Kovács Krisztián
2021. november 22. | Becsült olvasási idő: 7 perc

A rossz állampolgár – Don DeLillo, aki szembe fordította Amerikát saját ostobaságaival

Nem mindenki születik írónak, mégis akad, aki született íróvá fejlődik. Donald Richard DeLillo a legjobb példa arra, miként születhet valakiből világszerte ünnepelt írófejedelem, a posztmodern amerikai próza talán leginkább tisztelt szerzője, aki ráadásul ennyire kevésbé nyilvánvaló módon vált azzá. Mert a Bronx-ban, New York külkerületében 1936. november 20-án, tehát idestova 85 évvel ezelőtt, olasz bevándorlók gyermekeként született DeLillo-t a legrettegettebb amerikai irodalomkritikus, Harold Bloom is nemzete négy legnagyobbjaként tisztelte, miközben a szerző maga úgy tett, mint akinek a fogát húzzák, ha interjút kell adnia.

DeLillo számára érezhetően teher a hírnév, a közszereplés, ugyanakkor az írás, mint intézmény szent és sérthetetlen; ő az, aki még a Nemzeti Könyvdíj-átadó kedvéért sem embereli meg magát, akit kritikusok előszeretettel neveznek „rossz állampolgárnak”, és aki mindezt köszöni szépen, így is regényről-regényre azon dolgozik, hogy szembesítse saját hazáját felszínes és álszent gondolataival, és mindenekelőtt saját ostobaságával. A szerzőt évek óta az irodalmi Nobel-díj várományosaként emlegetik, amit – ha tippelhetünk, azt mondanánk – sosem fog megkapni, de hogy megérdemelné, az nem kérdés. A kérdés az, vajon elmenne-e a díjátadóra.

Illusztráció Don DeLillo-ról

Azt írtam a bevezetőben, DeLillo-nál kevésbé nyilvánvaló módon kevesen váltak nemzedékük egyik legkifinomultabb és leghíresebb írójává. Bár gyerekként ideje nagy részét New York olasz negyedében az utcán töltötte, és ha valami igazán hidegen hagyta, az az olvasás, ugyanakkor hamar a filmek szerelmesévé vált. Amikor szabadideje és zsebpénze engedte, ott ült a szélesvászon előtt, magába szippantva a korabeli mesterek munkáit, és igen hamar szerelembe esett az európai újhullám kultikus rendezőivel. Goddard, Truffaut, Bergman, majd Akira Kurosawa és persze némelyik amerikaival is, mint Stanley Kubrick és Martin Scorsese. Tizennégy éves volt, amikor kezébe akadt Bram Stoker Draculájának egy gyűrött példánya, mely új szenvedélyt keltett életre.

Az olvasás hamar közel férkőzött a szívéhez: nyaranta egy játszótéren dolgozott parkolófiúként, mert tudta, hogy a gyér forgalom miatt itt bőven lesz lehetősége olvasni, így aztán sorra megismerkedett a nagy amerikai írókkal. Faulkner, Hemingway, Flannery O’ Conner, Herman Melville és nem utolsó sorban James Joyce volt az, akik nagyban befolyásolták ízlésvilágát, és persze… Charles Mingus. A jazz történetének egyik legkifinomultabb nagybőgősének zenéje állandó háttérzaja volt a fiatal fiú hétköznapjainak, bizonyos dalait máig minden egyes nap meghallgatja.

Furcsa kombináció, ahogy a klasszikus amerikai széppróza összeolvadt az európai újhullám filmes termésével, és kiegészült a hard bop és a modern jazz hatásaival. Ami pedig ebből a különös katyvaszból megszületett, az máig fellelhető DeLillo írásaiban.

DeLillo a 80-as évek elején

Azt is említettem, hogy az irodalom iránti elkötelezettsége egy pillanatra sem kérdőjelezhető meg, és nem csupán azért, mert bár a nyilvánosságtól kifejezetten ódzkodik, de kezdő íróknak – amennyiben sikerül elérniük – szívesen ad tanácsot (sőt, azon kevés írónagyság egyike, aki szívesen ír ajánlókat könyvborítókra). DeLillo, miután megszerezte kommunikáció diplomáját a Fordham Egyetemen, öt évet húzott le egy reklámcégnél, ahol főleg hirdetési szövegeket kellett írnia, és bár közben számos novellát jegyzett, regényötleteivel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Így aztán egyik nap besétált a munkahelyére, és beadta a felmondását. Később egy interjúban azt ezt firtató kérdésre elmondta, hogy nem azért lépett ki, hogy írjon, hanem azért, mert nem akart többet dolgozni, ám e kettő mégis elválaszthatatlanul összekapcsolódott. Onnantól ugyanis minden idejét az írásnak szentelhette.

DeLillo elsőszülött fiú volt családjában, és emiatt megkapta a szokásos előjogokat, vagyis a szülők könnyebben hunytak szemet munkanélkülisége felett, és adtak neki havi apanázst, amíg meg nem találja a saját útját. DeLillo Manhattanbe költözött egy aprócska lakásba, és a lehető legszerényebb életszínvonalon élt, miközben folyamatosan írt. Az 1960-as évek végén néhány novelláját mindenféle visszhang nélkül leközölte pár folyóirat, és már ezeken is érződik mindaz az élményanyag és hangulat, mely későbbi, a posztmodern irányzatot alapjaiban formáló regényeire is jellemző. DeLillo élénken emlékezett a második világháború utolsó éveire, a kubai rakétaválságra, és ott ült a tévé előtt, mikor bejelentették a Kennedy elnök elleni merényletet, vagy épp Martin Luther King meggyilkolását, és a polgárjogi mozgalmak mindennapos, tettlegességi fajuló eseteit.

