- Kovács Krisztián
- 2020. július 29. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc
Valamikor a 70-es, 80-as években nem igazán akadt olyan fantasy, melyben szegről-végről nem érződött némileg Tolkien teremtményeinek hatása, a történet epikusságában, a karakterek hátterében, vagy épp az ábrázolt világ mitológiai gyökereiben, és ugyanakkor ez az időszak, amikor Peter Jackson filmadaptációja még a messzi jövő zenéje volt, A Gyűrűk Ura még nem képezte egy világ rajongásának a tárgyát, Tolkientől meríteni pedig sokkal inkább jelentett tisztelgést az egyik legprecízebb fantasy író iránt, semmint értelmetlen és sablonos másolást.
Tolkien hatása olyan eleven még a mai napig is, hogy akadtak fantasy írók – élükön a brit China Miéville-el – akik tudatosan harcot hirdettek a műfaj frissítéséért, és annak eltávolításáért a tolkieni örökségtől, noha én a magam részéről úgy vélem, ha egy mű inspirálódik, ám megfelelő mértékben mer és tud más lenni, akkor tökéletesen eléri a célját, és ez meg is látszik az utóbbi években, hiszen talán sosem volt még ennyire sokszínű a fantasy paletta, mint ma, köszönhetően az olyan új hangoknak, mint Robert Jackson Bennett, N. K. Jemisin, S. A. Chakraborty, vagy épp Moskát Anita. (Ne feledjétek, Tolkien életművének önálló előadást szentelünk idén, jegyek ide kattintva érhetőek el.)
J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura
Paolini pályája véleményem szerint az az írói pálya, melyről minden fiatal író ábrándozik, és ami mélységében a lehető leginkább káros a későbbi pályafutásra vonatkozóan. Paolini mindössze 16 éves volt, mikor megírta az Eragont, ennyi idősen, élettapasztalat híján az ember sokkal inkább a kedvenc olvasmányélményeire támaszkodik, ráadásul, ahogy a személyisége is kialakulatlan még, úgy az írói hangja is. Ennek csapdájába esett az Eragon, mely hiába hozott világhírt, és nyilván nem kevés jogdíjból befolyt pénzt alkotójának, jellegében, karaktereiben és történetében valóban nem több, mint egy gyengébb minőségű Gyűrűk Ura fanficton.
Tudom, hogy a szériának megvan a maga olvasó-, és rajongótábora, de ha részleteire szedjük az Eragon történetét, lépten nyomon szembe jön majd velünk Tolkien neve és teremtményei, és gyakorlatilag minden egyes Paolini-féle fajnak megfeleltethető egy másik Középfölde mondavilágából. Az érdekes azonban inkább az, hogy a nyilvánvaló Gyűrűk Ura-, és Star Wars-áthallások ellenére is egész kellemes olvasmány abban az esetben, ha nem keresünk önkéntelenül is hibákat benne.
Christopher Paolini: Ergaon
A popkultúra egyik legolvasottabb írója bevallottan nagy rajongója volt Tolkien életművének, és szintén soha nem rejtette véka alá, hogy Setét Torony-ciklusának elsődleges ihletforrása Középfölde-története, és az északi-mitológiára épülő grandiózus és epikus sztori. Ahogy Tolkiennél egy hegyet keresnek, ahol az Egy Gyűrű megsemmisíthető, úgy Kingnél a titokzatos Setét Tornyot kutatja főhősünk megszállottan, mely ugyanígy a világunk alakítója, mint Tolkien baljóslatú ékszere.
A nyolc kötetes Setét Torony-széria egyértelműen King életművének központi vonulata, számtalan önálló regényében ismert szereplő bukkant fel benne, azonban elvitathatatlan az is, hogy alapvetően valóban csak alapkoncepciójában kapcsolódik Tolkienhez, a világát már saját művészete, és írói törekvései töltik meg, felhasználva a fantasy, a sci-fi, a western, és a horror közel teljes eszköztárát, számtalan ponton kapcsolva össze egyetlen hatalmas univerzummá King teljes, több évtizedet átívelő életművét. Nem hiába válhatott a fantasy-irodalom egyik leginkább tisztelt sorozatává.
