Babits Mihály (1883. november 26. ̶ 1941. augusztus 4.); Székely Aladár fényképe (1913)

Erősné Vörös Viktória
2021. február 22. | Becsült olvasási idő: 6 perc

A herceg és a tél – 110 éve jelent meg Babits Mihály második verseskötete

„aki lelkét teszi fel egy dalra” (Török Sophie)

A Herceg, hátha megjön a tél is! című kötet a Nyugat kiadásában 1911-ben, Falus Elek három rózsamotívumának szecessziós rajzával készült száznégy oldalas könyvremek. Tartalma negyven vers − akár az első kötetben −, illetve a Laodameia, egy görög tárgyú dráma. Váltakozik benne a klasszikus ihlet és a hétköznapiság, de mindenhol a megformáltság, a tökélyre törekvés van jelen. „Műveiben élő hatóerőként áramlik szerte a hét nyelv szűrőjén megtisztult és kifinomult európai kultúra.” − fogalmaz cikkében Gál István.

Babits Mihály (1883. november 26. ̶ 1941. augusztus 4.); Székely Aladár fényképe (1913)

1908 szeptemberében Babits öt verse jelenik meg a Holnap-antológiában Nagyváradon, így válik ismertté a költő többek között a Turáni induló, Theosophikus énekek és a Feketeország szerzőjeként.

Ugyanezen az őszön elkeserítő fordulat következik be pályáján: Baján és Szegeden töltött időszaka után a „világ végére”, Fogarasra nevezik ki rendes tanárrá 1908 ̶ 1911 között.

„Fogaras messze volt. Mondhatnám, távol sarkvidékén e magyar glóbusznak. Mikor először odautaztam, meg kellett állapítanom, hogy Velencébe hamarabb elértem volna. (…) Itt voltam a világ végén. (…) Nekem most utólag úgy tetszik, hogy már mikor először átmentem a piacterén, éreztem a Balkánt magam körül, mint barbár áradást. (…) Én úgy jöttem, mint a civilizátor; mint ifjú római valami távol provinciába.” − emlékezik vissza a költő 1937-es Keresztül-kasul az életemen című önéletrajzi esszéjében.

Fogaras

A száműzetéshez hasonló állapot elviselésében, reményvesztett helyzetében (előtte két tanár kollégája lett öngyilkos a délkelet-erdélyi városban) nyári itáliai utazásának emléke segíti. Velence élményét elraktározva megerősödik érdeklődése a középkor iránt, Dante Isteni Színjátéka kezdi foglalkoztatni. Kötődik tanítványaihoz is, felfedezi a szász-román-székely közeg ősi értékeit.

„Mozdulataikban, szemük csillogásában ugyanaz az ősi varázs babonázott, ami a székely balladákban, az erdélyi ételek ízében, tájszavakban, folyók és falvak nevében s az öreg székely iskolaszolga által használt félmúltakban, melyeket oly különös szenzáció volt eleven ajkakról hallani. Mint a népművészet s népzene gyűjtői, én is megilletődve pillantottam e gyermekszemeken át olyan mélységbe, ahol a kultúra még nem választja el egymástól a népeket, inkább összeköti; közös dalokkal, közös mesékkel, közös emlékekkel; s hol székely és román szomszédul és testvériesen őriznek valamit, havasaik félhomályában, amit mi már régen elvesztettünk. ”

Mintegy félszáz új verse és a klasszikus görög nyelv elsajátítása Fogaras termése. „Otthon a könyvekbe temetkeztem, s mint valóságos időmilliomos, megtanultam görögül. Korán alkonyodott; az asztalomon kitárt Homéroszra lila árnyat vetett a Balkán havasainak visszfénye. ”

A teljes Herceg, hátha megjön a tél is! (1911), valamint a Recitativ-kötet két verse háromévi Erdélyben töltött időszakának, rendkívüli szorgalmának és bőséges szabadidejének gazdag hozadéka. Tanulmányíróként Arany és Petőfi, valamint Vörösmarty írásművészete foglalkoztatja. Arany Jánoshoz hasonlóan állandó önvád gyötri, hogy nem megérdemelten vált országos hírű költővé.

