Vitkolczi Ildikó
2022. szeptember 29. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc

A humor elviselhetetlen könnyűsége – A Fredrik Backman-sztorik új oldala

Nemrég olvastam egy cikket Fredrik Backman könyveiről, amelyben a cikk írója Backman regényeit a „könnyű” kategóriába sorolta. Ennek kapcsán elgondolkodtam azokon a kérdéseken és problémákon, amelyekről Backman ír, és eltöprengtem, a cikk szerzője szerint melyik lehetett ezek közül a „könnyű”. Így most nem a történetek, hanem az ezekben megjelenő problémák miatt olvastam újra a Backman-regényeket, hogy rátaláljak a szerző „elviselhetetlen könnyűségére” (Kundera után szabadon.)

Az ember, akit Ovénak hívnak /Forrás:https://moly.hu/konyvek/fredrik-backman-az-ember-akit-ovenak-hivnak/

Az 1981-ben született Backman egyébként bloggerként és újságíróként indult a pályáján. Két lapba is írt, a svéd Helsingborgs Dagblad és a Moore Magazin számára. Aztán 2012-ben kijött az első regénye, Az ember, akit Ovénak hívnak, és a többi már, mondhatnánk, történelem. A regény meghozta Backman számára a világhírt, a regényt megfilmesítették, és, a hírek szerint, mostanában Tom Hanks is készül, hogy leforgassa belőle az amerikai változatot.

Ha az Ove-t nézem, már abban a regényben megjelennek olyan alapvető problémák, amelyek annyira foglalkoztatják Backmant, hogy valamilyen formában a későbbi regényeiben is vissza-visszatérnek. Hogy az öregség nem egy boldog állapot, az már Ove történetéből is kiderül, akit az élete során folyamatosan veszteségek értek. Előbb az édesanyját, majd az apját veszítette el, aztán a feleségét, akinél fontosabb ember nem létezett Ove életében, és végül a munkáját is. És mivel nem talál már értelmet az életében, megpróbálta megölni magát.

Ez a téma is visszatérő elem Backman regényeiben. Ove többféle módon próbál öngyilkos lenni – fegyverrel, akasztással, a kipufogógáz belélegzésével -, és csak a makacs szomszédok állandó zaklatásának köszönheti, hogy minden alkalommal megmenekül. Persze ő ezt egyáltalán nem köszöni meg, inkább éli tovább utált életét – egészen az újabb próbálkozásig. Ove életének, mióta elvesztette a feleségét, végképp semmi értelme, ahogyan azt sok idős ember megéli, pláne, ha még kényszernyugdíjazzák is az embert, azzal biztatva, hogy most már végre „pihenhet”. És Ove ugyanúgy nem akar pihenni vagy „haszontalan” lenni, ahogyan a Hétköznapi szorongásokban az IKEA-függő házaspár férfi tagja, Roger sem, akit szintén így nyugdíjaztak. Ami meg az öngyilkosságot illeti – ha csak a Hétköznapi szorongások című regényt nézzük, ott a történet két öngyilkossági kísérlettel indul, és van, amelyik sikerül, van, amelyik nem. (És hogy ebben az esetben mi számít „sikernek”, azt döntse el mindenki maga.)

Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások /Forrás: https://moly.hu/konyvek/fredrik-backman-hetkoznapi-szorongasok

Ove életét az újonnan beköltözött házaspár menti meg, ahol a pár női fele Iránból származik, amit Ove igen erős gyanakvással fogad, ahogyan később az életébe belekeveredő arab fiút is – aki ráadásul meleg, így aztán Ove (és valószínűleg több olvasó) tűrőképessége is igencsak próbára van téve. A menekültek kérdése, a beilleszkedési lehetőségeik és társadalmi elfogadottságuk egyébként is több regényben előkerül, és Backman igen együttérző válaszokat ad rá. A Hétköznapi szorongások egyik karaktere egy teljesen mellékes gondolatban említi meg, hogyan védték a szülei a testükkel, amikor az őket üldözők lőttek rájuk (és így ez lesz a történet egyik legnagyobbat ütő mellékszála), és a Mi vagyunk a medvék című hokis regény egyik legszimpatikusabb karaktere is egy menekült fiú. Itt az édesanyának azzal kell megküzdenie, hogy diplomásként takarításból kell eltartania a fiát, míg a fiú, hiába tehetséges hokis, nem kerülhet be a sztárcsapatba, csak azért, mert „más”.

