Kovács Krisztián
2020. december 7. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

A Sylvia Plath-effektus, avagy a művészi tehetség őrjítő réme?

1961. július 2-án hajnalban Ernest Hemingway kiveszi a szekrényből kedvenc vadászpuskát, leül kedvenc foteljébe, és fejbe lövi magát. 1963. február 11-én Sylvia Plath nedves törölközőket töm a küszöb réseibe, majd megnyitja a gázt, kinyitja a sütőt, és beledugja a fejét. 2005. február 20-án Woody Creek-i otthonában Hunter S. Thompson főbe lövi magát. 2008. szeptember 12-én David Foster Wallace ír egy kétoldalas búcsúlevelet, áthurkol egy kötelet háza egyik tartógerendáján, és mindössze 46 évesen felköti magát. És a listát sajnos még igencsak hosszan folytathatnánk.

Különösen az elmúlt 30-40 évben számos pszichológus igyekezett összefüggést találni a művészi intellektus és az öngyilkosság folyamata közt. Ezt megelőzően nagyjából konszenzus volt abban, hogy az öngyilkosság átlagemberek és művészek közti statisztikai megoszlását illetően a különbséget csupán az jelentette, hogy a hírességek sokkoló halálhíre bejárta a világsajtót, híveik, olvasóik, tisztelőik zokogtak fel a tett hallatán, és furcsamód még ez a szomorú cselekedet is csak tovább táplálta életükben elindult legendájukat.

A Sylvia Plath-effektus áldozatai?

A művészi érzékenység

A Jászai Mari-díjas Csuja Imre egyszer egy beszélgetésben felelevenítette nekem karrierje egy korai történetét, amikor is egy ismerőse azt mondta neki „jaj, Imre, te olyan érzékeny vagy”, amire ő azt felelte, igen, én érzékeny vagyok, mert én „abból élek, hogy érzékeny vagyok.” Kevesen voltak képesek ennyire híven átadni a művészlét lényegi mozgatórugóját, holott már korábban is sokan próbálták megfejteni, mi lapulhat a művészek körében tapasztalható lelki összeomlások hátterében. A kiváló, és sok millió példányban elkelt techno-thriller szerző, Tom Clancy mondta egyszer, hogy „az igazság furcsább, mint a fikció”. És valóban, az író, vagy épp a szépirodalom dolga leginkább ezen igazság felderítése, melyhez olykor az emberi lélek legsötétebb mélységeibe kell lemerülni.

Valóban, a művész, az író abból él, hogy érzékeny. Érzékeny a világ változásaira, de leginkább az emberi interakciókra.

Hemingway kapcsán írta róla önéletrajzírója, Sükösd Mihály, hogy az irodalmi Nobel-díjas szerző a szó klasszikus értelmében bizonyára nem volt túl jó ember, ám az amerikai írók körül is kiemelkedő megfigyelőnek számított.

Hemingway erről még életében azt mondta: „ez a nagy trükk, úgy írni, ahogy az emberek beszélnek”. Aki pedig jó megfigyelő, és érzékeny a világra, óhatatlanul szembesül az ember gyarló, kizsákmányoló, önző és arrogáns oldalával, amennyiben pedig egy életet tölt el hasonló érzelmek viharában, egy idő után eggyé válik velük, melyek kiváló műveket, ám zaklatott lelkivilágot eredményezhetnek.

James C. Kaufman kutató

A Sylvia Plath-effektus

James C. Kaufman kutató, a University of Connecticut pszichológiaprofesszora is felismerte ezt a lényegi összefüggést az alkotó ember személyiségének változásai, és a kreativitás közt, így gyakorlatilag egész életművét utóbbi tanulmányozására tette fel, bár hozzá kell tenni, hogy már 1987-től születtek tanulmányok a témában, Andreasen, Jamison, és Ludwig is foglalkozott a témával, de a problémát inkább csak érintőlegesen említették, mígnem Kaufman az 1990-es évek végén Sylvia Plath alakján át igyekezett közelíteni a témához, és először írta a le az összefüggést a mentális betegségek és a kreativitás közt.

Az általa 2001-ben Sylvia Plath-effektus címmel publikált tanulmányban 1629 publikáló írót elemeztek, és egészen meglepő eredményre jutottak. Ez alapján a Kentucky Egyetem Orvostudományi Központ Pszichiátriai Osztálya kimutatta, hogy a mentálisan leginkább sérülékeny csoportba a női költők tartoznak, míg a férfiakat a legtöbb esetben mániás depresszió sújtja, ahogy történet ez Hemingway és David Foster Wallace esetében is.

