Kovács Krisztián
2020. március 5. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

A nők felemelkedése és tündöklése a sci-fi és fantasy irodalomban

Ha szépirodalomról beszélünk, alighanem olvasásszerető agyunk egyre-másra dobja fel lehengerlő írónők neveit, akikkel találkoztunk az irodalommal való hosszú-hosszú viszonyunk során: Margaret Mitchell, Harper Lee, Toni Morrison, Joyce Carol Oates, Sally Rooney, Jane Austen, Virginia Woolf, Sylvia Plath, Agatha Christie, vagy épp Szabó Magda, és Szepes Mária. Természetesen közülük is sokaknak megvolt a maguk harca az érvényesülés felé vezető úton, manapság azonban egyöntetűen az irodalom klasszikusaiként ismerjük el őket.

Az utóbbi években azt látjuk, hogy immáron magyar nyelven is egymás után jelennek meg a legkülönbözőbb országokból és etnikumokból származó női írók egészen egyedi hangvételű, maró társadalomkritikájukat elsöprő erejű történetek, és hús-vér karakterek sorsába bújtatott történeteik. Bár sokakat kétségtelenül meglep ez a látszólagos átrendeződés, kérdés, vajon valóban olyan váratlan fordulat-e ez a fantasztikus irodalom berkein belül, vagy akár csak betetőzése egy egyébként meglehetősen régóta tartó folyamatnak?

Nők a fantasztikumban

A fantasztikumnak inkább anyja van, mint atyja

Minden irodalom kedvelő tudja, mennyit köszönhet a horror, a krimi, a thriller, vagy akár a sci-fi is a műfajmágus Edgar Allan Poe-nak. Kétségtelen, hogy A holló és A Morgue-utcai kettős gyilkosság írója rövid és viszontagságos élete során elévülhetetlen hatást gyakorolt a szórakoztatóirodalom számos területére, ráadásul később még a szépirodalmi kánon is hajlandó volt keblére ölelni, pedig ha már fantasztikumról beszélgetünk, akad egy író, aki már hosszú évtizedekkel ő előtte megmutatta, miként működtethető egy azon történetben a sci-fi, a horror és a fantasy. A hölgyet Mary Shelley-nek hívták, aki a Genfi-tó partján egy fogadás kedvéért írta később világsikert aratott művét, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című alkotást 1818-ban, melyet ugyan manapság hajlamosak vagyunk a gótikus horror alfapontjaként jelölni, a regény bizony hemzseg a később a fantasyban, és a sci-fiben is előforduló toposzoktól.

Ha innen közelítjük a kérdést, akkor a fantasztikumnak sokkal inkább anyja volt, semmint atyja, nem mintha ez a terminológiai szösszenet bármiféle jelentőséggel is bírna, ám kétségtelenül beárnyékolja az esetet a tény, hogy Shelley neve még csak rá sem került a mű eredeti első kiadásának borítójára, vagy belívére, hiszen egy alapvetően és hagyományosan férfiak uralta világban joggal tartottak tőle a kiadók, hogy ellenkező esetben a kutyát sem érdekelte volna a mű, hiába vált később korszakos jelentőségűvé. A XIX. század második feléből, és a XX. század elejéről is már inkább férfiak azok, akiket úttörőként emlegetünk a fantasztikum terepén, sci-fiben egyértelműen Jules Verne és H. G. Wells, fantasyban Lester del Rey, Robert E. Howard, vagy esetleg még E. T. Hoffmann mágikus realizmusa, horrorban pedig egyértelműen Bram Stoker Draculája volt a meghatározó ezekben az évtizedekben, és tulajdonképpen a ponyvamagazinok virágzásáig kellett várni arra, hogy újra a nőkről is szóljon a fantasztikum.

Mary Shelley, és műve, a Frankenstein első kiadása

A névtelen felfutás időszaka

A Weird Tales, az Amazing Stories, vagy az Analog magazinok megjelenésének, és szélsebes térnyerésének időszakában már egyre több nő publikált ponyvalapok hasábjain, bár a legtöbbjük még férfi álneveket használt, és egy érdekes számadat szerint minden ezer leközölt írásnak nagyjából a 20%-a származott csak női íróktól. Ugyanakkor irodalomtörténészek is rámutatnak, hogy a szemfülesebb olvasóknak mennyire könnyedén feltűnhetett, hogy mely novellák fűződnek nők, és melyek férfiak nevéhez, hiszen míg utóbbiak ragaszkodtak a természettudományosabb megközelítésekhez, és meglehetősen szkeptikusan, és lemondóan nyilatkoztak például az idegenekről, vagy a velük való kapcsolatfelvételről, addig előbbiek inkább a társadalomtudományok felé kacsintgattak, jóval érzelmesebb, és némileg optimistább hangvétellel.

Már itt is látszik, hogy a nők igenis forradalmi változásokat indukáltak a fantasztikumban, sőt, témákat adtak más férfi írók kezébe, és témákat vettek ki belőlük, hiszen Alice Sheldon – igaz álnéven – de az 1960-es és 1970-es években számtalan Hugo-díjat vihetett haza hard sci-fi megközelítésű írásaiért, ami végérvényesen bizonyította, hogy a természettudományos megközelítés messze nem csupán a férfiak terepe. Ez az időszak egyébként a politikai társadalmi mozgalmak, és a feminizmus virágzásának korszaka is egyben, ami a nyilvánvaló tehetségükön túl lassan-lassan képes volt legitimálni a nők szerepét a fantasztikus irodalmi zsánerekben, ők maguk pedig elképesztő ötletgazdagságról tanúbizonyságot téve olykor bátrabb kérdésekbe is bele mertek menni, mint férfi kortársaik.

