Irodalom

7 világhírű író 7 alulértékelt regénye

Kovács Krisztián
2019. július 9.
Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Hirdetés

Nem mind arany, ami fénylik? Nem bizony, ebből fakadóan, amennyiben egy regényt egy kiváló, sokszor díjazott, és korábban sok millió példányban értékesített szerző neve szentesít, sem jelenti, hogy feltétlenül mesterművel van dolgunk. Ezzel szemben ugyanakkor megesik, hogy egy-egy példátlan életmű kapcsán valamiért elsikkadnak olyan művek, melyek nem csupán az adott szerző, de az adott zsáner, vagy akár az irodalom egészének kapcsán is igazi ékkövei az olvasók panteonjának.

Hogy mi okozza, hogy egy-egy író kapcsán bizonyos műveit többet, másokat – bár minőségük nem indokolná – kevesebbet, vagy egyáltalán nem emlegetünk, az igazi talány, természetes módon közrejátszanak benne a kritikai visszhangok, az adott társadalmi trendek, és persze a média. Most előszedtem néhány olyan szerzőt is, akik bizonyos művei nemhogy alulteljesítenek a teljes életműre vetített minőségi versenyben, de olykor még emelik is a színvonalat, vagy épp önmagukban képeznek üde színfoltot, esetleg egy-egy rövid életű, objektíven kikezdhetetlen minőségű kitérőt jelentenek a szerzők karrierjében. Következzék most hét példa, hét kiváló és világhírű író hét igencsak alulértékelt műve kapcsán.

Világhírű írók alulértékelt regényei

Haruki Murakami: Világvége és a keményre főtt csodaország

Amennyiben rajtam múlna, Murakami már irodalmi Nobel-díjjal büszkélkedne, de nekem nem sok közöm a döntéshozókhoz, ellenben feltétlen híve vagyok a kiváló japán író 1Q84 című háromkötetes zsenialitásának, és azért a tulajdonságának, hogy cselekmény nélkül is tucatnyi oldalakat képes érdekfeszítő tartalommal megtölteni. Nincs ez másként az eredetileg 1985-ben megjelent Világvége és a keményre főtt csodaország című művével sem, ami egyrészt már címe miatt megér egy misét, megtévesztő kalandokkal, érdekes csavarokkal, és még érdekesebb karakterekkel megspékelt, olykor egészen krimiszerűen pergő cselekményével az egyik legkevesebbet emlegetett Murakami-regény, pedig minőségét tekintve nem marad el a Norvég erdő, vagy az 1Q84 mögött. Nagybetűs játék ez a regény, hamisítatlan mágikus-realizmus, rendkívül gazdagon burjánzó, Murakamitól megszokott magas minőségű szöveggel, vérbeli, izgalmas látomás.

Világvége és a keményre főtt csodaország

Stephen King: Lisey története

A horror mesterének 2006-os regényén ő maga lepődött meg a leginkább, és számtalanszor nyilatkozta, nem hitte volna, hogy még képes ilyen minőséget letenni az asztalra. Kétségtelen, hogy a Lisey története úgy lóg ki a Mester alkotásai közül, hogy lényegében észrevétlenül simul a többi közé, bár kevésbé cselekményes, mint amit megszoktunk, de egyébként vérbeli King. Lisey sztorija, aki férje, a Pulitzer-díjas író hagyatékának rendezése közben merül alá annak, és kettejük közös életének legmélyebb bugyraiba, valóban elmossa a falat szórakoztató-, és szépirodalom közt. Talán a fantasy felé kalandozó története, mély szerelmi szála, melankolikus hangulata, és a némileg kevesebb horrorisztikus epizód miatt kaphatott kevesebb figyelmet, ugyanakkor nem gondolom, hogy ezek az apróbb irányváltások, vagy inkább hangsúlyi eltolódások korábban nem fordultak elő King tetemes életművében, ez a mestermű ráadásul pályájának azon szakaszán jelent meg, mikor talán a legtöbb kritikát kapta művei minőségéért. (Stephen King munkásságának önálló estet szenteltünk, a róla szóló beszámolót itt éritek el!)

Lisey története

George Orwell: A lelkész lánya

Orwell pályájának tragikuma épp az, ami miatt toronymagasan kiemelkedik a teljes szépirodalmi mezőnyből. Egyesek szerint ez az ember egymaga megírt a XX. század teljes irodalmi palettájának 10 legfontosabb regényéből rögtön kettőt, az egyaránt zseniális Állatfarm, és az 1984 pedig olyan gigászi monolitként magasodik minden más, általa írt mű fölé, hogy árnyékuk lényegében láthatatlanná teszi őket. Orwell azonban messze nem lőtte el irodalmi puskaporát a fenti remekekre, ugyanakkor alighanem 10 emberből 8 egészen biztosan csak ezeket ismeri tőle, noha az 1935-ös A lelkész lánya ugyanilyen hamisítatlan orwelli zsenialitás, ezúttal azonban nem a hatalom becsvágyáról, vagy a tömegmanipuláció zsarnokságáról mesél, hanem a hitünk elvesztéséről. Olykor csontig hatolóan őszinte, máskor kifejezetten taszító, megint máskor mosolyra ösztökélő alkotás, melyben már felfedezhető a későbbi remekművek ambíciója.

