Kovács Krisztián
2022. február 28. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

A munkásosztály küszködése, egy író hangja – 120 éve született John Steinbeck

John Steinbeck állítólag csak azért kaphatta meg a Nobel-díjat 1962 októberében, mert a Svéd Akadémia díjazására eredetileg kiszemelt jelölt, a Távol Afrikától szerzője, Karen Blixen szeptemberben elhunyt, posztumusz pedig nem kívántak díjat osztani. Steinbeck a pletykák szerint így konszenzusos díjazott lett, némely kritikus fanyalgott is, amikor az író átvette a kitüntetést, regényeiről pedig még korábban a legnagyobb élő kortársak – Hemingway és Faulkner – sem voltak túl jó véleménnyel. Charles Poore a The New York Times kritikusa szerint írásaiban van valamiféle prédikáló jelleg, mely nem teszi szimpatikussá alakját.

Az olvasók persze – annak rendje és módja szerint – magasról tesznek a kritikusi megnyilvánulásokra, és milyen jól teszik, így ugyanis az olyan remekművek, mint az Érik a gyümölcs, vagy az Édentől keletre, esetleg a kevésbé felmagasztalt darabok, mint a Rosszkedvünk tele, vagy a Csatangolások Charley-val nem – némileg tagadhatatlanul – didaktikus jellegük, sokkal inkább emberiességük és realizmusra törekvésük miatt lesznek érdekes és izgalmasak. Márpedig e művek most, 120 évvel a szerző születése után is aktuálisak.

A három leghíresebb műve

Steinbeck az 1920-as évek közepén kezdett publikálni, első regénye pedig, az Egy marék arany 1929-ben jelent meg, és gyakorlatilag visszhang nélkül maradt. 1935-ig és a Kedves csirkefogók című regényig kellett várni arra, hogy a kritika is felfigyeljen rá, és már ebben a művében megjelenítette azt a motívumot, mely végül később számtalan írásában visszaköszönt: a társadalom peremén élő, és annak kiszolgáltatott, ám saját magukkal, és a természeti környezettel teljes harmóniában élő emberek mindennapi életét és küzdelmeit. 1940-ben már Pulitzer-díjas írónak nevezhette magát, hiszen a kifejezetten színpadra írt Egerek és emberek meghozta neki a kitüntetést. A vele egyidőben megjelent Érik a gyümölcs pedig hiába kapott számtalan negatív kritikát a társadalom felsőbb köreiből, mára a Nagy Amerikai Regények listáján szerepel.

Steinbeck tehát 1940-re beérett, sikeres író, és számtalan társához – Hemingway-hez, vagy Orwellhez – hasonlóan ő is beáll a második világháború amerikai haditudósítóinak sorába, aztán a háború után Robert Capával körbejárja a Szovjetuniót, és dokumentálja a pusztítást.

Ezzel párhuzamosan a szakma is elalél tőle, az Amerikai Művészeti Akadémia a tagjai közé választja, miközben az ünnepelt szerző egy látszólag értelmetlen autóbalesetben elveszíti legjobb barátját, a tengerbiológus Ed Ricketts-t, a gyászt feldolgozandó pedig Steinbeck az írásba menekül, és elkezdi kibontani addigi legambiciózusabb ötletét, mely mintegy pályája utolsó nagy kihívásává válik majd a számára.

Robert Capa fényképezi Steinbecket

Ez lett az Édentől keletre, melyet ő maga is élete főművének nevezett, és mely nagyívű családtörténetbe ágyazta a bibliai Káin és Ábel konfliktusát. Bár e művét is számos kritika érte – egyesek zavarosnak vélték a bibliai párhuzamokat, mások gyengének a jellemábrázolást, és irreálisnak a történetet – ma már kétség sem fér hozzá, hogy Steinbeck műve időtálló remek, mely interpretálta mindazt a tudást, amit az írás mesterségéről megszerzett, és azokat a szerteágazó ismereteket, melyek az emberi lélek bonyolult szövetét segítettek felfejteni. Steinbeck ugyanis legalább olyan előszeretettel töltötte idejét egyszerű munkások közt, mint az írógépe mögött. Eleve Salinas-ban nőtt fel, ami akkoriban inkább még falu volt, mint város, és melyet megművelhető földek vettek körül, nyaranta pedig ő maga is egy-egy környező farmon dolgozott, hogy így segítsen be a szüleinek.