Stephen King: A harcos (képregényváltozat)
Alighanem ezen sem lepődik meg senki, a világ leggazdagabb és egyik legbefolyásosabb írónője angoltanárként dolgozott, mikor a szabadidejében megírta a varázslótanonc első történetét, mely zajos sikert aratott világszerte, útjára indítva az irodalomtörténet talán leghíresebb sagáját. Rowling, akit írói stílusa alapján sokan Jane Austenhez hasonlítottak, kiválóan építette be és fejlesztette tovább a tolkieni hagyományok alakjait. Gandalf itt is megjelenik Dumbledore-ként, vagy ott van a sokáig megtestesülés nélküli esszenciális gonosz Voldemort, Sauron párjaként, de akadnak óriáspókok, törpék és egyéb mesebeli lények, melyek mindkét univerzum sajátjai.
Ugyanakkor hozzá kell tenni azt is, hogy Rowling valóban használ tolkieni sablonokat, de ezek a sablonok addigra már számtalan hasonló történetet inspiráltak, ellenben a Harry Potterrel szemben nem feltétlenül voltak képesek a mágia terén ennyire szerteágazó, és komplex önálló rendszert felépíteni. Ennek, a fordulatos és pörgős történetvezetésnek, és néhány egészen kiválóan eltalált szereplőnek hála olykor egészen láthatatlanná válnak Harry Potter történeteiben a legnyilvánvalóbb áthallások is.
J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve
1996-ban, az első kötet amerikai megjelenésekor talán még Martin sem gondolt arra, hogy a popkultúra elkövetkező 20 évének egyik legfontosabb történetét írta meg a tolkieni alapokra építkezve. Ahogy Rowling, úgy Martin is képes volt a meglévő sablonokat egészen új irányba fejleszteni, a végeredmény pedig egy ízig-vérig felnőtteknek szóló, kicsit sem felemelő, mesének még véletlenül sem nevezhető véres, erőszakos történet, mely ugyanúgy hangos a mitológiai sárkányok üvöltésétől, mint a szexuális devianciák realista ábrázolásától.
Természetesen a Trónok harca is később egy komplett ciklus első kötetének bizonyult, A tűz és jég dala-sorozat pedig ugyanúgy merít Tolkienből, mint a Rózsák háborúja történelmi tényeiből, de a párhuzamok itt is egészen nyilvánvalóak, akár a fiktív nyelvek terén, mint a tünde és a dothraki, de a Vastrón is ugyanúgy érzékeltethető az Egy Gyűrű megfelelőjének, hiszen mindenkinek az a célja, hogy ő legyen vele Westeros, illetve Középfölde korlátlan hatalmú ura. Martin sorozata teljesen megérdemelten féltucat irodalmi díjat zsebelt be az évek során.
George R. R. Martin: Trónok harca
Orson Scott Card a sci-fi élő klasszikusa, Végjáték című műve az egyik leginkább tisztelt regény a zsáner modern remekművei közt. Cardról idehaza talán kevésbé nyilvánvaló (bár a Végjáték egyértelműen erre utal önmagában is), hogy igazi őstehetség, gyakorlatilag bármilyen műfajban is alkot, arra illik odafigyelni, nincs ez másként a fantasyval sem. Teremtő Alvin című ciklusa 1987 és 2003 között futott alternatív történelmi fantasy, mely a fiatal Alvin Miller hőstetteit írja le a Végjátékhoz hasonló fordulatokban és kiváló jellemábrázolásban gazdag történetszövéssel.
