A Barker-hatás, avagy így írj 1400 oldalas krimit

Hamarosan hozunk majd egy cikket, melyben listába szedjük, mely regények bírtak elvitathatatlan hatással a bűnügyi irodalom elmúlt 100-130 évében, melyből egyébként világosan látszik, hogy ahogy minden művészeti ág evolúciós fejlődése, úgy a krimié is egészen logikus motívumok és változások mentén jutott el a privilegizált és tévedhetetlen nyomozó alakjától a nordic noir lecsúszott rendőrfelügyelőéig, miközben számtalan műfajjal, zsánerrel és hatással folytatott hosszabb, vagy rövidebb viszonyt. A fejlődés persze nem áll meg, az viszont kétségtelen, hogy J. D. Barker regénytrilógiájával ismét egészen új szinthez ért.

Az Agave Könyvek 2018-ban hozta el Magyarországra az akkor még itthon alighanem az ismeretlenség ködébe vesző Jonathan Dylan Barkert, vagy, ahogy a könyvei borítójáról néz le ránk, J. D. Barkert. A hangsúlyos borítóba csomagolt A negyedik majom című regény letarolta a magyar krimipiacot, és az év nem várt zajos sikerkönyvévé vált, így a már beharangozott folytatásokat tűkön ülve várta a közönség. Az ötödik áldozat, valamint a néhány hónapja már elérhető A hatodik éjszaka című második és harmadik epizód pedig hamar a XXI. századi bűnügyi irodalom egyik legkiemelkedőbb sorozatává nőtte ki magát.

A 4MGY-trilógia

A szellemírótól Stephen King-ig

Bár az idén januárban már a 49. évét betöltött Barker 1992-től adott közre hosszabb-rövidebb novellákat, ideje jelentős részében inkább szellemíróként dolgozott, vagyis mások neve alatt írt történeteket, és cikkeket. Barker elképesztő sikerszériát tudhat maga mögött, hiszen első regénye csupán hat évvel ezelőtt látott napvilágot, mára ugyanakkor a krimiirodalom legnagyobb sztárjának tekintik, aki még azt is megtehette, hogy a trilógia záró fejezetét magánkiadásban jelentesse meg. Ami azért különösen furcsa, mert Barker számára bevallottan nem a krimi az elsődleges terep, és hatásait is sokkal inkább a XX. század második felének kultikus horror és fantasy szerzőitől nyerte. Olyannyira, hogy első, Forsaken címre keresztelt művének kéziratára maga Stephen King mondott áldást, ráadásul a mű minőségét látva engedélyezte a szerzőnek, hogy felhasználja a Hasznos holmik című regényének központi figuráját, Leland Gauntot.

King talán érezte azt, amit most már mindenki tud, hogy Barker egy műfajok közt lazán és biztos kézzel lavírozó tehetség, aki időközben bizonyítván mindezt, megírta Dacre Stoker, a világhírű Dracula című regény írójának, Bram Stoker örökösével a kultikus vámpírsztori előzményét, és akinek új, minden eddiginél átfogóbb, némileg dark fantasy beütésű nagyregénye idén karácsonyra magyarul is megjelenik. Barker elképesztően széles spektrumról mazsolázik, és tegyük hozzá rögtön, hogy ez veszélyes; a szerzőt olykor könnyedén csapdába csaló taktika, és csak keveseknek adatik meg, hogy minden műfaj olvasói a szívükbe zárják, most azonban nagyon úgy fest, hogy Barker ebben is King, vagy épp Neil Gaiman útjára léphet.

J. D. Barker

A negyedik, ötödik, és hatodik majom

Egyáltalán nem nehéz összefoglalni, miért is alkotott Barker olyan kimagaslót a csak 4MGY-trilógának keresztelt sorozatával. Bár a sztori látszólag egy sokszor elhasznált krimielemmel nyit, utána olyan érzelmi és logikai hullámvasútra ülteti az olvasót, amilyenben ritkán van részünk. A történet kezdetén megismerkedünk Sam Porter nyomozóval, aki épp egy értelmetlen bolti rablás áldozataként elhunyt feleségét gyászolja, miközben hónapok óta vadászik a csak Négy Majom-gyilkosként elhíresült mániákus sorozatgyilkosra, aki fiatal lányokat gyilkol látszólag mindenféle belső logika, vagy összefüggés nélkül, a sajtó pedig egyre nagyobb nyomást gyakorol a tehetetlennek tűnő nyomozati szervekre. Ebből a kiindulási helyzetből valami egészen sablonos macska-egér játék is kisülhetne, de nem Barker esetében, aki már az első kötetben változtat a korábbi krimikben megszokottnak tűnő szerkezeti vázon, és behozza a gyilkosunk naplóbejegyzéseit, melyből gyakorlatilag hamar egy párhuzamos történet kerekedik ki.