Salinas-ban számos vendégmunkás fordult meg akkoriban, Steinbeck azonban nem egyszerű melósoknak látta őket, hanem valódi kalandoroknak, akik látható munkát végeztek, hogy így teremtsenek megélhetést maguknak és jövőképet a gyermekeiknek, ami végtelen tisztelet szült benne irántuk. Nem csoda, hogy élete során – már a kezdeti sikerek közben is – számtalanszor visszatért közéjük, élményeket gyűjtött, az Érik a gyümölcs írása közben az oklahomai földművelő munkásokkal élt, hogy életvitelüket, mindennapjaikat, érzésvilágukat magáévá tegye. Steinbeck realista művészetét nem szokás Hemingway tapasztalati témáival egy szinten emlegetni, pedig valójában ő sem fikciós író volt, és témái nagyobbik részét maga is megtapasztalta a saját bőrén.

Igaz, őt nem a bikaviadalok, a háború vagy a vadászat érdekelte, hanem az egyszerű ember, aki csak boldogulni próbál. Azok, akiket más nem vesz észre. Steinbeck: „Ki tudja, hány emberre néztem már rá életemben, és mégsem láttam őket. Elgondolni is szörnyű.”

Sag Harbor-ban 1962-ben

Steinbeck sokáig különös helyet foglalt el az amerikai irodalomban. Egyszerű, de kifejező nyelvezete teljes mértékben tükrözte kora prózai stílusdivatját, ám témái, a munkásemberek hétköznapjai nem tették a kritika kedvencévé, nem csoda, hogy az itészek leginkább az Édentől keletre című munkáját díjazták, mely nem tipikusan illeszkedett az Érik a gyümölcs, a Kedves csirkefogók, vagy az Egerek és emberek irányvonalába. Mára persze a művei kapcsán még az 1990-es években is fennálló kritikai megosztottság teljes mértékben eltűnt, regényei kötelező olvasmányok az amerikai iskolákban, szülővárosában megnyílt a Nemzeti Steinbeck Központ nevű múzeum, szülőházából étteremmel kombinált tárlatot hoztak létre, életrajzának kutatói pedig sorra fedeznek fel érdekességeket irodalmi hagyatékában.

Az elmúlt években került elő korábban kiadatlan vers, vérfarkasos és horror novella is az örökségéből, melyek életművének és írói hangjának fejlődése szempontjából még a feltörekvő generáció számára is igazi kuriózumnak számítanak. Persze Steinbeck életében is sokszor beszélt az alkotás folyamatáról, elárulta, hogyan tépte szét kutyája az Egerek és emberek első változatát, és miként hagyta maga mögött a sokkot, amikor megpillantotta a milliónyi papírfecnit, vagy miért döntött úgy, hogy pontosan 100 napot ad magának az Érik a gyümölcs első verziójának megírására.

Ezek persze megmosolygtató epizódok, akárcsak időskori El Camino-ja is, ami a Csatangolás Charley-val című kötet gerincét adja, de alighanem ez éppen azt jelzi, hogy Steinbeck a saját életét is ugyanolyan hétköznapi realizmussal vizsgálta, mellyel regényeit is írta. Mi ez, ha nem bámulatos önazonosság?

1964-ban a amerikai szabadságérem átadásakor Lyndon Johnson elnöknél

Steinbeck művei – ahogy Faulkneré – bizonyos értelemben nem értek el olyan kultikus státuszt, mint Hemingway-é. Az öreg halász és a tenger írója a szó legszorosabb értelmében véve híresség volt, ő maga is, és később fia, Patrick Hemingway és negyedik felesége Mary Welsh is tevékenyen építette legendás státuszát az öngyilkossága után is. Steinbeck környezetében nem akadt olyan ember, aki megtette volna ugyanezt, nem mintha alkotásai irodalmi értékéből ez a legcsekélyebb mértékben is levonna.

De hogy ez miért probléma, ha egyáltalán az? Mert az idő bizonyította, hogy Hemingway irodalmi témái idővel megkopnak – mondom ezt úgy, hogy mindenkori egyik legkedvesebb szerzőm – hisz a bikaviadalok, a vadászatok, az ivászatok és a háború sem tartozik ma már az irodalmi fősodorba, ugyanakkor Steinbeck témái máig aktuálisak.

A kiállás az elesettek, a hátrányosabb helyzetűek mellett, a tisztelet a kétkezi munkásnak, mert helyettünk is verítéket hullat, hogy mi kényelmesen élhessünk, ez mind-mind a maga végtelen realitásában megmutatja, mennyire szerencsések vagyunk, hogy nem kell osztoznunk a steinbeck-i hősök életútján. Így aztán hiába tartotta sokáig a kritika túlságosan didaktikusnak, atyaian prédikálónak életművét, etikai és erkölcsi értelemben alighanem nem sok kortársa akad, akinél többet tanulhatnánk az emberségről, és nem hiszem, hogy sokan vannak, akik hozzá hasonlóan voltak képesek mindezt megfogalmazni és érzékeltetni.