DeLillo egy másfajta Amerikát látott, mint az átlag, és talán már akkor tudta, hogy az amerikai álom nem létezik, amikor a legtöbben még csak kételkedni kezdtek benne.

És a 90-es években

Első regénye, a kéziratként közel 700 oldalasra hízott, aztán a megjelenére jelentősen megvágott Americana végül négy év kitartó munkája után 1971-ben jelent meg, és az írás iránti megszállottságba űzte a szerzőjét, aki az elkövetkező nyolc év alatt hat további regényt írt a legkülönbözőbb témákban. Pellengérre állította a rocktársadalmat A fenevad szabad című műben, összemosta az amerikai futball iránti rajongást a hidegháborús paranoiával az End Zone-ban, majd a Rattner’s Star-ban a földalatti társaságok a földönkívüliek közti kapcsolatról írt. Ha valakinek témafelvetései alapján leginkább Thomas Pynchon neve ugrik be, az nem téved nagyot. Az 1970-es évek végén már egyértelműen a Súlyszivárvány szerzőjével párban emlegették a nevét. Fő témái, a hidegháború, a társadalmi paranoia, az összeesküvéselméletek, a fogyasztói társadalom, a pazarló életmód, és az emberi ostobaság és hiszékenység egész életművét meghatározták.

Bár DeLillo a kezdetektől azon volt, hogy görbe tükröt tartson saját társadalma elé, ez kezdetben nem hozott számára átütő népszerűséget. Olyannyira nem, hogy bár az 1982-ben megjelent The Names című művét széleskörben dicsérte a kritika (sőt, első regényét maga Joyce Carol Oates nevezte a legígéretesebb debütálásnak), az olvasóközönség meglehetősen későn fedezte csak fel magának. A szerző 49 éves volt, mikor 1985-ben megjelent a Fehér zaj, mely csapásra a figyelem középpontjába katapultálta.

A több tízezer példányban gazdára talált mű alapvetően az akadémiai élet karikatúrája, ugyanakkor mesteri szatíra egy családról, és főleg egy családfőről, részleteiben elemezve az amerikai társadalom gyógyszerfüggőségét, a fogyasztói társadalom elidegenítő és népbutító hatását, és a média manipulatív természetét.

A regény megjelenését követően elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat is.

Válogatott DeLillo-művek

DeLillo úgy fest, valósággal szenved, mikor interjút kell adnia, mégis a Nemzeti Könyvdíj átvételekor botránkoztatta meg igazán a közönséget. A szervezők ugyanis felkérték, hogy tartson köszönőbeszédet, ő el is ment az eseményre, azonban a díjazás bejelentésekor csupán felállt a székéről, és annyit mondott: „Sajnálom, hogy nem lehettem itt ma este, de köszönöm mindenkinek, hogy eljött.”

A váratlan húzás persze csak tovább növelte a szerző legendáját, akinek így következő műve, a Kennedy-gyilkosságot taglaló, és a merénylő, Lee Harvey Oswald fiktív életrajzát elmesélő A mérleg jegyében ugyanakkor még jobb eladási számokat hozott, és DeLillo ekkor már egyértelműen az amerikai próza regnáló nagyságának számított az említett Pynchon, Philip Roth, és a szintén a 80-as évek közepén végleg befutó Cormac McCarthy mellett.

A Fehér zaj kétségtelenül esszenciális DeLillo, definitív alkotás, ám a koronaékszer még így is hátra volt. 1992 után DeLillo eltűnt a nyilvánosság elől, négy teljes évet szánt addigi leggrandiózusabb műve, az 1997-ben megjelent Underworld megírására. A máig sajnálatos módon magyarul kiadatlan regény egy ikonikus, és évtizedeket átölelő szerelmi történet – természetesen a DeLillo-tól megszokott módon – mely nem csupán Amerika XX. századi történelméről, de a teljes hidegháborúról is átfogó tablót közöl. Akkor a szerző azt mondta „Amikor befejeztem a regényt, nem sok reményt fűztem hozzá. 800 oldal, több mint 100 szereplő, gondoltam, kit érdekel ez egyáltalán manapság?” Nem lett igaza, a regény hatalmas közönségsikert aratott, 2006-ban az elmúlt huszonöt év legjobb amerikai művének választották.

DeLillo néhány évente a mai napig jelentkezik új művel, igaz, a Fehér zaj, és az Underworld méreteit már nem próbálja megugrani, de témái ma sem kevésbé könnyedek: mesélt a családok széthullásáról, a terrorizmus hatásairól, a kapitalizmus árnyoldaláról, és mint legutóbb megjelent művében, a The Silence-ben, a digitális világtól való végleges elszakadásról. Hogy mi értelme az írásnak, és mit tanult meg 85 éve alatt, azt alighanem éppen ő maga foglalta össze a legtalálóbban, amikor George Hill a The Washington Post-ban először nevezte rossz állampolgárnak: „Bár nem veszem komolyan, rossz polgárnak hívni egy írót inkább bók mint sértés, legalábbis az én felfogásom szerint. Pontosan ennek kell lennünk – rossz polgároknak. Annak kell lennünk, mégpedig abban az értelemben, hogy az ellen írunk amit a hatalom jelképez, gyakran amit a kormány jelképez, amit a nagyvállalatok diktálnak, amit manapság fogyasztói tudatnak hívunk. Ha ebben az értelemben rossz polgárok vagyunk, csak a kötelességünknek teszünk eleget.”