- Kovács Krisztián
- 2021. január 8. | Becsült olvasási idő: 7 perc
A toll a megfelelő kézben valóban fegyver, ahogy a megfelelően leírt szó hatalom és varázslat visszafordíthatatlan és maradandó kombinációja, amit a XX. század viszontagságos évtizedeiben nem egyszer és nem kétszer láttunk vakító fényével felvillanni. Kiváló és számos esetben betiltott háború- és rendszerellenes regényekből több örökérvényű darabot tudunk felsorolni Erich Marie Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című remekművétől Miguel Ángel Asturias Elnök úr című mágikus realista főművéig, de kevés író akad, akinek egész élete, és irodalmi életműve maga a nehezen kivívott szabadságjog.
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin 1918. december 11-én született kozák értelmiségi családba, apját nem sokkal korábban feltételezett és halálos vadászbaleset éri, mely körüli kétségek mintha előre meghatároznák a születendő gyermek egész életét. Szolzsenyicin amerikai emigrációja kapcsán nyeri el a 70-es évek közepén a „vermonti remete” elnevezést, holott a harcok, és a szabadságért saját, kérlelhetetlen meggyőződéséből való állandó kiállás lényegében már egészen fiatalon haláláig tartó magányra ítélte, mely még családja körében sem hagyta el igazán soha.
Alexandr Szolzsenyicin (1918-2008)
Tizenkét év telt el azóta, hogy Szolzsenyicin négy hónappal 90. születésnapja előtt elhunyt 2008. augusztus 3-án. Több, mint ezer ember kísérte utolsó útjára, nem akadt irodalmi szaklap, portál, mely ne emlékezett volna meg viszontagságos életéről, és sokan megemlítették, hogy ő volt az, aki közel 90 évének minden egyes pillanatát harcban töltötte, és aki igazán megmutatta, hogy a toll igazán ékes fegyver, ha megfelelő elkötelezettséggel, és még inkább emberfeletti bátorsággal párosul.
Szolzsenyicin életrajzírói szerint már kilenc évesen eldöntötte, hogy író lesz, és korai pályája is ezt jósolta. Meggyőződéses kommunista, aki Marx és Engels műveivel kel és fekszik, miközben iskolaújságot szerkeszt, különös érdeklődést mutatva a korai orosz ponyvákban olvasható kaland, krimi és sci-fi történetek iránt, rajongásig szereti Jack London regényeit, tucatszor olvassa A vadon szavát, ám mindig és minden körülmények közt előnyben részesíti a honfitárs írókat, köztük leginkább a nagy orosz mesélőt, Lev Tolsztojt, akinek Háború és békéjét falja a tanórák közti szünetekben harmadikos gimnazista korában, miközben megállás nélkül hódol másik szenvedélyének: futballtudósításokat ír saját, XX. század című lapjába.
Megérkezése Frankfurta, jobbján a szintén Nobel-díjas Heinrich Böll
Szolzsenyicin nem csupán a humán tárgyak felé mutat érdeklődést, a fiatal fiúnak meglepően jó esze van a reál tudományokhoz, különösen kedveli a matematikát és a fizikát, mert elmondása szerint ezek írják le a világ dolgainak valódi működését, megbízhatóságuk pedig a logika erejében rejlik, a matematikában és a fizikában ugyanis nem fordulhat elő, hogy valami a logika ellen dolgozzék. A Don-Rosztovi Állami Egyetemen párhuzamosan folytatja reál tanulmányait, miközben a Moszkvai Filozófiai, Irodalmi és Történeti Intézetben irodalmat is hallgat, és mindkettőből kiváló eredménnyel végez, épp, mikor a Szovjetunió kénytelen lesz válaszolni a Harmadik Birodalom és Adolf Hitler fenyegetéseire. A sorozóbizottság előtt kapja a hírt, hogy az orvosi vizsgálatok alhasi daganat kezdeményét állapították meg nála. A fiatal fiú, aki a harcokba vágyott, hogy ott küzdjön saját országa szabadságáért az elnyomó hatalom ellen, azonban nem adja fel.
Apja nyomdokaiba kíván lépni, reméli, hogy a behívó után a tüzérséghez vezénylik, de végül az egyik legalantasabb munkát kapja, egy szárazföldi szállító hadosztályhoz osztják be, ahol a lovak gondozását végzi, napi munkája leginkább trágyázásból és takarmányozásból áll. Végül 1942-ben átkéreti magát a Leningrádi Tüzérségi Szakiskola parancsnoki kiképző tanfolyamára, ahol hadnagyi rangot szerez, és 1943-ban végre frontszolgálatra indulhat. Szolzsenyicin a háborúban eltöltött közel két éve alatt, a harcok szünetében is ír és olvas, Lenin köteteit hurcolja magával, és papírra veti napi tapasztalatait, melyek már ekkoriban formálni, még inkább árnyalni kezdik fiatalon szerzett politikai és szociológiai meggyőződéseit,
Szolzsenyicin átveszi az irodalmi Nobel-díjat 1970-ben
Szolzsenyicint először 1945. február 9-én, három hónappal a háború vége előtt tartóztatja le a szovjet kémelhárítás. Bírósági tárgyalás nélkül ítélik el nyolc év javító-munkatáborra Kazahsztánban, ahol aztán szabadulása után kényszerlakhelyet jelölnek ki a számára. A rendszerben csalódott, ám hazájához a végletekig hű Szolzsenyicin itt szerzett élményei köszönnek vissza később a főművének tartott A GULAG-szigetvilág című művében is. Szenvedései azonban még nem érnek itt véget. Már tanít a dél-kazahsztáni Kok-Terek falujában, fiatalok útját egyengeti, az éjszakáit pedig írásra használja, mikor az orvosi diagnózis megállapítja, hogy szervezetében kiújult a rák.
