetne adaptálni. Ez egy irodalmi mű, egy megbízhatatlan narrátorral, éppen emiatt bármennyire is lehet kétértelmű, és bármennyire képes ezt a film érzékeltetni, az kevés, hogy elérje azt a hatást, amit a szöveg”. Ellis egyébként egyik regényének adaptációját sem tartja sokra, de az Amerikai psycho az, ahol szerinte a legszembetűnőbb a filmművészet korlátoltsága az irodalommal szemben.
Bret Easton Ellis
A modern horrorirodalom egyik legnagyobb klasszikusa Matheson 1954-es kisregénye, melyről korábban mi is hosszabban értekeztünk. Manapság már legalább négy különböző adaptációja ismert, olyan nagyságokkal a főszerepben, mint Vincent Price, Charlton Heston és Will Smith, de Matheson egyikért sem rajong igazán. Az 1964-es első film esetében a gyenge kivitelezést tette szóvá, annak ellenére, hogy talán ez követi leghűbben a kisregény sztoriját. A Charlton Heston-féle változat esetében Matheson úgy értékelte, mintha nem is az ő történetéből készült volna, és gyakorlatilag ugyanez áll a Will Smith-féle 2007-es adaptációra is, melynek bemutatója után nem sokkal azt nyilatkozta: „Nem értem, miért nyűgözi le Hollywoodot a könyvem, amikor egyáltalán nem tesznek erőfeszítést arra, hogy leforgassák úgy, ahogy én megírtam.”
Richard Matheson
Kihagyhatatlan a listáról a modern horror másik remekműve, és annak 1980-as, Stanley Kubrick-féle adaptációja, mely manapság is az egyik legrémisztőbb horrornak számít, ugyanakkor az tény, hogy King eredeti mondanivalójából vajmi keveset használt fel. King önszorgalomból megírta hozzá a forgatókönyvet is, Kubrick azonban nem volt híve ennek a módszernek, így King verzióját olvasás nélkül hajította a kukába, mondván úgyis tartalmaz néhány részt, mely neki már az eredeti regényben sem tetszett, és melyekkel a filmben sem számol. Az előkészületi fázisban a közismerten maximalista rendező még kikérte párszor King véleményét, ám egyik alkalommal sem a történetet, vagy a karaktereket érintő kérdésekben, sokkal inkább a Ragyogás mögöttes filozófiai tartalmát illetően pl. vallás és hit szerepéről, vagy a túlvilág értelmezéséről. A kész változatot végül maga King is megtagadta, és az ő törekvésére készült belőle egy könyvhű verzió a 90-es években, ami azonban óriásit bukott.
Stephen King
A Mary Poppins megfilmesítése minden bizonnyal Walt Disney filmes karrierjének egyik legnagyobb harca volt, a szerző, az ausztrál P. L. Travers ugyanis gyűlölte a Disney-meséket, és kikérte magának, hogy művéből Disney – ahogy fogalmazott – cirkuszi látványosságot forgasson. A film csak hosszas alkotói viták mellett készülhetett el, Travers pedig a folyamat minden szegmenséről tudni akart, Disney-nek minden erejére és türelmére szüksége volt, hogy a projekt megvalósuljon. Bár a film aztán nagy siker lett, és öt Oscar-díjat gyűjtött be, Travers végigzokogta a Los Angeles-i premiert, és bár sokan azt hitték, örömében tette, későbbi nyilatkozatai alapján inkább azok inkább a csalódottság könnyei voltak. 1968-ban azt nyilatkozta a The New York Times-nak, hogy művéből Disney eltüntette a legfontosabbat: a fantáziát és a varázslatot. Később, még életében nem is engedélyezte más művei megfilmesítését.