Barker egészen újszerű módon ötvözi ezáltal a korábban a nordic noirokban, vagy épp Thomas Harris Hannibal-regényeiben megtalálható toposzokat, ugyanakkor ad egy a krimiktől meglehetősen idegen vagy épp szokatlan, és inkább a horrorműfajban divatos jelleget, előrevetítve és üzenve az olvasónak azzal kapcsolatban, hogy itt nem csupán a nyomozás, vagy a központi nyomozó figurájának története, esetleg maga a nyomozás, és a rejtélyes gyilkosságok felderítése számít, de az az út is, melyen gyilkosunk eljutott a pontra, ahol nem látott más megoldást. Barker egy kicsit Dan Brown-os jelleget kölcsönöz a regényeknek, de ez esetben A Da Vinci kód szerzőjét nem szitokszóként használom, csupán arra utalok vele, hogy az író rövid fejezeteket, és állandóan és sűrűn zajló cselekményt használt, a fejezetek végét némileg hatásvadásznak tűnő módon elvágva, ami akár idegesítően is hathatna, ha nem építené ilyen kiváló érzékkel a párhuzamosan zajló cselekménysorokat, amiből lassan rakódik ránk a David Fincher-féle Hetedik fojtogató atmoszférája is.

A Dracul, mely némileg más megvilágításba helyezte Bram Stoker regényét

A világ leghosszabb krimije?

Nem emlékeszem, hogy találkoztam volna valaha még 1400 oldalas krimivel. Barker műve három kötetben, alapvetően három különálló regénykét jelent meg, de ez senkit ne tévesszen meg, hiába hivatkozunk trilógiaként a 4MGY-re, ez bizony egyetlen bűnügyi nagyregény, gigászi terjedelemben. Nagy erénye azonban, hogyha mindenképpen folytatásos műként akarjuk kezelni, úgy is megállja a helyét. Alapvetően nem vagyok a folytatások híve, kizárólag egyetlen egy esetben: amennyiben a folytatás úgy ad új dimenziót, hogy közben nem értelmezi tökéletesen félre a korábbi regény cselekményét. Erre pedig viszonylag kevés mű képes, krimi műfajban pedig nem is emlékszem, hogy találkoztam-e ilyennel, hiszen ott egy meglehetősen zárt keretrendszerről beszélünk, melynek megvan a saját irodalomtörténeti törvénykezése. Egy kriminek alapvetően van eleje, közepe és vége, és ez az a szabályszerűség, amit Barker kötetről-kötetre felrúg.

Ez a jó értelemben vett szabálysértés, vagy épp újítás ráadásul egy rendkívül érdekes fejlődési folyamattal párosul. A történet egy egyszerű amerikai típusú rendőrkrimiből indul, amit kezdeti fordulatait tekintve írhatott volna John Sandford, vagy Michael Connelly is, aztán a regény fokozatosan beemeli a Thomas Harris-féle Hannibal-regények mind a nyomozóra, mind a gyilkosra vonatkozó mélylélektanát, a második, és főleg a harmadik kötetre pedig mindezt kiegészíti a skandináv krimik eltéveszthetetlen északi ízvilágával. Ez utóbbi fogáson magam is meglepődtem, hiszen azt pontosan tudjuk, miként használta fel a hard boiled krimik hangulatvilágát a skandináv krimiirodalom, azzal azonban először szembesültem, mikor egy amerikai krimi nyúlt vissza a norvég és svéd krimiszerzők motívumaihoz, és olyan égető társadalomszociológiai kérdésköröket is mert kendőzetlenül érinteni, melyek sajnos jelenkorunk tévéhíradóinak is meghatározó velejárói.

Barker és Dacre Stoker, a Dracul társszerzője

A krimi-kontextus

A 4MGY-trilógia érezhetően erőteljesen merít Barker korábbi olvasmányélményeiből, és személyes érdeklődéséből a horror, és thrillerirodalom iránt, ami egy egészen komplex és összetéveszthetetlen ízvilággal ruházza fel a regényeket még akkor is, ha azért érezhetően a három kötet teljes történeti íve nem volt még készen, mielőtt a szerző nekiállt volna megírni az első kötetet, abban ugyanakkor biztos vagyok, hogy a főbb motívumok sarokpontjai a helyükön álltak, mert ennek hiányában egy ilyen rengeteg szereplőt, fordulatot, és elképesztően komplex sztorielemeket mozgató, ezer oldal fölé rúgó regényfolyam már a második kötet kezdetén elveszítette volna a kontinuitását, és darabjaira hullott volna. Arról nem beszélve, hogy Barker a maga módján a jelen amerikai krimimezőnye fölé emelte a trilógiát.

Mindegy, hogy Michael Connelly, John Sandford, Lee Child, Harlan Coben, J. D. Robb, Cara Hunter, Chris Carter neve jut is eszünkbe, gyakorlatilag mindegyiküket társítani tudjuk saját nyomozójával, és bár kétségtelen, hogy a sorozatkrimik ma is működnek – épp a két fejezettel korábban említett bűnügyi regényes, élő szabályszerűségek miatt – igazi öröm, ha néha-néha érkezik egy regény (mint például néhány éve Gillian Flynntől a Holtodiglan, vagy még korábban Dennis Lehane-től a Viharsziget), ami képes rávilágítani, hogy a bűnügyi regények evolúciójának csúcsa, vagy épp végállomása még nagyon messze van, és emlékeztet minket arra, hogy még egy látszólag szűk keresztmetszettel bíró műfajban is milyen elképesztő potenciál lakozik.

Kapcsolódó cikkek

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

A boncolás titkos művészete – Könyvkritika

Utazás a lélek mélyére, kizárólag a legbátrabb olvasóknak!