Később maga az író fogalmazza meg, hogy végül ez az időszak segíti megérteni irodalmi céljai koncepcióját. A háború előtt szovjet író akart lenni, most azonban egy valami nem akar lenni: szovjet író, aminek semmi köze sem volt állampolgárságához, vagy hazaszeretetéhez. Szolzsenyicin tudta, hogy az irodalom, ahogy a művészet általában, keretek közé szorul a háború utáni évtizedekben országában, álláspontja szerint azonban a szabadság az egyedüli, mely irányt mutathat az irodalomnak, amennyiben ez csorbát szenved, úgy csorbát szenved minden egyes leírt szó is. Szolzsenyicin éppen emiatt hálás börtönéveinek, hálás a száműzetésnek, mert ahogy vallja, enélkül sosem jön rá a rendszer elnyomáspolitikájára, és sosem ismeri fel, mit jelent valójában a szabadság. Elhatározásából születik meg első fontosabb műve, az Ivan Gyenyiszovics egy napja 1962-ben, mely létrehozza a Szovjetunióban az ún. „Szolzsenyicin-problémát”.
Vermonti remetesége idején
A sztálini terror már a múltté, Hruscsov igyekszik minden erejével sárba tiporni a nagy vezér emlékét, a pártvezetés pedig egy más típusú, de alapjaiban kevés változást mutató kultúrpolitikát folytat ekkoriban. A legkülönbözőbb cselekkel igyekszik rombolni Szolzsenyicin renoméját, ám számításai nem válnak be. A pokol tornácán című regény kéziratát a KGB elkobozza, a Rákosztály kéziratát az ügynökség külföldre csempészi, hogy ezzel ellehetetlenítse a hazai megjelenést, amikor pedig mégis nyomdába kerül egy Szolzsenyicin mű, rövid terjesztés után leállítják a gyártást, akinél pedig találnak egy-egy példányt, azt elkobozzák. Igen ám, de közben az író művei napvilágot látnak a nyugati államokban, felnyitva az emberek szemét a szovjet rendszer álságos, bizarr, olykor pedig kifejezetten kegyetlen működéséről, Szolzsenyicint pedig hamar széleskörben tisztelni kezdi az irodalmi közeg.
Olyannyira, hogy a Svéd Akadémia 1970-ben neki ítéli az irodalmi Nobel-díjat. Tizenkét év telt el 1958 óta, mikor a szovjet pártpolitikai kiátkozta Borisz Paszternakot a díjazásért, aki emiatt visszautasította az elismerést. A reakció az idős és beteg Hruscsov részéről már némileg puhább, de így is újra napirendre kerül a Szolzsenyicin-probléma megoldása: a vezetők azon töprengenek, ölessék meg, vagy utasítsák ki az írót. A kérdést végül a szintén nyugatra csempészett, és végül Franciaországban orosz nyelven megjelent A GULAG-szigetvilág megjelenése dönti el.
A nyugati világ hősként fogadja Szolzsenyicint, egy szintén Nobel-díjas író, Heinrich Böll várja a reptéren, ahonnan az Egyesült Államokba utazik, hogy aztán húsz évet töltsön el Vermontban, egy kis erdei házban családjával.
Immáron visszatérve Oroszországba
A szabadság és a gyötrelem dalnoka végül 1994-ben térhet csak haza szeretett Oroszországába, ám igazi szabadságharcoshoz mérten hazatérését is feltételekhez köti. Az 1984 óta tartó egyezkedések legfontosabb feltétele Szolzsenyicin részéről A GULAG-szigetvilág orosz megjelenése.
A GULAG-szigetvilág végül 1989-ben jelenik meg a szerző hazájában, aki személyesen csak 1994-ben száll le egy repülőgép fedélzetéről Moszkvában. Az elkövetkező években az országot járja, és előadásokat tart, abban a töretlen hitben, hogy sikerül felráznia a szellemi életét.
A beszámolók leginkább azt emelték ki, hogy hazaszeretete és elkötelezettsége még mindig példás, ám törekvései komolytalanok és naivak, jelenléte már képtelen volt számottevő változást hozni, bár erre talán már nem is volt szükség, látva, hogy az elmúlt évtizedekben mennyit is tett azért, hogy milliók szenvedése ne legyen hiábavaló, és bár a múlt kerekét ő sem volt képes visszaforgatni, de példamutató bátorsága alighanem a mai napig kiváló példa lehet az írók új generációja előtt, művei emlékművekként magasodnak a XX. századi elnyomó rendszerek törvénytelenségeinek emléket állítva, és emlékeztetve az emberek, mennyire törékeny is ez a világ, melyet saját emberségünk, és szabadsághoz való jogunk segít egyben tartani.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.
Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.
A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)
Izgalmas életpályák, eltitkolt személyazonosságok, kalandos pályafutások.
