Vitkolczi Ildikó
2021. november 5. | Becsült olvasási idő: 7 perc

A marsi krumplitermesztőtől a napot felzabáló idegen lényekig – Andy Weir világa

Andy Weir írói karrierje úgy indult, mint sok más sikeres szerzőé: elutasítással. 2009-ben kezdte el írni A marsit, és ehhez tanulmányozta a csillagászat és az űrrepülés történetét is. A kéziratát azonban több irodalmi ügynökség is elutasította, ezért Weir ingyen feltette a sztorit a saját weboldalára, ahol aztán fejezetenként lehetett olvasni a történetet. Majd a rajongók kérésére, az Amazonon született egy Amazon Kindle változat, amit 99 centért lehetett elérni (csak mondanám, hogy ez a legkisebb beállítható összeg volt). Miután három hónap alatt 35000 példányban töltötték le a rajongók a könyvet, előbb 2013 januárjában egy hangoskönyvek kiadásával foglalkozó kiadó kereste meg Weirt, majd a Crown Publishing vette meg a nyomtatási jogokat, már hatszámjegyű összegért. A marsi pedig 2014-ben felkerült a New York Times Bestseller listáján a 12. helyre, sci-fi kategóriában. Mondhatnánk, hogy a többi pedig már történelem.

2015-ben aztán film is készült a könyvből, Ridley Scott rendezésében, Matt Damon főszereplésével, Mentőexpedíció címmel. Nekem kevésbé tetszett a film, mint a könyv, mert Mark Wattney hihetetlen dumájából kevesebb került bele, pedig számomra pont az tette – persze az izgalmas sztori mellett – annyira pofátlanul humorossá és élvezhetővé a regényt. A forgatásról meg azt érdemes tudni, hogy a jordániai sivatag és az amerikai Death Valley mellett rengeteg jelenetet Magyarországon forgattak. Matt Damon például a történet végén üldögélt egy kicsit a Margit-szigeten, a Művészetek Palotájából lett a kínaiak űrügynöksége, a Bálnában a NASA belső irodáinak jelenetei játszódtak, az Etyeki Korda Stúdió műtermében pedig kiváló marsi tájat alakítottak ki. A filmet jelölték Oscar-díjra, Golden Globe-ra, és Matt Damon utóbbit meg is kapta 2016-ban a „legjobb színész zenés film és vígjáték” kategóriában, ahogy a film is a „legjobb film” díját (szintén ebben a kategóriában).

A marsi

Maga Weir egy interjúban azt mesélte a kezdetekről, hogy 18 évesen, amikor továbbtanulni készült, nagyon érdekelték a számítógépek – viszont az írás is. Sokáig töprengett azon, melyik irányba induljon el, és bár az írás jobban érdekelte, a rendszeres táplálkozás lehetőségét is igen fontosnak érezte, és attól tartott, az írásaiért kapott pénzből ez nem lenne megoldható. Így inkább a számítástechnikát választotta, de közben is írt, folyamatosan. Több írását nem is tartja elég jónak, és igencsak meglepődött, amikor A marsi viszont nagyon is bejött az olvasóknak. Pláne azon, amikor több pénzt kezdett el keresni a történeteivel, mint a számítógéppel végzett munkájával…A történet írásakor egyáltalán nem számított ekkora sikerre, mivel a sztorit elsősorban olyan kockáknak szánta, akik odavannak a matematikáért. Elmondása szerint még most sem érti igazán, mit csinált jól, amikor megírta a történetet, de nagyon örül neki, hogy így alakultak a dolgok. És hogy mi az írói módszere?

A legtöbbször csak eltöpreng tudományos kérdéseken, és aztán ezekből egyszer csak könyv lesz. A marsi esetében az érdekelte, hogyan jutunk el odáig, hogy embereket tudjunk küldeni a Marsra. A küldetésen gondolkodott, és hogy milyen emberek lennének a legénység tagjai. És persze azon, hogy mit tenne a legénység, ha problémák merülnének fel a küldetés során, vagy egy társuk életveszélybe kerülne. Ezekből a kérdésekből született meg aztán Mark Wattney figurája, a vagány és nagydumás tudósé, aki odavan a biológiáért, viszont utálja a retró zenéket és filmeket (amikből azért bőven kijut neki a Marson). És bár a könyv valóban teli van zsúfolva szuperizgalmas tudományos kérdésekkel – mint például a burgonyatermesztés lehetőségei a Marson -, számomra a történet erőssége mégis a főszereplő figurája volt, és a cselekményvezetés.

Azon belül is az a megoldás, ahogy Weir egyszereplős kamaradarabból kitágította a történetet, hiszen a marsi bevezető után megismerhetjük azokat az embereket is, akik a NASA-nál megpróbálják megmenti a Marson rekedt asztronautát, azután pedig a cselekmény három fő szálra bomlik, amikor Wattney társai is bekapcsolódnak a mentésbe.

