A filmadaptációk legalább akkora, vagy még nagyobb sikert arattak, mint az eredeti regények

Kovács Krisztián
2018. június 21. | Becsült olvasási idő:

A Ready Player One-effektus – A nagyot durranó első regények átka

A „hype” fogalma szerves részét képezi a mindennapjainknak, egyike lett az olyan, egyébként már inkább negatív jelentéstartalommal bíró kifejezéseknek, mint pl. a celeb. A hype fogalommeghatározása szerint agresszív reklámot, vagy túlzó népszerűsítést jelent, ha pedig körülnézünk a popkultúra elmúlt néhány évében, számtalan példát látunk arra, hogy minimális értékkel bíró termékek olyan pofátlanul nagy sikert arattak, amire semmiféle logika nem engedett következtetni.

Csak két példa az elmúlt tíz évből, Stephanie Meyer Alkonyat-szériája, és E. L. James-től A szürke ötven árnyalata, és annak folytatásai, melyek ugyan nélkülöztek mindenféle esztétikai értéket (és megspórolták az irodalmi művek olyan nélkülözhetetlen kellékeit, mint a karakterábrázolás, vagy a történet), mégis tökéletesen lőtték be egy felnövekvő generáció meglehetősen silány ízlésvilágát (tisztelet a kivételnek), így gyarapítva alkotóik pénztárcáját. Ugyan irodalmi értékét tekintve Dan Brown, és a sokadik Robert Langdon-sztori sem jár sokkal előttük, annyi előnye mindenképpen van, hogy az író művészettörténész voltánál fogva legalább az (ál)történelmi tényeket hiteles adja elő, és kreatívan fűzi össze.

A filmadaptációk legalább akkora, vagy még nagyobb sikert arattak, mint az eredeti regények Forrás: imdb.com

Természetesen a fantasztikum világában is találunk példát látszólag indokolatlan hypera. 2011-ben a New yorki székhelyű Random House kiadónál megjelent a 39 éves Ernest Cline első kötete, mely a Ready Player One címet kapta, és mely az elkövetkező évek egyik legnagyobb sci-fi könyvsikerét hozta, hosszú hónapokig tanyázva a New York Times bestsellerlistáján. A könyv okosan (bár kissé elnyújtottan) gyúrta egybe Cline feltétlen rajongását a 80-as és 90-es évek popkultúrája iránt egy disztópikus jövőbe helyezett egyébként nem túl bonyolult kalanddal, mely mégis kitűnő szórakozást kínált a sci-fik, valamint a kaland és ifjúsági regények rajongóinak is. A megannyi (néhol már-már erőltetetten szájbarágós) utalás az olyan legendás játékokra, mint a Dungeons & Dragons, a Pac-Man, vagy a Black Tiger, nyakon öntve a Rush 2112 című albumával, és a korszak emblematikus filmjeivel, mint a Szárnyas fejvadász, a Háborús játékok, vagy a Gyalog galopp olyan elegyet képzett, ami akár minden oldalon képes volt megmosolyogtatni a kellemes nosztalgiába feledkezett olvasót.

De nem ez volt az egyetlen ilyen mű. A Ready Player One megjelenésének évében került fel az Amazon.com-ra Andy Weir hosszú évek kutatásait magában foglaló A marsi című regénye, melyet azóta már mindenki ismer, az is, aki nem olvasta, de legalább is látta a Matt Damon főszereplésével többek közt Budapesten is forgatott filmet. Az Apollo 13-ba oltott robinzonád a saját helyzetére maró humorral reagáló, éles eszű botanikus túlélésért folytatott harcával belopta magát az emberek szívébe. Weir kitűnően ötvözte az olyan tudományágakat, mint az informatika, a biológia, a csillagászat és a mechanika, és a maga módján egy teljesen hihető sztorit épített fel arról, hogyan lehetséges egymagunkban megküzdeni egy terméketlen bolygó kínálta viszontagságokkal éveken keresztül. Bemutatta, miként képes az egész emberiség egy emberként drukkolni, és ha kell, egymással konkurens űrügynökségek összefogni, még ha sejthetjük is, hogy a valóságban a bürokrácia ennél azért jobban megnehezítette volna a helyzetet.

Mindkét szerző – akik nevét akkorra már aranybetűkkel írták a fantasztikum nagykönyvében, mondván manapság is lehetséges olyan sci-fit írni, mely sok millió példányban talál gazdára – évekkel később jelentkezett második kötetével, és tulajdonképpen itt jutunk el arra a pontra, amire a cikk címe is utalni akar.

Ernest Cline (jobbra) és a filmadaptációt rendező Steven Spielberg Forrás: ComicConondeadline.com

Cline 2015-ben jelentette meg Armada című regényét, Weir-től pedig 2017-ben jött ki az Artemis című kötet. És mindkettő beigazolta a félelmemet. De mire is gondolok pontosan?