A sztori a 19. század elején indul az amerikai határvidéken, és Card eltávolodik ugyan az északi mitológiáktól – a korabeli amerikai folklórt, és az indián hiedelemvilágot használja fel a háttérteremtéshez – az inspirációról már az első kötet, a A hetedik fiú Locus-díjas debütálása után azt nyilatkozta, hogy egyértelműen Tolkien munkásságából merítette. Miller történetéből eddig 6 kötet jelent meg, olyan valós történelmi személyek szereplésével, mint John Quincy Adams, Abraham Lincoln, Bonapart Napóleon, Honoré de Balzac, vagy William Blake.
Orson Scott Card: Seventh Son
Kay életművéből magyarul mindössze egyetlen regény érhető el, ez a Galaktika magazin kiadójánál megjelent Ysabel. Kay történetei Cardhoz hasonlóan leginkább az alternatív történelmi fantasy megjelöléshez állnak a legközelebb, kapcsolódási pontja ráadásul jóval szorosabb a tolkieni életművel, mint a többieknek. J. R. R. Tolkien 1973-as halála után fia, Christopher elkezdte ráncba szedni a sok-sok ezer oldalra rúgó, teljes, meg nem jelent regényeket is tartalmazó irodalmi hagyatékot. Útközben jött rá, hogy ehhez az elképesztően tetemes munkához segítségre lesz szüksége, így a Manitoba Egyetem filozófia szakos diákját, Guy Gavriel Kay-t vette fel asszisztensének, a többi pedig már történelem.
Kay egyike volt azon keveseknek, akik még kiadás előtt láthatták Tolkien posztumusz műveinek kéziratait, az élmény pedig olyannyira megfertőzte, hogy később a The Fionavar Tapestry című 1984 és 1986 közt megjelent trilógiáját, valamint az ezekhez kapcsolódó Ysabel című regényt szentelte az irodalmi hagyaték tiszteletének.
Guy Gavriel Kay: Ysabel
És bizony, korunk legnagyobb élő horrorírója legalább még egy művét bizonyos fokig biztosan Tolkien-olvasmányainak köszönheti. A kezdetben 700, majd teljes valójában 1400 oldalon megjelenő Végítélet egy magával ragadó apokaliptikus vízió, ahol az emberiséget egy halálos vírus pusztította ki, a kiválasztott kevesek pedig helyüket keresik a világ romjai közt, miközben két kasztra szeparálódnak. Bár King regénye a vallásfilozófiától, a társadalomszociológiáig sok témakört érint és feszeget, lecsupaszítva a jó és a rossz örökös és végeláthatatlan harcáról állít ki tanúsítványt.
A jók és a rosszak jól elhatárolható irányvonalak mentén különböznek egymástól, ráadásul a rosszakat ezúttal is egy „sötét nagyúr” fogja össze, akárcsak Tolkien esetében, a jók pedig nem tehetnek mást, mint elébe mennek egy kilátástalan háborúnak, és ők maguk keresik fel ellenfeleiket. King bevallottan mai korba igyekezett helyezni egy Tolkien által középkori mitológiákon alapuló történetet, így gyakorlatilag a Végítélet nem más, mint egy monda az emberiség disztópikus jövőjéből. (És ne feledjétek, szeptember 24-én ismét Stephen King és a horror lélektana előadás a Lurdy Moziban, jegyek ide kattintva érhetőek el!)
Stephen King: Végítélet
Világirodalmi remekek politikai és vallási ideológiák csapdájában.
Az Ickabog nagy sikerére való tekintettel is, ezúttal ismét a gyermekek lesznek a célközönség.
Nem akármilyen történet a kitartásról és a gátlástalanságról.
A kultikus chilei író szerelmes levele az irodalomhoz.
Kontrasztos fekete-fehér világ, tele bűnnel, és szexuális devianciákkal.
Világirodalmi remekek politikai és vallási ideológiák csapdájában.
A kultikus chilei író szerelmes levele az irodalomhoz.
Avagy alternatív válaszok a „mi lett volna, ha?” egyetemes kérdésére.
Az írás nem egzakt tudomány, ezek pedig nem tanácsok az írópalántáknak.
Avagy semmi sem lehetetlen, csak bátorság és szerencse kérdése.