Kovács Krisztián
2021. augusztus 3. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

A szatíra pápája – A 10 kedvenc regényünk Kurt Vonnegut műhelyéből

Bár ma már sokat fejlődött e téren az irodalomkritika, ne legyenek illúzióink: szórakoztatóirodalom és szépirodalom közt manapság is szigorú átjárási korlátozások állnak fent, és kevés az a szerző, aki e határokat zokszó, és a kritikusok és a közönség rosszallása nélkül képes átlépni. Kétségtelenül közéjük tartozott a XX. század második felének egyik legegyedibb tollú szerzője, az amerikai Kurt Vonnegut, aki személyes élményeit, és sci-fi gyökereit építette bámulatos szürreális és groteszk történeteibe, melyek mégis az ember és a társadalom tűpontos korképeivé váltak úgy, hogy nem csak elgondolkodtattak, de messzemenőkig szórakoztattak is. Listába is gyűjtöttük most kedvenc regényeinket a 2007-ben elhunyt zseni műhelyéből. (Ráadásul Vonnegut művei a Helikon Kiadó életműsorozatában végre a nekik kijáró formát is megkapták.)

A Titán szirénjei

Egészen őrült idő- és űrutazás Vonnegut sci-fihez közelebb álló művei közül, mely akár egyfajta párregényeként is említhető a Galaxis útikalauz stopposoknak című Douglas Adams-könyvnek, hasonlóan szürreális, mégis logikusan egymásra épülő agymenésekkel, mely mindamellett, hogy számos megmosolygtató szituációt szül, közben szinte észrevétlenül elmélkedik az emberiség származásáról, és a puszta létünk titkairól, melyhez valóban csupán eszközként használja fel a tudományos-fantasztikum megszokott, és Vonnegut által kiforgatott toposzait is.

A Titán szirénjei

Kékszakáll

Az örmény származású amerikai festőművész önéletrajzi elbeszélése egyfajta óda a művészetekhez, ám, ahogy Vonneguttól megszokhattuk, ez sem fekete és fehér, és amennyire óda, éppen annyira kritika is. A múlt és a jövő közt szüntelenül ugráló történet talán némileg keserűbb annál, mint amit a szerzőtől megszokhattunk, és az elbeszélőmód is némileg változik, kevésbé fókuszált a számos egymásra pakolt történetszilánk jóvoltából, ám még ez is jól áll neki, és lényegében ezeken át az amerikai bevándorló lét egésze is megelevenedik előttünk a XX. század második felének Amerikájában, ahol mindenki bevándorló, mégis senki sem az.

Kékszakáll

Az ötös számú vágóhíd

Vonnegut definitív művéről mit is lehetne még elmondani? (EBBEN a cikkben részletesen is foglalkoztunk vele.) Azon túl, hogy lényegében egész pályafutását meghatározta, legteljesebb pompájában itt mutatkozott meg igazán a vonneguti szatíra, melyből aztán egy önéletrajzi ihletésű háborúellenes regény született, mely bátran említhető egy lapon Joseph Heller A 22-es csapdája című művével. Az ötös számú vágóhíd egy borzalmas trauma feldolgozása, melyben egyszerre ártatlan és bűnös mindenki, és melyben feltárul a háború léleknyomorító ereje a lehető legfinomabb humorral kísérve.

Az ötös számú vágóhíd

Galápagos

Szenzációs narratívájú történet a szereplők sorsára vonatkozó folyamatos előreutalgatásokkal, melyek mégsem enyhítik a történet izgalmait. Vonnegut ezúttal egy hotel lakóinak néhány napján át vezeti le lényegében a teljes, ember utáni evolúciót, miközben beköszönt az apokalipszis. Bámulatos humorral degradálja le saját faját, aki önmagát az evolúció csúcsának tartja, ám mégis olyan értelmetlen végbe kalauzolja a bolygót, melyen kínjában nevet az ember. Egészen fanyar humorú történet, még az életműben is kiemelkedő mértékben, ugyanakkor az evolúcióelmélet egyéni és csodás példázata.