A lelkész lánya

Michael Crichton: A gömb

Crichtonnal többször foglalkoztunk már az oldalon, egyszer egyenesen az irodalom Elon Musk-jának neveztük, aki sosem írt úgy regényt, hogy ne képezte volna magát a választott téma amatőr szakértőjévé, legyen szó a géntechnológiáról, a jelbeszédről, a pszichológiáról, a nanotechnológiáról vagy a globális felmelegedésről. Bár Chrichton kapcsán leginkább a Jurassic Parkot, vagy a debütáló regényt, Az Androméda-törzset szokás élete főművének nevezni, mindig is zavart, hogy A gömb kimarad a méltatásból, holott egy kiváló alapötletre épülő, szenzációsan átgondolt, pengeéles logikával megáldott regény, mely egyaránt tömöríti magában a pszichológia, a matematika, az asztrofizika, vagy az evolúciós biológia legfontosabb kérdésköreit, mindezt egy hátborzongató, és rendkívül érdekfeszítő történetbe ágyazva, meghintve némi klausztrofób hangulattal a tudóscsoportot az óceán mélyén érő fenyegetések kapcsán.

A gömb

Ernest Hemingway: Szigetek az áramlatban

Több kritikus megfogalmazta már, hogyha Hemingway még életében befejezi, és megszerkeszti az egyébként csak jóval a halála után, posztumusz megjelent Szigetek az áramlatban című regényét, ez lehetett volna élete főműve. E három idősíkon játszódó nagyregény talán összetettebb minden korábbi Hemingway-műnél, hisz ugyanúgy szól a háborúról, mint a háború ellenességről, a család összetartásáról, és annak széthullásáról, bajtársiasságról és barátságról, vagy épp az az apa-fiú kapcsolatok problematikájáról. A közreadott művet ugyan a kiadó utószerkesztette, de a kézirat így is rendkívül hosszúra nyúlt, érezhető, hogy Hemingway jelenlegi formájában nem szánta kiadásra, az utolsó szerkesztői kör még lemaradt róla, de még így, jelenlegi, némileg túlírt formájában is nem csupán színfoltja, de esszenciája is a Nobel-díjas író életművének, melyben ugyanúgy megjelenik harcias fiatalkora, mint az idős író elmúlástól való félelme. (Hemingway életével önálló esten foglalkoztunk november 28-án, részletek ide kattintva.)

Szigetek az áramlatban

William Gibson: Virtuálfény

Gibson az 1983-as Neurománc című regénye kapcsán Bruce Sterling egyenesen úgy fogalmazott, „ez az, amiért a sci-fit kitalálták”, és valóban, Gibson saját jelenében gyökerező, és abból félelmetesen élesszemmel egy lehetséges jövőt kikalkuláló műve nem csupán a műfajnak adott új lökést, de életre hívott egy új zsánert is, a cyberpunkot. Miután Gibson befejezte a Neurománccal startoló Sprawl-trilógiát, valami némileg hasonlóba, és mégis egészen másba kezdett. A Virtuálfénnyel induló ún. Híd-trilógia ezúttal nem a jövő technológiai irányvonalait kísérelte meg megjósolni, annál sokkal földhözragadtabb, már-már szociológiai tanulmányt hozott létre, mely többek közt érdekes fejtegetéseket tesz olyan, a mai világunkat is millió ponton átszövő jelenségekkel kapcsolatban, mint a tömegmédia, vagy épp a társadalmi rétegzettség, és különbözőség. A magam részéről mindig is közelebb éreztem magamhoz a Virtuálfényt, hiába a Neurománc félelmetesen húsbavágó és közeli jövőképe.

Virtuálfény

James Ellroy: A nagy sehol

James Ellroy-ról is értekeztünk már korábban, és bár ő maga sokkal inkább történelmi regényíróként aposztrofálja magát, mint krimiíróként, vélhetően még Dashiell Hammett, és Raymond Chandler is elismerősen biccentene arra, miként reformálta meg, és tette újra népszerűvé a hard-boiled krimik műfaját. Az ún. LA-kvartett című sorozata, benne a Curtis Hanson sztárparádéval kecsegtető filmadaptációjának alapját adó Szigorúan bizalmas című művel, a modern krimi csúcsteljesítménye. Bár legtöbben a fenti műre asszociálnak Ellroy neve kapcsán, vagy még inkább a szériából nagy sikert befutott Fekete Dáliát veszik elő, a magam részéről mindig is A nagy sehol volt a mester igazi bravúrja. Kiváló karakterek, az utca mocskától, korrupciótól, dohányfüsttől bűzlő fordulatos történet, ahol valóban nincsenek jók és rosszak, csak rosszak és kevésbé rosszak, ahol mindenki bűnös, és ahol élnek még az utca törvényei, és a betyárbecsület. Arról nem beszélve, hogy a közismerten kísérletező kedvű Ellroy ezúttal nem spórolt amúgy is minimalista prózáján, melynek hála talán ez a leginkább irodalmi alkotása is egyben.