P. L. Travers
Az 1981-es A tengeralattjáró nem csupán minden idők legjobb tengeralattjárós filmje, de vélhetően az egyik legjobb film, amit valaha készítettek a második világháborúról. Wolfgang Petersen alkotását a bemutatása óta eltelt negyven évben a szakma is a keblére ölelte, gyakorlatilag nincs olyan tengeralattjárón játszódó film, mely ne merített volna ihletet belőle. A regény szerzője, a történetet a saját háborús tapasztalatai alapján papírra vető Lothar-Günther Buchheim ugyanakkor a lelkes kritikák ellenére sem volt igazán elégedett a végeredménnyel, leginkább azért, mert szerinte Petersen túlzott realisztikusságra törekvés mellett egy valódi háborúellenes eposzt készített a művéből, míg neki alapvetően nem ez volt a célja annak idején. Petersen azzal védekezett, hogy minden film, mely a háborúról készült, és annak borzalmait mutatja be, háborúellenes filmnek számít.
Lothar-Günther Buchheim
Capote egyik legnagyobb sikere a Hidegvérrel című dokumentarista krimije mellett az Álom luxuskivitelben filmadaptációja, mely mára igazi klasszikussá érett, noha a szerző később számtalanszor elmondta, mit csinált volna másként. Kezdve azzal, hogy ő a maga részéről szorgalmazta Marilyn Monroe castingolását a főszerepre. Capote emiatt hajlandó volt két kulcsfontosságú jelenetet kizárólag Monroe kedvéért átírni a filmhez, ám a stúdió végül Audrey Hepburn mellett döntött, akinek végül ez a film hozta meg a széleskörű ismertséget. A Paramount Capote szerint ezzel keresztbe tett a történetnek, mert Holly Golightly karakterét ő egyáltalán nem ilyennek képzelte el. Ahogy később fogalmazott: „Holly a filmben vékony és csinos volt, miközben a könyv szerint gazdagnak és csúnyácskának kellett volna lennie.”
Truman Capote
Lem regény, és a belőle Andrej Tarkovszkij által készített orosz adaptáció mára egyaránt klasszikusnak számít (a George Clooney-féle 2002-es adaptációt jobb elfelejteni, Lem is ezt tette). Lem annak ellenére sem volt elragadtatva tőle, hogy értékelte Tarkovszkij rajongását a mű iránt, sőt, a törekvései is szimpatikusak voltak neki, ugyanakkor később azt nyilatkozta: „Alapvető fenntartásaim vannak a filmadaptációval kapcsolatban. Először is, ha már adaptáció, szerettem volna látni a Solaris bolygót, amit Tarkovszkij nagyvonalúan megtagadott tőlem. Másodszor – és ezt az egyik veszekedésünk alkalmával neki is elmondtam – ő tulajdonképpen nem a Solaris, hanem a Bűn és bűnhődés adaptációját készítette el. Nagyjából 20 percet láttam a filmből, de ismerem a forgatókönyvet, mert annyi tisztelet azért volt az oroszokban, hogy küldjenek nekem belőle egy másodpéldányt.”
Stanislaw Lem
Michael Ende német író 1979-ben adta ki azonos című regényét, mely hamar az ifjúsági irodalom klasszikusává vált, filmes adaptációját az akkor már A tengeralattjáró című világháborús filmmel óriási elismerést szerzett Wolfgang Petersen vállalta magára. A film végül kedves és látványos történetével inkább az Egyesült Államokon kívül tudott széleskörben sikert aratni, noha Ende többször is nyilatkozta azóta, hogy számára óriási csalódást okozott az adaptáció. Az USA-ban inkább a Limahl által énekelt főcímdal futott be igencsak diadalmas utat, megjelenése után a legtöbb slágerlistán az élre ugrott. Ende szerint: „A film készítői egyszerűen nem értették a könyvet, csupán jó pénzt akartak keresni.” Bár Petersen és Ende együtt dolgoztak a forgatókönyv eredeti vázlatán, abba végül számos olyan változtatás került bele, melyet a szerzővel senki sem vitatott meg, és végül csak egy müncheni bírósági ítélet miatt kaphatta végül kézhez a kész forgatókönyvet a film premierje előtt öt nappal.
Michael Ende
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.
Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.
A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)
Izgalmas életpályák, eltitkolt személyazonosságok, kalandos pályafutások.