Kaufman és a stáb kiterjesztette a kutatást további 520 női alkotót tömörítő csoportra, mely megerősítette a korábbi eredményeket az összefüggés tekintetében, az okokat pedig leginkább a lány-anya kapcsolat nehézségeiben, és az alkotó nők szülei körében tapasztalt rosszul működő dinamikára vezették vissza.

Bár nem vizsgálták mélyrehatóan, bizonyos válaszok Kaufman szerint a gyermekkori bántalmazást is az okok közé sorolták.

Hemingway élete vége felé

Az őrült zseni

Az már a XIX. század elején is világos volt, hogy a művészeket valójában egyéni látásmódjuk emeli az átlag fölé, képesek olyan összefüggésekre, rejtett szépségekre, vagy épp láthatatlan sötétségre rámutatni, melyek alapvetően felfedezhetetlenek az átlagember számára. Mark Batey és Adrian Furnham kutatók számos híresség életrajzát és műveit vetették össze Virginia Woolftól Robert Shumanon és Michelangelon át Ernest Hemingway-ig, mely megerősítette őket Kaufman állításaiban a Sylvia Plath-effektus kapcsán, kimutathatóvá vált ugyanis a kapcsolat a kreativitás és különösen a hangulati rendellenességek közt, melyek művekben felbukkant motívumait a kutatásokba bevont irodalomtörténészek is megerősítették. A hangulati kilengések egyenes következményként hozták magukkal a kábítószerhasználat és az alkohol kiegészítő hatásait is.

Hunter S. Thompson gyakorlatilag minden létező kábítószert kipróbált élete során, Jack London ópiumfüggő volt, Ernest Hemingway gyakorló alkoholista, mely tudatmódosítók bizonyos értelemben és mértékben képesek voltak katalizátorként működni, a tehetség egyfajta meghosszabbítását képezve.

2015-ben egy izlandi tanulmány arra jutott, hogy a kreativitással járó szakmák eleve 25%-al növelik az arra fogékonyakban a skizofrénia és a bipoláris zavar kialakulásának kockázatát. Ennek kapcsán a kutatást vezető DeCODE Genetics társalapítója, Kári Stefánsson úgy fogalmazott: „Az alkotó ember mindig az ész és az őrület határmezsgyéjén mozog, a kutatás eredménye pedig tartalommal ruházza fel az őrült zsenialitás fogalmát”.

Az idős Hunter S. Thompson

Nincs konszenzus

Bár úgy fest, számtalan érv szól a kreativitás és a mentális betegségek közti kapcsolat mellett, szakmai berkekben a mai napig nincs egyetértés a kérdésben. Az idén már 90. évét betöltött amerikai pszichiáter Albert Rothenberg 1986 óta a Stanfordi Egyetem Magatartástudományi Központjának munkatársa, valamint a Harvard Egyetem klinikai pszichiátria professzora, az elmúlt harminc évben számtalan mélyinterjút készített irodalmi Nobel-díjas alkotókkal és tudósokkal, és gyökeresen ellentétes álláspontra helyezkedik, mint a fentebbi kutatások.

Rothenberg az elkészült, összesen 45 interjú eredményeit a Psychology Today című lapban publikálta, melyben világosan kifejti, hogy a nagy számú kreatív emberek körében végzett kutatások továbbra is csak elenyésző számban mutattak ki mentális megbetegedéseket,

amit ő egyszerűen a nagy számok törvényének titulál, a Flight from Wonder című könyvében pedig azt írja: „A probléma az, hogy a kreativitás kritériumai nem túl kreatívak. Az, hogy valaki a művészeti társadalomba tartozik, vagy abban végez munkát, még nem bizonyítja magát a kreativitás jelenségét. Ami viszont tény, hogy sok mentális betegségben szenvedő ember igyekszik olyan munkakörökben elhelyezkedni, melyek művészettel, vagy irodalommal kapcsolatosak, de nem azért, mert kreatívak, hanem mert vonzza őket ez a típusú munka. Ez pedig nagyban torzítja a kutatások adatait.” Végeredményben tehát érdekes, hogy mit mondanak a sztereotípiák, és mi a valóság, hisz tulajdonképpen még sokat próbált szakemberek közt sincs konszenzus a témában.