Galápagos

Éj anyánk

Vonnegut egyik legjobb történetében a háborús lelkiismeret és propaganda, és a hírszerzés világába vezet be a maga sajátságos módján, melyben egészen új értelmet nyer a közhely: „a történelmet a győztesek írják.” Bizonyos tekintetben nem is nevezhető tipikus Vonnegutnak, mert bár a szatirikus fekete humor talán a szokottnál is feketébb, a cselekményvezetés sokkal hagyományosabb, mint azt megszoktuk az írótól, és a főhősünk is kevésbé groteszk figura, mint a többi történetében, ugyanakkor a bizonyság arra, hogy Vonnegutnak tulajdonképpen mindegy, mert szinte bármelyik narratívát képes játékos összhangba hozni furcsa humorával.

Éj anyánk

Bajnokok reggelije

Az 1973-as kötetet meglepően egyedi ötletből született: Vonnegut ezzel lepte meg magát az 50. születésnapján, és ennek apropóján számos olyan korábbi novella- és regényötletet kevert bele, melyeket teljes egészében sosem írt meg. Ebből is következik, hogy nem akármilyen ötletkavalkádra számíthat az olvasó, miközben a szerző saját hazája is megkapja a magáét, talán még erőteljesebben, mint máskor. Vonnegut végtelen humanizmusa talán itt jár igazán a csúcsra, ő maga pedig a lehető legteljesebben ír az életről, mintegy összefoglalva írói pályafutásának addigi törekvéseit, Kilgore Trout pedig egyszerűen az egyik legjobb karakter, akit valaha is megalkotott.

Bajnokok reggelije

Gépzongora

Vonnegut legelső regénye már egy ereje teljében lévő írót mutat, ahogy bevezeti az olvasót a modern technológia uralta jövőbe, az automatizált munkafolyamatok közé, melyben már egyetlen ember sem érezheti igazán hasznosnak magát, és mely történet manapság legalább annyira aktuálisnak hat, mint George Orwell 1984-e, és melynek olvasása közben áldjuk a sorsot, hogy egyelőre még nem tartunk ott, ahol a regény cselekménye. A Gépzongora talán az a Vonnegut-regény, melyből a leginkább érződik a kor, melyben íródott, az 1950-es évek hidegháborús paranoiája, a nagyhatalmak szembenállása, és a második világháború utáni gazdasági robbanás előszele is.

Gépzongora

Hókuszpókusz

1990-es kötetében Vonnegut egy nem éppen klasszikus börtönlázadás krónikáját meséli el, és azt, hogy a rabok miként alakították ki pár napos királyságukat a börtön szomszédságában lévő főiskolán. Egészen kegyetlen és élesszemű szatíra ez a darabjaira hulló amerikai társadalomról, de leginkább annak állandó hadviseléséről, és a folyamatos és önmagával folytatott fegyverkezési versenyről. Emellett pedig a szerzőnek még arra is van ideje, hogy színes kinyilatkozást tegyen a teljes Vietnámi-háborúról, no és persze az amerikai faji kérdések feloldásának mibenlétéről is, ráadásul összességében talán az egyik legcselekményesebb regénye is, ahol valóban minden oldalon történik valami.

Hókuszpókusz

Áldja meg az isten, Mr. Rosewater!

Vonnegut nagyszabású kapitalizmuskritikája az Áldja meg az isten, Mr. Rosewater!, ahol elsősorban az alapítványi világot és a pénzközpontú gondolkodást állítja pellengérre. A mű mindezeken át az alapvető emberi erkölcsöt vizsgálja a megszokott zsigeri szarkazmussal, és univerzális mondanivalójánál fogva több művéhez hasonlóan a mai napig aktuális tudott maradni. Vonneguttól megszokott módon olykor el sem tudjuk dönteni, vajon főszereplőnk lelkével, vagy az őt körülvevő világgal van a nagyobb gond, aztán keserűen ébredünk rá, hogy a kettő egymást betegítette meg.

Áldja meg az isten, Mr. Rosewater!

Macskabölcső

Micsoda ereje van az egymást követő véletlenek látszólag összefüggéstelen sorozatának? Vonnegut ezúttal erre a kérdésre is keresi a választ, miközben mind a szélsőséges politikai ideológiák, a diktatúrák, és a vallási fanatizmus hosszútávú hatásait vizsgálja, és még arra is van ideje, hogy mindezt összekösse a nukleáris fegyverkezés riasztó mivoltával. A Macskabölcső erejét éppen az adja, hogy égetően fontos kérdéseket jár körbe, melynek komolyságát kizárólag Vonnegut humora képes csak feloldani, miközben az olvasói elmében még hosszasan visszhangzó élményanyagot közvetít.