Egy jó kis A marsi-poszter, Felix Tindall munkája

Mivel A marsi annyira tetszett, nagyon kíváncsi voltam Weir második regényére, az Artemisre is, de, be kell valljam, nekem csalódást okozott a történet. Pedig az alapsztori érdekes – itt Weir éppenséggel azon töprengett el, milyen lenne az első olyan, emberek lakta város, amit nem a Földön hoznak létre. Úgy döntött, a Holdon helyezi el, és ebből született aztán a regény. Az Artemis nevű épületegyüttesben gazdagok és szegények élnek egymás mellett, persze itt is a bevételüknek megfelelő körülmények között. Itt él Jazz, Weir első női főszereplője, aki hasonlóan nagydumás, mint Mark Wattney, mégis jóval kevésbé kedvelhető. Jazz hatéves kora óta él hegesztő apjával az Artemisen, és bár ő is lehetne profi hegesztő, inkább hordárként dolgozik… de a legfőképp csempészként.

A lány vágya egy normális otthon, saját ággyal, fürdővel és konyhával, amire a hordári fizetéséből nem telik, így tiltott és luxusholmikat csempész be az Artemisre. Aztán nem kevés pénzért elvállal egy szabotázsakciót, ami persze balul sül el, ráadásul belekeveredik egy gyilkosságba, majd az Artemis lakóinak élete totális katasztrófába fordul miatta… és mindebből ki kell keverednie, mentve, ami menthető, és csökkenteni az általa okozott károkat.

A cselekmény itt nem ágazik el úgy, mint A marsiban, vagy később A Hail Mary-küldetésben, viszont a történetet többször is megszakítja Jazz és a barátja, Kelvin levélváltása. Ez a levelezés még gyerekkorukban kezdődött, amikor Jazz iskolai kötelező feladata az volt, hogy írjon levelet egy földi gyereknek. Érdekes végigkövetni, ahogy az olyan kérdésektől, hogy „te mi leszel, ha nagy leszel”, azon a problémán át, hogy Jazz hogyan vetkőzzön le az első pasija előtt, úgy, hogy azért igazából mégse vetkőzzön, hogyan jutnak el odáig, hogy a Földön Kelvin lesz Jazz csempészáruinak a beszerzője.

És ez volt az egyetlen olyan része a regénynek, ami valóban tetszett, ahogyan a látszólag jelentéktelen részletből – két gyerek elkezd egymással levelezni – végül a történet egyik igen fontos eleme bontakozik ki.

Artemis

Egy interjúban Weir arról is mesélt, hogyan született meg a legújabb könyve, A Hail Mary-küldetés. A kiindulási pont a már megszokott volt: egyszerre több dolgon is törte a fejét. Például azon, milyen lehet egy idegen életforma. Ebből született a könyvbéli „asztrofág”, ami kvázi megeszi a napot. Az is érdekelte, milyen lehet totális amnéziával felébredni egy űrhajón, és aztán egy halom tudományos kísérlet segítségével kitalálni, hol is van az ember. A rengeteg ötlet pedig addig kavargott Weir fejében, míg végül összeállt belőle a történet.

És akkor most képzeld el, hogy egyszer csak felébredsz, és nem tudod, hol vagy. Ahogyan azt sem, mikor. Tele vagy csövekkel, elöl, hátul alul, felül, és egy hang folyamatosan azt kérdi tőled: „Mennyi kettő meg kettő?” És miután valahogyan kisajtolod magadból a helyes választ, arra is rájössz, hogy arról sincs fogalmad, ki vagy egyáltalán. Így kezdődik A Hail Mary-küldetés.

És, bevallom, amikor olvastam, hogy Weir új könyvet írt, én kissé szkeptikus voltam, mivel A marsit nagyon szerettem, az Artemis viszont hatalmas csalódás volt. Ehhez képest ez a történet számomra sok szempontból többet adott A marsinál is.

A Hail Mary-küldetés

Ahogyan A marsiban, úgy itt is egyes szám első személyű narrációt kapunk, ami még izgalmasabbá teszi a történetet. Hiszen adott egy ember, aki egy zárt térben tartózkodik, és kezdetben semmit sem tud magáról, vagy a helyszínről, így az olvasó is mindig csak annyi információhoz jut, amennyit a főhős épp kiderít.

Azt azért elég gyorsan megtudjuk, hogy az űrben száguld valahová, de már nem a Naprendszerben tartózkodik, és a két társa nem ébredt fel a mesterséges kómából, amiben gépek tartották őket, így mindenre egyedül kell rájönnie, és minden felmerülő problémát neki kell megoldania.