Bár A marsi és a Ready Player One is felsorakoztat jó néhány előnyt, azért nem igazán érdemes vitába szállni a ténnyel, hogy bizony történet és ötletek szempontjából nem sok újat mutat, és a helyzetek, akciók, sőt az alapszituáció is olyan, amit korábban már láthattunk máshol, legyen szó a Ready Player One és a Mátrix kapcsolatáról, vagy A marsi és a Tom Hanks főszereplésével készült Számkivetett hasonlóságairól, és esetleg Alfred Bester legendás regénye, a Tigris! Tigris! közti áthallásokról. Erőltetettnek tűnhet az összehasonlítás, de nem kevésbé az, mint James Cameron Avatarját, a Pocahontashoz hasonlítani, hisz az alapszituáció, és a végkifejlet is mindkettőben ugyanaz.

A hype, a könyv, az író, és a filmadaptációk körül évekig izzó levegő után a második regény világított rá arra, hogy bizony itt közel sincsenek akkora ötletek, és azok közel sem annyira frissek, mint azt az első kötet alapján várta a nagyérdemű. Azt gondolhatnánk, hogy egy ekkora első kötetes siker után tulajdonképpen lehetetlen hibázni, de valójában úgy fest a képlet, hogy csak és kizárólag hibázni lehet. Ilyen esetekben azt gondolom, az alkotó előtt két lehetséges választás áll. Vagy folytatja a megkezdett sort a „bevált recepten ne változtass” elv jegyében, vagy az első történettől valami tökéletesen eltérőt alkot. Mindkét eset kockázatos, és magában rejti a lehetőséget, hogy az olvasótábor negatívan reagál, és igencsak kevesen vannak, akiknek sikerült megtalálni a tökéletes középutat, azaz hogy megtartsák az első kötet érdemeit, és mintegy progresszíven azt egy új irányba tolják el. Cline és Weir esetében egyértelműen nem sikerült a kísérlet. A két fenti megoldás közül egyébként mindketten az elsőt választották, vagyis a bevált recepten nem kívántak túlzottan változtatni.

Ernest Cline és Andy Weir elképesztő sikerű első regényei

Az Armada és az Artemis így, bár önmagukban még akár élvezetes olvasmányok is lehetnének, a teljes, két kötetes életműre vetítve nem többek a nagy sikerű Ready Player One és A marsi silány utánérzésénél. És itt el is érünk a probléma gyökeréhez. E két regény ugyanis olyan jól körülhatárolható eszköztárral rendelkezik, melyek – mondjuk ki bátran – mindössze egy alkalomra elegendő puskaport tartogattak. Mark Whatney minden körülmények közt életigenlő, vidám és szarkasztikus karaktere tökéletesen passzolt ahhoz a végtelenül elkeseredett és reménytelen helyzethez, amiben A marsi fejezeteiben került, azonban mindez egyáltalán nem passzol egy a Holdon ténykedő, és kalandokba keveredő bűnözőhöz. Ráadásul a Whatney-féle „folyamatosan beszélek az olvasóhoz, mintegy kikacsintva rá” narrációs stílus azért működött a Marson ragadt botanikus történetébe, mert volt rá indok: beszélek, mert ez az egyetlen dolog, ami miatt embernek érzem magam tök egyedül, 80 millió kilométer távolságban minden élőtől.

Az Armada problémája szintén hasonló, ráadásul, amit Cline és a rajongók jónak, és frissnek éreztek az első regényben, abból itt még nagyobb adagot kaptak, ellenben a történetmesélés legfontosabb pontjai, úgy mint eredetiség, karakterábrázolás, és sztori, továbbra is toporognak egy helyben. Ráadásul, mire az Armada megjelent, a regényekben bujtatott vagy épp gátlástalanul arcba tolt popkulturális utalások tökéletesen elveszítették azt az értéket, melyet néhány évvel korábban pl. épp a Ready Player One-hoz hasonló regényekkel szereztek meg maguknak, Cline azonban nem volt rest még mélyebbre ásni a 80-as, 90-es évek geek kultúrájába, és olyan momentumokat is kiragadott onnan, amik nem feltétlenül mondanak bármit is az Egyesült Államokon kívüli olvasóknak.

Ettől függetlenül, nem gondolom, hogy az Artemis és Armada bukott kísérlet lenne. Sőt, tulajdonképpen a két szerző majdani harmadik kötete fogja megmutatni igazán azt, hogy ez az egyébként csak látszólagos bukás (merthogy azért a fogyási statisztikák közel sem ilyen kiábrándítók) milyen értékkel is bír. Reménykedem benne, hogy harmadszorra már mindketten képesen lesznek előrukkolni valami valóban újjal, mert harmadszor is lehántani a rókabőrt már nettó bunkóság, ám ha mégis megteszik, én képes leszek, és dilettantizmussal vádolom majd meg őket, és megintcsak rosszmájúan bólogatok, hogy na tessék: még egy szerencsétlen, akit a mérhetetlen és erőltetett hype ítélt bukásra.