„Az 1910-es években (…) Babits az új magyar költészet megteremtésének és birtokbavételének vágyával” indult − írja Sipos Lajos irodalomtörténész. Célja „örök érvényű költészet” alkotása. „Az angol líra, Dante, a klasszikusok, a maguk ízlés-magasába emelik, s hozzászoktatják a nagy költészet méretéhez. (…) Mint a jó családból való ifjú, jelenik meg ő a magyar tanulmány-irodalomban, s ha eleinte a jó családból való ifjú kényességével is, e kapkodó évtizedekben mégis ő az egyetlen, aki kitarthat a rokonai mellett, s úgy tarthat ki, hogy rokonsága mások előtt is egyre kívánatosabb lesz. ” (Németh László)

A kötet első kiadása

A Herceg, hátha megjön a tél is! címadása vállaltan szublimáltan irodalmi. A herceg megszólításának arisztokratizmusa az egész kötetet emeli „főúri rangra”, a „hátha” módosítószó a lehetségesség hordozója − a művészi szabadság kifejezője. A költői alakváltozás ellenpontosan szerkesztett versfolyammal indít: a Ballada Iris fátyoláról tarkaságát az Arany kísértetek fényfóbiája („egy ellenségem: a napsugár”) váltja, az Esti kérdés gazdag rím- és képvilágát Az őszi tücsökhöz zenéjének egyformasága, a szépség új minőségével átitatva: „A te zenéd a csöndnek része immár/ és mint a szférák, titkon muzsikál:/ Az hallja csak, aki magába száll.” A líraiság esszenciálisan van jelen a költeményekben. A műalkotássá lényegített látvány, az öröklétbe fogalmazott tárgy, élmény, táj vagy nőalak új formát nyer Babits lírai műveiben. „Az ég is ilyenkor kitakarózik/és emberi szemnek kirakja a kincsét; / a lélek az égbe fölakaródzik,/mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét”. (Alkonyi prológus)

Mintha egyetlen versfolyam lenne a kötet, különböző formákat öltve magára: hol swinburni-villoni balladát, hol stanzát, hol dalt vagy szonettet. Képei gyakran keresettek, de áradóak, akár a beszélt nyelv: „lelked füle vágyad” (Arany kísértetek), „az én szomjamat tengered el nem oltja” (Ima), „szájjal, szemmel, füllel, orral(!)/ fölfalni az egész világot” (Éhszomj), „nem tűrni az égnél lentebb födelet” (Alkonyi prológus), „Mi vagy te már? Rég földi rög:/ de akit rajzoltál, örök.” (Pictor Ignotus), „örök dolgok közé legyen híred beszőtt” (azonos címmel).

Jellegzetes szecessziós képei: „Ó hóbillentyűs ajk”, „egy ajk hangszerül hangolta ajkadat”, „künn a köd fehér tejébe/aranytojást ver a hold”, „zörg az év harácsa / a földön: őszi levél”, „alkonyra hasadt felleg aranykapúja”.

Fogaras

Gál István írja: „Browning és Swinburne megmutatták a költőnek, hogy egy szikrányit sem kell megtagadnia történeti, filozófiai és irodalmi műveltségéből, hanem minden elemet beleszőhet költészetébe, csak bírja zenével, rímmel, versformával. ”

A Pictor Ignotus az itáliai festészet klasszikusaival állítja szembe a névtelen középkori festőt, akinek alkotásmódját és személyét is titok övezi, akár a költőt („neked műved van, névtelen”). A Campagna éneke ars poetica egy kibontott allegóriában: Közép-Itália tája mint régi matróna tűnik fel, akinek ruháját „megtépték gyáva kis korok”. Az O Lyric love és a Belovéd, ó Belovéd az angol ihlet, a Protesilaos, a Homérosz és a Héphaisztosz a görög hatása. Protészilaosz Laodameia férje, akit „elért az új partokon elsők szent halála”, Héphaisztosz óceánba zuhanása a másik lírai téma és keze „sok csodája”, Homérosz pedig aranyhajó „legebb tengerben”, „hol semmi korlát”: repülőként él tovább a 20. században.

Összegző vers a Klasszikus álmok, amelyben az antik istennő szobrához áldozattal járulnak „a „a halvány gondolatok, mint régi szüzek” ̶ tárgyiasultságában lesz itt minden örök, miközben az istennő „arcán régi mosollyal” „nézi az áthaladó időket”.

„Szabó Lőrinc a Poeta doctus-t látja benne világirodalmi méretekre nőni: „Amit Franciaországban és Angliában nagy művészköltők egész sora teremtett meg, azt ő egymaga tartalmazza” (Sipos Lajos).