Vitkolczi Ildikó
2021. szeptember 13. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc

A férfi, akinek akkora az ökle, mint egy grillcsirke – A Jack Reacher-univerzum

26 könyv jelent meg eddig, mindig ugyanazzal a főszereplővel, és alapvetően ugyanazzal a recepttel. Jack Reacher épp útban van valahonnan valahova. Lehet, hogy gyalogol, vagy távolsági busszal utazik, de a leggyakrabban stoppol. Repülni nem szokott, maximum katonai repülővel, de csak ha feltétlenül szükséges. Olyan esetre, hogy hajóra szállt volna, nem emlékszem (de Reacher sem.). Kíváncsi lesz egy városra, a neve miatt, vagy, mert ott halt meg egy híres blueszenész, vagy csak leszáll a buszról, mert éhes és kávézni akar, aztán az útjába kerül valamilyen probléma. Reacher pedig megoldó típus, így megoldja a dolgot. Általában ököllel, tehát megver valakit, aztán nyomoz, ritkábban lövöldözik (de csak ha nagyon muszáj), esetleg felgyújt valamit – néha egy egész komplexumot, ha ott tanyázott egy bűnbanda. Aztán megint stoppol, vagy buszra száll, és megy tovább.

Mondhatnánk, hogy unalmas mindig ugyanazt a sztorit olvasni, de ez tévedés. Illetve nem mindig igaz, mivel a Reacher-univerzumban azért nem minden történet egyformán jó vagy izgalmas. Vannak olyan sztorik, amikre úgy is emlékszem, hogy évekkel ezelőtt olvastam őket, és olyanok is, amelyek tartalmát még akkor se tudnám felidézni, ha újra a kezembe venném a könyvet.

Lee Child, Jack Reacher megalkotója

Ettől függetlenül magát a karaktert, Jack Reachert nagyon kedvelem, épp a furcsasága, szokatlansága miatt. Több, mint két méter magas, színizom, vastag csontokkal és koponyával. Volt katonai rendőr, aki nem bírja tétlenül nézni, ha valakit bántanak, vagy ha megsérül valaki, így azonnal megy, és segít. Nyomoz, kérdezősködik – akkor is, ha ezt a helyi rendőrök szinte sose nézik jó szemmel. Ettől persze még nem lenne különösebben fura figura. Csakhogy: nincsenek papírjai, csak egy régi – lejárt – útlevele. Bár van bankkártyája, mindig mindenhol készpénzt használ. Nincs mobilja, mert nincs kivel kapcsolatot tartania, és ez neki jó így (általában).

Az internetről gőze sincs, és nem érdeklik a világ eseményei – bár igencsak intelligens figura. Nincs otthona sem, így motelekben alszik, vagy buszokon, vagy bárhol, ahol szállásra lel. Ja, és csomagja sincs, csak a ruha, amit visel, meg egy összecsukható fogkefe.

Ha a ruhája túl elnyűtté válik – elszakad vagy véres lesz -, bemegy egy boltba, és vesz helyette másikat. Általában keki nadrágot, ami a régi, katonai holmijára emlékezteti, vagy farmert. Pólót, inget, amit akár kabátként is viselhet. A régi ruháit meg kidobja.

Az első Reacher-regény

„– Már gazdag vagyok.

– Nem úgy néz ki. Komolyan beszélek, nagyon sok pénzről van szó.

– Megvan mindenem, amire szükségem van. Ez a gazdagság definíciója.”

(Megérte meghalni)

Amikor először olvastam a szokásairól, furának találtam. Egy ember, akinek alapvetően semmije sincs, oda megy, ahová akar, akkor, amikor akar… aztán egy idő után elkezdtem egy kicsit irigyelni a függetlenségét. (Pláne azt, hogy bármikor bármilyen helyzetben meg tudja védeni magát.) Aztán, ahogy egyre több könyvet olvastam róla, azt éreztem, azért ekkora függetlenség, ekkora magány hosszú távon talán annyira mégsem egészséges.

Reacher fan art a Pinteresten (Anthony Gonzalez alkotása)

Reachernek alapvető szabályai is vannak, amik szinte minden történetben előkerülnek. Egyél, amikor lehetőséged van rá, mert, ha később, harc közben éheznél meg, már nyilván késő lenne étel után nézni. Mindig tankold tele a kocsit, ha megérkezel valahová, hogy ne pont akkor legyen üres a tank, amikor nagy szükséged lenne a kocsira. Ha azt ígérted verekedés közben, hogy háromig számolsz, mielőtt ütnél, támadj hamarabb, hogy a meglepetés ereje téged segítsen. És a személyes kedvencem, ami több könyvben, számtalan verekedésnél előkerül:

ne utánozd Bruce Lee-t, meg a többi harcművészt verekedés közben, főképp ne kezdj fél lábon állva rúgni, mert a filmekben ugyan csodásan néz ki a mozdulat, de a való életben tutira felborít az ellenfeled rúgás közben (ahogyan ezt Reacher is többször megteszi).