A „másság” szintén alapvető kérdés Backman regényeiben – és itt nem csak a homoszexualitásról van szó – lehet ez bármilyen különcség. A nagymamám azt üzeni, bocs címadó nagyija olyan doktornő, aki bejárta a világot, hogy katasztrófa sújtotta területeken és a Föld legszegényebb országaiban segítsen az embereken, és a saját tehetetlenségébe – is – annyira belekeseredett, hogy egy szinte elviselhetetlen, mogorva különc lett belőle.

A nagymamám azt üzeni, bocs /Forrás: https://moly.hu/konyvek/fredrik-backman-a-nagymamam-azt-uzeni-bocs/

„Nagymama szerint a hatékonyság ökörség, és magasról tett rá, hogy vajon a konfliktusok károsak-e ránézve. Elsa hallotta egyszer, hogy az egyik orvos anya kórházában azt mondta, hogy nagymama »olyan ember, aki képes vitát szítani egy üres szobában«, de mikor Elsa ezt elmesélte a nagymamának, nagymama mogorván nézett: »Lehet, hogy a szoba kezdte, erre nem gondolt senki?«”

A hokis regényekben a sztárcsapat egyik legjobb játékosa ismeri fel, hogy a saját neméhez vonzódik, és ettől kezdve folyamatos rettegés az élete, attól tartva, hogy a csapattársai elfordulnak tőle, és kiutálják a csapatból. Az Itt járt Britt-Marie fura főhősnője, Britt-Marie meg többféle mániával – tikkel – küzd, és ezek közül a „legegyszerűbb” az, hogy az evőeszközök csak egyféle sorrendben lehetnek a fiókban, és bármiféle eltérés kényszeres cselekvésre ösztönzi. Backman mindegyik regényében találunk nagyon szerethető gyerekszereplőket is, akiknek ugyanúgy nem rózsaszín cukorhabos az életük, ahogyan a szüleiknek vagy a nagyszüleiknek sem. Például ott van Amat, a fiatal hokis menekült, aki a szegénynegyedben lakik, és a sztárhokis diákok egyik legkedvesebb szórakozása az iskolában a fiú zaklatása, nemcsak szavakkal, de olykor tettlegesen is.

Britt-Marie – miután konkrétan elmenekül a férje hűtlensége elől – egy Isten háta mögötti kisváros focicsapatának edzője lesz (bár ő maga sem tudja, hogyan). Ebben a csapatban csupa olyan gyerek játszik, aki már korán megtanulta, hogy nem könnyű létezni ebben a világban. Van, akit elhagytak a szülei, van, aki szintén menekült, és már a szüleit is elvesztette, van, aki a mássága felismerésével és elfogadásával küzd, és mindannyiuk egyetlen menekülési lehetősége a foci – amiben ráadásul annyira nem is jók. Vagy ott van Elza, a mufurc nagymama unokája, aki a nagyi halála után azt az igen nehéz – és néha bizony veszélyes – feladatot kapta örökül, hogy a nagymama bocsánatkérő leveleit továbbítsa a házuk lakóinak, és más ismerősöknek.

És a számomra legkeményebb téma – ami miatt én a Mi vagyunk a medvéket érzem Backman legerősebb regényének – az erőszak, és egy város, ami azt elhallgatja. Miya, a tizenöt éves lány a barátnőjével, Anával elmegy a hokis fiúk által megrendezett buliba. Másnap reggelre mindkét lány élete gyökeresen megváltozik: az egyiket megerőszakolták, a másik viszont folyamatos lelkifurdalással küzd innentől, amiért egy kisebb vita miatt magára hagyta a barátnőjét. Björnstand, a város, ahol élnek, kicsi, elszegényedett, egy olyan hely, ahol a fiúk egyetlen kitörési lehetősége a hoki. De mi történik, ha az egyik sztárjátékost vádolják meg nemi erőszakkal, ki mellé áll a város? Kit támogatnak, az áldozatot, vagy a fiút, aki hírnevet szerezhet a városnak, és a csapatot, amelynek sikere még új beruházásokat is bevonzhat? Azt gondolom, ennél keményebb kérdésekkel Backman talán sosem foglalkozott. És persze Miya karakterével nemcsak azt mutatja be, milyen az, ha egy nőt megerőszakolnak, és emiatt aztán még ő van kitéve folyamatos zaklatásnak, hanem a bosszú kérdését is: megszünteti-e az áldozat szenvedését az, ha végez az erőszaktevővel? Mindezek mellett a társadalom felelősség-vállalása is erősen terítékre kerül a regényben.

