Kovács Krisztián
2019. március 21. | Becsült olvasási idő: 6 perc

5 pocsék regény, mely mégis milliós példányszámban kelt el

Értekeztünk már korábban a hype erejéről, és akkor azt mondtam, szilárdan hiszek benne, és abban, hogy képes fontos tevékenységekre, problémákra ráirányítani a figyelmet, ez esetben az olvasás tényére, és kimagasló szórakoztatási faktorára, azonban nem hunyhatunk szemet afelett, ha az adott mű megszegi művészeti kategóriája minden létező szabályát, és bizonyos fokon még annak az egyetlen minimálisan elvárható kritériumnak sem felel meg, hogy könyvnek lehessen nevezni.

Az irodalmi piacon mindennek megvan a maga helye, és felvevőközege, de ahogy az addiktológiában pár éve megdőlt a kapudrog-elmélet, úgy alighanem az irodalomban is el kell engednem azon reményemet, hogyha valaki olvasói pályafutását az Alkonyat-regényekkel kezdi, előbb-utóbb eljut J. D. Salingerhez, vagy Esterházy Péterhez. Nos, nem, ez egyáltalán nem logikus és főleg nem elvárható fejlődés, és itt el is engedném a történetet, ha mindazonáltal nem dühítene annyira a divatolvasók lelkesedése olyan fércművek iránt, melyek képesek nevetségessé tenni magát a szórakoztatóirodalmat.

Világhódító pocsék regények Forrás: amazon.com

E. L. James: A szürke ötven árnyalata

Egészen elképesztő adat, hogy ezt a regénynek nem igazán nevezhető valamit 51 (!) nyelvre fordították le, iszonyatos mennyiségű példányszámban talált gazdára, pedig az egész olyan, mint egy unatkozó, felizgult háziasszony csöpögős és nyúlós vágyálma, ami ráadásul nélkülöz mindent, ami egy regényt regénnyé tesz. A karakterek eltúlzottak, a köztük lévő dinamika mesterkélt, és logikátlan, nem léteznek motivációk, sem háttér, sem múlt, nincsen épkézláb cselekmény, nincsenek fordulatok, az egész egy önkívületben egymásra dobált kliséhalmaz, megbolondítva a BDSM szexuális viselkedésformáinak szintén feleslegesen eltúlzott, és fals módon bemutatott eszközeivel. Ha szemfülesen olvassátok, könnyen kikörvonalazódik egy másik nagy sikerű széria, az Alkonyat, ami nem véletlen, a regény eredeti magja ugyanis egy Alkonyat fan fiction volt, ahol az írónő megpróbálta elképzelni azokat a jeleneteket, melyek az Alkonyat regényekbe a korhatár szabta szűk keretek miatt nem fértek volna be. Az eredmény? Egy regény, melyet tinilányok vártak remegő térdekkel, és ami képes a még kifejlődőben lévő szexuális fantáziájukat és főleg elvárásaikat tökéletesen tévútra terelni, és ami minden létező hibát elkövet, amitől már a legelső foglalkozások óva intik az amatőr írókörök résztvevőit. Mindezek ellenére érthetetlen módon 125 millió példányban talált gazdára világszerte.

A szürke ötven árnyalata Forrás: amazon.com

Dan Brown: Az elveszett jelkép

Lehet, hogy felháborítok néhány rajongót, így hozzá is tenném, hogy Brown regénye messze nem annyira rossz, mint a fentebbi műremek, ötleteit, és azok kreatív összekapcsolását tekintve olykor kifejezetten érdekes, ám azon részeit alapul véve, melyek regénnyé tesznek egy regényt, borzalmasan alulteljesít, de legalább nem épít annyira tudatosan a botrány-faktorra, mint A Da Vinci kód. Brown műveiben még nem is feltétlenül az egy-kaptafa-effektus veri ki a biztosítékot, mert emellé korábban legalább képes volt érdekfeszítő, már-már tudományosnak ható történelmi tényeket és olykor nevetséges, de mégis érdekes következtetéseket pakolni, ám a harmadik Robert Langdon történetnél valami elveszett, és nem csak a címben. Kezdjük azzal, hogy Brown alapvetően is az 1930-as évekbeli tucat ponyvakrimik ezerszer megrágott stílusbeli fordulatait használja, a sejtelmesen utolsó mondatokkal zárt fejezetektől a szikár és rémesen egyszerű mondatszerkesztésig, de ahogy mondtam, ez A Da Vinci kód, vagy az Angyalok és démonok esetén még korántsem volt zavaró. Az elveszett jelképből viszont hiányoznak a korábbi, jóleső történelmi összecsengések, a fordulatok, és az izgalom, a tökéletesen papírmasé szereplők csak mennek egyik helyszínről a másikra, ráadásul a választott téma, a szabadkőművesség, a misztika és a vallás összefonódása ekkora már rég nem tartogatott annyi puskaport, hogy elvigyen a hátán több mint 700 oldalt. Persze, elvitte volna, érdekesen találva. Mindenestre a regény így is 30 millió példányban kelt el világszerte, és 29 hétig tanyázott a New York Times bestsellerlistáján.