„Tudós vagyok! Na, most már tényleg haladunk! Ideje hasznomra fordítani a tudományt! Jól van, zseniagy: állj elő valamivel!

… Éhes vagyok.

Csalódást okoztál, agy.”

Aztán szép lassan jönnek a flashbackek, amikből azért megtudhatunk ezt-azt a főhősről, és arról, miért száguld az űrhajója olyan eszeveszetten kifelé a Naprendszerből. És innentől SPOILERezek – bár igyekszem nagyon keveset, mert ezt a történetet mindenkinek magának kell felfedeznie, oldalról oldalra. Tárgyalások folynak arról, hogy ebből a regényből is film készül. Gosling szívesen eljátszaná a főszerepét.

Ryland Grace a tudós, aki erősen szembement a földi tudóstársadalom földönkívüli életről szóló nézeteivel, amit aztán egy cseppet erős hangnemű tanulmányban ki is fejtett, ennek köszönhetően manapság már nem publikál, inkább gyerekeket tanít. Illetve tanított, míg egy nap egy űrhajó fedélzetén nem találta magát, egyedüli túlélőként, azzal a feladattal megbízva, hogy találja ki, hogyan menthetné meg a Föld élővilágát a pusztulástól. Mivel meglehetősen hézagosak az emlékei, mi, olvasók is csak lassan szerzünk tudomást a kis lényekről – az asztrofágokról -, amelyek elszívják a Nap fényét, és így lassú halálra ítélik a Föld teljes lakosságát, beleértve az állat- és növényvilágot is. És mivel a Tau Ceti az egyetlen olyan csillag, amit az aprócska földönkívüli lények egyáltalán nem támadnak meg, a Föld országai összefognak, közös erővel egy hatalmas űrhajót építenek, és elküldenek vele három űrhajóst – köztük egy tudóst, Grace-t -, hogy találják ki, miért védett az a csillag, aztán ezt az információt juttassák vissza a Földre.

A Hail Mary-küldetés

„- A lényeg – folytattam -, hogy végre kideríthetem, miből van az asztrofág!

– Tényleg? (…) – Csak annyi kellett hozzá, hogy kinyírja?

– Úgy tűnik. (…)

– Hogyan csinálta? Mivel nyírta ki?

– Átszúrtam a külső sejthártyáját egy nanofecskendővel.

– Megbökte egy bottal?

– Nem! Vagyis igen. De tudományos bökés volt egy nagyon tudományos bottal.

– Két napjába telt, hogy eszébe jusson megbökni egy bottal?

– Maga csak… hallgasson.”

Grace, amint rájön, mi a dolga, neki is lát, magányosan és nem túl boldogan, az űrhajót felderítve, és az emlékeivel küszködve – míg egy nap fel nem fedez egy idegen űrhajót, amely ugyanoda tart, ahová ő is. És innen kezdődik az a rész, amitől nekem ez a könyv sokkal többet adott, mint A marsi. Mert az idegen lény kvázi bekopog Grace-hez, és ebből a fura megismerkedésből egy olyan kapcsolat jön létre, amihez hasonlót keveset talál az ember a fantasztikus regényekben.

Mivel a középiskola óta a matek, kémia, illetve fizika tárgyakkal még csak köszönőviszonyban sem vagyok, Weir könyvei számomra mindig olyanok, mintha akadályfutóversenyen vennék részt, ahol az egyes állomásoknál gyorsan fel kellene fogom, hogyan lehet például olyan talajon krumplit termeszteni, ahol nincs a táptalajban nitrogén (A marsi), vagy hogyan lehet még fokozni a bolygónkat amúgy is sújtó üvegházhatást (A Hail Mary-küldetés), különben nem juthatnék közelebb a célhoz.

És, bevallom, azért rendesen le szoktam maradni a versenyzők közt, ettől függetlenül nagyon szeretem, hogy a szerző ennyi információt tömköd a könyveibe, mert ha keveset is, de mindig tanulok tőle valamit.

Gosling és Weir

És ebben a könyvében is, mint A marsiban, feltesz olyan kérdéseket, amiken azért eltöprenghet az ember: mit helyezne előbbre? Az egyén, vagy egy társadalom, esetleg egy egész bolygó sorsát, ha tudná, hogy ha az utóbbit választja, akkor biztosan meg kell halnia? Szerencsére azonban a komolyabb – és néha kifejezetten szomorú – részeket gyorsan oldja a főhős narrációja, ami ugyanolyan vicces, poénos, és néha kissé pofátlan, mint A marsiban Wattney monológjai. De említhetném Grace vitáját a számítógéppel, ami megint csak olyan tipikus… Weir-es.