Ursula K. Le Guin és Octavia E. Butler

A megszokás hatalma

Okvetlenül érdemes kiemelnünk két nevet ebből az időszakból, az egyik a fantasy nagyasszonya, Ursula K. Le Guin, aki 1969-ben adta ki A sötétség balkeze című művét, mely hihetetlenül szabadon kezelte a nemek viszonyát, az érzékeny társadalomkritikát, és a szexet, a másik pedig Octavia E. Butler, aki nem csupán nő volt, de színesbőrű is, és származását nem megtagadva, hanem annak motívumait fel- és beemelve egy afrikai eredetű hangot hozott a fantasztikumba. Le Guin életművének nagy része magyarul is elérhető, Butler azonban a hazai könyvkiadás óriási restanciája volt, de végül az Agave Könyvek felkarolta, és kiadta a teljes Xenogenesis-ciklusát, így már a hazai olvasók is megismerkedhetnek ezzel az egészen egyedi ízvilággal, ami alighanem egyik nagy előképe is azoknak a női alkotóknak, akikről manapság már a nagy fantasztikus díjak átadói is szólnak.

Hogy látszólag miért szükségeltetett ehhez közel negyven év, arra a sorozatban három Hugo-díjat is nyert N. K. Jemisin kiválóan világított rá egy a Könyvesblognak adott interjúban: „Nem tartjuk furcsának, hogy a legtöbb olyan történetben, ami a jövőben játszódik, kizárólag fehér szereplők vannak, holott a Föld népességének több mint 80 százaléka a jelenben sem fehér ember. Amikor megfordítjuk a dolgot, és egy olyan íróra gondolunk, akinek a karakterei több mint 80 százalékban feketék, ázsiaiak vagy ausztrál őslakosok, egyből rossznak, vagy irreálisnak gondoljuk a történetét, mert nem ehhez vagyunk szokva.” Jemisin ezzel kiválóan rá is világít a probléma gyökerére: az emberek egészen egyszerűen hozzászoktak a hősábrázolás egy bizonyos formájához, mely berögződéseket meglehetősen nehéz kiirtani, vagy még inkább felülírni még a napjainkban zajló társadalmi és polgári mozgalmak időszakában is. Hiszen gondoljunk bele, még J. K. Rowling sem véletlenül használta ezt a nevet, holott a Harry Potter-széria papíron már a modern kor szülötte, az olyan szerzők pedig, mint Margaret Atwood sokkal inkább a szépirodalom felől közelítettek a fantasztikumhoz.

Három regény, három egymást követő Hugo-díj

A befogadó fantasztikum

Az, hogy hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy mára olyan országok adjanak kiváló díjhalmozó sci-fi és fantasy írókat, mint Svédország (Karin Tidbeck), Kína (R. F. Kuang), vagy épp Nigéria (Nnedi Okorafor), nem csupán az olvasói elvárások lassú változása volt hatással, hanem az is, hogy a kiadók túlságosan is sokáig igyekeztek ezekhez idomulni. Ez egyszerű gazdasági döntés, természetes, hogy egy kiadó alapvetően azon címek közül válogat, melyekben hasznot remél, hiszen ellenkező esetben saját létét veszélyeztetné, ám, amikor bizonyos bátrabb könyvkiadók hajlamosak voltak pusztán próbaképp bedobni egy-egy ismeretlen, egzotikusabb nevet, az átalakulóban lévő társadalmi paradigmák végül nekik adtak igazat, az olvasók pedig vélhetően messze nem azért haraptak rá egy-egy címre, mert a szerzője nem fehérbőrű volt, vagy épp nem férfi, hanem azért, mert olyan minőséget láttak képviselni benne, mely valóban újdonságként hatott.

És mi más is lehetne alapvetően a fantasztikum legfontosabb célkitűzése, ha nem az újra, és az eredetire törekvés, ami, ha még képes a jelenkorunkat átható és meghatározó társadalmi és emberi folyamatok részletes ábrázolására is, az már csak hab a tortán. Ez a típusú átalakulás pedig szerencsére nem csupán a nők fantasztikumon belüli helyének kedvez, de számunkra korábban ismeretlen etnikumok, vagy népek szokásrendszerébe is bepillantást enged. Az olyan regények, mint Kuangtól a Mákháború, Tidbecktől a Rénszarvashegy, Okorafortól A halálmegvető, Chakrabortytól a Bronzváros, Moskát Anita Irha és bőr című regénye, vagy épp az idézett N. K. Jemisin díjhalmozó Megtört föld-trilógiája tehát nem csupán múló trend a szórakoztatóirodalmon belül, hanem sokkal inkább eszköz arra vonatkozóan, hogy végre lebonthassuk az egyes szórakoztatóirodalmi irányzatokat és zsánereket az irodalmi elittől elválasztó, az évtizedek alatt porossá és elavulttá vált sztereotípiákból épült falakat.