Az elveszett jelkép Forrás: imdb.com

Stephenie Meyer: Alkonyat

Meyer kisasszony messze nem olyan rossz író, mint a főművének tartott tetralógiából várnánk, A burok, és A vegyész című későbbi regényei már majdnem elmennek tisztes iparosmunkának is. Számomra Meyer legnagyobb bűne, hogy az irodalomtörténet leghíresebb, és egyik legjobb rémregényének, Bram Stoker Draculájának hagyatékát próbálta átformálni, ám ehhez nem volt meg a megfelelő tehetsége, amit pedig kihozott belőle, az nem csupán a nagyívű romantikus történelmi eposzokat, de a rémfilmeket, és a vámpírok popkulturális legendáját is a porba alázta. A legszomorúbb, hogy mindez egy ifjúsági regénybe helyezve divathullámot indított el, mely szerencsére viszonylag hamar, mindössze pár év alatt a maga csendes módján halt el. Tekintve, hogy A szürke ötven árnyalatának alapját épp az Alkonyat-regények jelentették, az ott felsorolt hibák kivétel nélkül ide is ideillenének, kiegészítve azzal, amit fentebb kifelejtettem a sorból, nevezetesen, hogy a maga a szöveg és fogalmazás is rendkívül gyermeteg, ebből a szempontból legalább koherens egészet alkot magával a bárgyú történettel, ahol tökéletesen unszimpatikus szereplők igyekeznek bizonygatni nekünk, hogy ami velük történik valójában rendkívüli fontossággal bír. Kétségtelen, hogy akadtak szerzők, akik érdemben hozzá tudtak tenni a vámpír-mítoszhoz, gondoljunk csak Richard Mathesonra, é az eredeti Legenda vagyok kisregényre, vagy épp Anne Rice vámpírtörténeteire, Meyer kisasszony viszont mindent azon a végén csavart meg, amelyiken nem volt sem érdemes, sem logikus. A jutalma világszerte 38 nyelven több mint 100 millió eladott példány.

Alkonyat-sorozat Forrás: amazon.com

L. Ron Hubbard: Háború a Földön

A szcientológia atyja, és megálmodója sci-fi íróként kezdte a pályáját, és persze ezt a fórumot is felhasználta, hogy saját tanait terjeszteni tudja, ennek eredményeképp megírta minden idők egyik leghíresebb, és lepocsékabb sci-fi opuszát. A Háború a Földön 1000 oldalon hömpölyögve meséli el az emberiség ezer évvel későbbi jövőjét, miközben az életre kap egy idegen faj elnyomása alatt, amiből akár még egy jó történet is kisülhetett volna, ám Hubbard közel 40 év kihagyás után ezzel a regénnyel tért vissza a sci-fihez, mikor már javában dúlt az általa alapított egyházi tanok láza. A regény telis-tele van évtizedekkel korábban elkoptatott klisékkel, érdektelen karakterekkel, logikátlan fordulatokkal, teljességgel irracionális tudományos fejtegetésekkel, stílusa a sci-fi aranykorának elfeledett szárnypróbálgatásait idézi, és cselekményes története ellenére is unalomba fullad egy idő után. Ami még fájóbb, hogy a regény népszerűségéhez messze nem annak minősége járult hozzá, sokkal inkább a szcientológiai szervezetek nagylelkű, pénzügyi háttértámogatása, ráadásul a regényt a divathullámként terjedő új vallás egyre gyarapodó hívei is úgy vásárolták, mint a cukrot, és minden lehetséges fórumon dicsérték alapítójuk zsenialitását, és bár Hubbard tagadta, hogy a mű konkrét utalásokat tartalmazna a szcientológia tanaira, később számtalan olvasó és kritikus mutatott rá a párhuzamokra. A regényből máig nagyjából 4 millió példányt értékesítettek, és 25 nyelvre fordították le.

Háború a Földön Forrás: amazon.com

Paulo Coelho: Az alkimista

Tudom, hogy igen széles a brazil író hazai olvasóbázisa, és bár messze nem vagyok rajongó, akadnak regényei, melyeket mások ajánlására meglehetősen kellemes élményekkel olvastam el. Az alkimista a nagy kivétel, melynél csodálkoztam, miként lehetséges alig 200 oldalt ilyen végtelenül tömény és semmitmondó unalommal megtölteni. De tényleg, mindössze 173 oldal közhelyes tőmondatoktól hemzsegő történetszerű megfoghatatlan valami, amiben a szereplők naivan rácsodálkoznak mindenre, és olyan irracionális reakciókat produkálnak, hogy csak a szemöldököm emelgettem közben. Bár Coelho-t sokan a nagy világigazságok megírójának és kimondójának tartják, ez a regénye a világon semmit sem tartalmaz ezekből, nagyjából annyi ingert ad, és annyi érzelmet mozgat meg, mint egy semmitmondó bulvárcikk, miközben többnek akar tűnni, mint ami. Tudom, hogy ez most mennyire durván hangzik, de semmiféle Coelho-ellenesség nem dolgozik bennem, kimondottan kedvelem az írótól A portobellói boszorkányt, és a Mint az áradó folyót. Egyik sem rázott meg, mindkettőben éreztem az írótól később már megszokott giccses felszínt, de valahogy a hangulat mégis magával tudott vinni, itt azonban még az sem maradt, csupasz és száraz szösszenet, kicsit olyan, mintha a szerzőnek lett volna egy szellemes gondolata, ami köré szabadidejében mindennemű megkötés nélkül, mintegy unaloműzőként firkálgatott még néhány mondatot, miután pedig némileg túlzásba vitte, egyszer csak azon kapta magát, hogy írt egy regényt. Az író hívei persze nem foglalkoztak a kritikákkal, csak Brazíliában száznál is több kiadása létezik a regénynek, de Magyarországon is az elmúlt 15 év legnépszerűbb külföldi szerzője, a mű pedig 150 országban, 67 nyelven jelent meg, és 65 millió példányban találta gazdára.