És Reachernek, magányos farkas létére, mégis csak vannak kötődései. Ott van például Garber tábornok, a korábbi parancsnoka a hadseregben, és a lánya, Jodie. Amikor tőlük kap üzenetet, Reacher azonnal visszafordul onnan, ahová épp indult, és megy, hogy segítsen. (A pók hálójában) Időnként akadnak nők is az életében, így a tábornok lánya, akivel régre nyúlik vissza a kapcsolatuk. De előfordul olyan eset is, mint az egyik kedvenc Reacher-sztorimban, hogy Reachernek megtetszik egy nő hangja a telefonban, így egyszerűen odautazik, hogy megismerje. Ő Susan Turner, Reacher utóda egykori különleges egységének élén. Ám a bázisra érve nem találja a nőt, így nyomozni kezd – amit eléggé megnehezít az, hogy őt is lecsukják. Persze megszökik, és viszi magával Susant is, hogy kiderítsék, mi volt az oka annak, hogy mindkettőjüket félreállították. (Nincs visszaút)

A Nincs visszaút filmes plakátja Edward Hopper stílusában

Magát a karaktert egyébként az Elvarázsolt dollárok című, elsőként megjelent kötetben ismerhetjük meg, bár meglehetősen lassan, mivel a történet egyes szám első személyben íródott (eltérően a további kötetektől), így csak azt tudjuk meg, amit a karakter elmesél magáról. És csak ha több regényt is elolvasunk, tudhatunk meg többet Reacher családjáról, arról az időszakról, amikor katona édesapja miatt bázisról bázisra, és országról országra költöztek. Olvashatunk a szoros kötődésről a bátyjával, arról, hogy mindketten a West Point akadémián végeztek, vagy Reacher munkájáról a hadseregben, a különleges egységnél, amelynek a parancsnoka volt. Vagy arról, hogy a leszerelése után mennyire nem találta a helyét, de mivel katonaként minden országban, ahol járt, igazából csak a bázisokat ismerte meg, most élvezi a kötetlenséget, és hogy bejárhatja Amerikát, azon a módon, ahogyan a legjobban megfelel neki.

Ha ki kellene emelnem azokat a történeteket, amelyek igazán tetszettek, fura módon azokat említeném, amelyek kissé eltértek a megszokott, bevált recepttől. Így A titokzatos látogatót, amelyben több, a hadseregből leszerelt nőt ölnek meg, rettenetesen bizarr módon, úgy, hogy semmilyen külsérelmi nyom nem marad rajtuk.

Reacher státusza az FBI szemében a „szakértő” és a „gyanúsított” között ingadozik, így kénytelen külön nyomozást végezni, igencsak meghökkentő eredménnyel. Ráadásul a regény igen jó krimi is, ahol az olvasó törheti a fejét, ki is lehet a gyilkos.

Ne húzz ujjat a különleges nyomozókkal! – ez Reacher és egykori csapatának a jelmondata. Hat férfi és két nő volt az egykori csapatban, és az egyikük meghalt: kidobták egy helikopterből. Mivel Reacher kódolt riadójelzést kapott egykori katonatársától, elindul, hogy megkeresse a csapat többi tagját – bár még abban sem lehet biztos, hogy rajta kívül életben van-e bárki az emberei közül. Aztán felbukkan az egyik társa a régi csapatból, majd újabb ember zuhan ki egy helikopterből… így azok, akik még élnek, nyomozni kezdenek. És aztán persze bosszút állnak… (A baj nem jár egyedül). Ezt a regényt azért is kedveltem – amellett, hogy sokat megtudhattunk Reacher katonai múltjáról, és a kapcsolatáról a régi egysége tagjaival -, mert itt is felbukkant egy olyan karakter, aki az egyik kedvencemmé vált a Reacher-univerzum szereplői közül. Ő Frances Neagley, a különleges nyomozó egység egyik volt tagja, aki a jelenben már saját nyomozói céggel rendelkezik, de bármikor is van rá szüksége Reachernek, segít neki, akkor is, ha emiatt veszélybe kerül az élete. Érdekes a kettejük kapcsolata is, és Lee Child nagyon jól megformálta a karakterét, aki többek között még a Hiba nélkül és az Esti iskola c. regényben is kisegíti a volt felettesét.