És még mindig a komoly témáknál maradva: a Hétköznapi szorongások egyik hősét nemcsak megcsalta a párja, de még a munkáját is elvette, végül a bevétel nélkül maradt szülőtől még a gyerekeket is elperelné. Itt is fölmerül az öngyilkosság kérdése – hogy aztán ehelyett egy igencsak meghökkentő „megoldást” találjon a főhős.

Backman jóval rövidebb írásában, A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című történetben egy nagyapa szép lassan elveszti az emlékeit, és az unokája az, aki még kapaszkodót nyújthat neki az életben. Az Életed üzlete pedig egy cseppet fausti sztori, ahol a pénzhajhász és önző üzletember olyan helyzetbe kerül, amikor végrehajthatja élete egyetlen, de legnagyobb jótettét – cserébe viszont még az emléke is kitörlődik a világból. Mit választ: a saját életét, vagy egyszer végre tud önzetlen lenni?

Mi vagyunk a medvék /Forrás: https://moly.hu/konyvek/fredrik-backman-mi-vagyunk-a-medvek/

És hogy miért tűnnek Backman sztorijai sokszor mégis „könnyűnek”? Egyrészt a szerző zseniális és sokszor igen elvetemült humora miatt. Talán csak Backmannál fordulhat elő, hogy a béna bankrabló hét elvetemült túszt ejt, akik semmiben nem hajlandóak szót fogadni neki, mindezt még tetézve egy váratlanul felbukkanó nyúlmaszkos férfival. Ahogyan az is, hogy a rendőrök úgy értesülnek a bankrablásról és a túszejtésről, hogy a postás látta berohanni a házba a bankrablót, így felhívta a nejét, aki épp a rendőrőrssel szemben lévő kávézóban dolgozott, és ő szólt a rendőröknek a túszejtésről… Vagy ott a nagyi, aki az erkélyéről lövöldöz paintball-fegyverrel a becsöngető igehirdetőkre, vagy éjjel betör az állatkertbe az unokájával.

Emellett Backman nagyon is jól ír. Egyik erőssége a több szálon futó cselekmény, amikor a jelen eseményeibe beleszövi a múlt történéseit, amitől lassan érthetővé válnak a szereplők motivációi – és így már sokkal könnyebben lehet őket megszeretni is. És Backman nagyon ért hozzá, hogy bemutassa, a nem túl kedves emberek se vágynak másra – persze jól elrejtve a szívük mélyén -, csak hogy szeressék és elfogadják őket. És ezzel a mogorva Ove, a rendmániás Britt-Marie vagy a mufurc nagymama sincs másképp.

Az író kedveli a hajmeresztő fordulatokat is, legyen szó Ove sikertelen, és sokszor kínosan vicces öngyilkossági kísérleteiről, a túszejtés közben felbukkanó alsógatyás, de nyúlmaszkos pasasról, vagy arról, hogyan edz egy vak nő egy ifi focicsapatot. Emellett ott vannak a kiválóan megrajzolt jellemek, a szépen felépített karakterfejlődés, ahogyan a jól felvázolt helyszínek is, legyen szó akár Björnstadtról, akár a bérházról, ahol a nagymama az összes lakó életét pokollá tette. És ha ez nem lenne még elég, Backman nemcsak jól, de szépen is ír. Legyen szó akár arról, hogyan tette Ove felesége színessé a férje fekete-fehér életét, vagy a nagymama és Elza által kitalált világról, Miamasról, ahonnan a karácsonyfák érkeznek:

„Miamasban a fenyők élő, gondolkodó lények, talán rendes tűlevelűekhez képest kissé eltúlzott érdeklődéssel a lakberendezés iránt. Nem az erdőben laknak, hanem Miamas déli részén (…) , általában a reklámüzletben utaznak, és odabent is sálat hordanak. Évente egyszer, az első hóesés után, minden fenyő összegyűlik a kastély előtti nagy téren, és azon versenyeznek, ki melyik házban töltheti a karácsonyt. A fenyők választanak házat, és nem fordítva, és a választás sorrendjét táncversennyel határozzák meg. Régebben revolverrel párbajoztak, de a fenyők olyan rosszul céloznak, hogy ez túl sok időt vett igénybe. Így most fenyőtáncot járnak, ami elég különleges dolog, lévén a fenyőknek nincs saját lábuk.”

Backman regényeit az Animus Kiadó hozta el nekünk, Bándi Eszter igen kiváló fordításában. (Ami meg a könnyűséget illeti… jelentem, nem találtam rá sehol.)