Tom Cruise Reacher szerepében

A regények közül kettőből (Csak egy lövés; Nincs visszaút) film is készült, Tom Cruise főszereplésével, ami hát… cseppet meglepő volt a számomra, tekintve a Cruise és a Reacher közti magasságkülönbséget…

Az Elvarázsolt dollárok 1997-ben jelent meg (nálunk 1999-ben), amiért Child több rangos díjat is kapott, és azóta írt még több, mint 20 regényt, és novellákat is, de, úgy tűnik, mostanra belefáradt abba, hogy évente egy Reacher- történetet összehozzon.

A The Guardian c. lapnak adott interjúban elárulta, évek óta gondolkodott azon, hogyan vethetne véget Reacher életének, és a leginkább azt szerette volna, ha a híres karakter hősi véget ér, természetesen egy nagy lövöldözésben. Végül mégsem ezt a megoldást választotta, inkább átengedte a történetek megírását az öccsének, Andrew-nak, aki maga is híres író, egyetlen kikötéssel: a testvérének is Child-ra kell változtatnia a nevét a Reacher-regények címlapján.

Ez az új közösen megírt történet Az őrszem, ami, ha a stílust tekintjük, szerintem nem különbözik – nagyon – a Lee által megírt sztoriktól, tartalmában viszont valamelyest igen. Míg a korábbi regényekben Reacher kifejezetten ódzkodott attól, hogy mobilja legyen, amivel bármikor bárhol bárki számára elérhetővé válhat, itt kénytelen beleegyezni, hogy magához vegyen egyet (bár a legrégebbi modellt, amely a másik főszereplő, Rusty Rutherford szerint a használat után tutira múzeumba kerül majd), és kénytelen megismerkedni olyan fogalmakkal is, mint a hackertámadás, a számítógépek memóriáját tönkretevő vírusok, vagy a bitcoin.

Lee és Andrew Child

Egyébként a történet maga nagyon is illeszkedik a Lee Child által megírt sztorik sorába – eltekintve persze a mobiltól meg az internettől. Reacher épp valahonnan tart valahová – miután rendet tett egy klubban, a tulajt az alsójánál fogva a mennyezetre akasztva -, és meglátja, hogy egy férfit be akarnak lökni egy autóba a nyílt utcán. Persze közbeavatkozik, és így megint csak egy szövevényes ügy közepén találja magát, amit azért is nehezebb megoldania, mert itt most számítógépes vírusokról, hackerekről, adathalászatról, zsarolásról és egyéb, a számára kínaiul hangzó dologról esik szó. A főhős itt Rusty Rutherford, akit azzal vádolnak a városban, hogy miatta ment tönkre az egész város internethálózata, és minden más dolog, amit számítógépekkel lehet vezérelni – és ennek megfelelően bánnak is vele, így még az se zavarná a helyiket, ha elrabolnák, és jól ellátnák a baját. Tehát ebből a szempontból megnyugodhatnak a Reacher-rajongók, ha más is fogja írni a történeteket, az alapvető dolgok, úgy tűnik, nem változnak.

„Ha üzenetet küldött valakinek, szerette, ha az világos és egyértelmű. Valaki ráuszított hat embert. Nem lenne helyénvaló hagyni, hogy úgy végződjön a nap, hogy csak ketten vannak közülük kórházban.” (Az őrszem)

És hogy miért olyan kedvelhető Reacher, és a köré szőtt történetek? Megkérdeztem az édesanyámat, aki már elmúlt 70, de még mindig szenvedélyes olvasó. Ő – aki Reachernél csak Cormoran Strike-ot kedveli jobban – azt mondta, azért szereti ezeket a történeteket, mert izgalmasak, fordulatosak, és Reacher mindenkit le tud győzni.

Én még hozzátenném, hogy mindezek mellett nagyon jó a történetek humora is.

„– Van magánál fegyver?

– Nincs.

– Miért nincs?

– Egy nyugdíjas vízvezeték-szerelő sem hord magánál állandóan csavarkulcsot.” (61 óra)

És mert, ha nehezen is, de mindig győz az igazság, és kívánhatunk-e ennél többet egy jó történettől? A Reacher-krimik a General Press-nél jelentek meg, és én nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy elhozták Magyarországra is a volt katonai rendőr történeteit.