Tartottunk tőle, hogy a tavaly indult járványhelyzet majd miként hat az idei könyvmegjelenésekre, vajon a magyar kiadók mernek-e bátran dönteni az új címek ügyében, de szerencsére már az év első hónapjaiban eloszlott minden kételyünk, 2021 ugyanis sok szempontból talán még erősebb is volt új megjelenések tekintetében, mint a tavalyi esztendő. Akadt itt minden, tényirodalom, Nobel-díjas írók remekei, nagy visszatérők, és meglepően érett elsőkönyvesek, színes műfajkavalkádok, és méregerős zsánerművek, avagy íme az Ectopolis Magazin idei kedvenc olvasmányai, ezúttal a második legjobb tízes, ITT pedig olvashatjátok a 30-21. helyezetteket.
A képzőművészként élő Roberto Sendoya Escobar története önmagában filmbe illik: a hírhedt drogbáró, Pablo Escobar elsőszülött fia anélkül nőtt fel egy amerikai, szövetségi ügynök gyámsága alatt, hogy tisztában lett volna vele, ő a kegyetlen vezér, El Patrón fia, aki csodával határos módon élte túl az Escobar bandája ellen intézett kommandós támadást. Escobar kötetében nem csupán szörnyű családi örökségét tárja fel, de azt is, milyen érzés volt először szembesülni származásával, és vajon mennyiben határozta meg életét vérszerinti apja árnyéka. Az önéletrajz nem csupán Kolumbia XX. századi történetének egyik legvéresebb időszakát idézi meg, de mintegy bemutatja azt az autodidakta terápiát is, melynek során Roberto Escobar megbirkózott örökölt sorsával. A szerzővel ITT beszélgettünk.
Roberto Sendoya Escobar: Escobar fia: az elsőszülött
Ugyan nem új történet, hiszen Hemingway irodalmi jelentőségű első novelláskötete lassan a századik évét tapossa, de most először érhető el önállóan, egy kötetként idehaza az eredetileg megjelent formájában, ráadásul a 21. Század Kiadó szemet gyönyörködtető életműsorozatában. A XX. századi amerikai próza egyik leginkább tisztelt kötete, rendkívül szuggesztív, tömör prózájával útmutatóul szolgált számos nemzedéknek, miközben tökéletesen jelenítette meg Hemingway munkamódszerét, az ún. Jéghegy-elvet, és nagyszerűen mutatta be, honnan indult a később markáns stílusával a század nagy regényírói közé emelkedő egykori újságíró és novellista. Hiánypótló kötet, melyet már csak külalakja miatt is jó érzés kézbe venni.
Ernest Hemingway: A mi időnkben
Korábban ezt írtuk róla: „A Fenegyerekek minden bizonnyal fontosabb regény a Chabon-életmű szempontjából, mint általános irodalmi nézőpontból, ugyanakkor rendkívül olvasmányos kirándulás a modern amerikai próza területére, és hiába tűnik hétvégi ujjgyakorlatnak a Kavalier és Clay bámulatos kalandjainak monumentalitásához viszonyítva, világosan megmutatja azt az utat, melyet járva, és melynek buktatóit átugorva az író megtette az utat Pulitzer-díjas művéig, így egyfajta furcsa önismereti példabeszéd is lehet az alkotó ember jellemére nézve. A legszebb benne, hogy a finálé konklúziójában egészen megnyerő és örökérvényű üzenetet közvetít, melyben mintegy mérlegre kerül a munka és a család intézménye, az pedig egészen világos, hogy Chabon a temérdek irodalmi díj dacára végül mégis melyik mellett teszi le a voksát.”
Michael Chabon: Fenegyerekek
Szabó Dárió korábban ezt írta róla kritikájában: „Különös költő Bakos András. Nem pusztán azért különös, mert több mint harminc éve mutatkozott be költőként, de nem rohant sehová, és csak most, 2021-ben jelent meg első kötete, hanem azért is, mert versbeszélője kinyilatkoztatás helyett inkább („csak”) megszólal, s ez a visszafogott pozíció mégis bátor líravilágot tart össze. (…) Ha valamiért, akkor Bakos első kötete pontosan ezért aktuális és fontos: mert próbára teszi a líra személyességét, de közben nem keres annak helyére semmit, csak jár egyet az országban beszélőjével, többnyire Szeged környékén, s a nagyvilágban, hogy visszataláljon ahhoz kicsit, hogy lehet az én-ről is beszélni, és mellette a mi-ről is. Úgy, hogy a kettőnek semmi gondja ne legyen egymással.”
Bakos András: Isteni testek
Vörös Viktória kolléganőnk korábban ezt írta a kötetről: „Finy Petra 1987-ben játszódó regényében, a Kerti szonátában (Athenaeum, 2021) a Kádár-rendszer ellenzéki mozgalmainak nőalakjai és velük a hétköznapi hősiesség példái merülnek fel az események fő vonulatának háttérszereplőiként egy olyan szerzőtől, aki nem élte meg történelmünk 1989 előtti diktatúráit. Dokumentumregény ígéretével indul az írónő harmadik szépprózai kötete, melynek epilógusában hiánypótlónak nevezi könyvét, elmondása szerint mégis „lelki rekonstrukcióraˮ törekszik inkább, mint valós élettörténetek felmutatására.(…) Az olvasót ez a minden ellenzéki típust felvonultató, a szabadság mellett állást foglaló magatartás a lengyel filmtörténet olyan feldolgozásaira emlékezteti, mint például az 1984-es Nyugodt nap éve, Krzysztof Zanussi rendezése, melynek révén az asszonysorsok több évtizede ismertté váltak Közép-Kelet – Európában.”
Finy Petra: Kerti szonáta
A leginkább Dávid Veron-krimijeiről ismert szerző alaposan meglepett mindenkit – még akkor is, ha évek óta tudvalévő volt, min dolgozik – és végül letette az asztalra az idei év egyik legkülönlegesebb, és legjobb magyar sci-fijét. Baráth Katalin újszerű ötleteket hozott egy a zsáner nemzetközi hírű írói szerint is némileg erejét vesztett, és önmaga újradefiniálását kereső műfajba, melyet egészen kiválóan és biztos kézzel alkalmazott prózai és narratív eszköztárral tett még egyedibbé, és még az irodalmi, kulturális utalások is megállnak a lábukon, holott ez manapság alkalmazva már gyakran válik kontraproduktívvá. Összegezve az Afázia az az új hang az egyébként is bántóan szűk magyar sci-fi irodalomban, melyre nem csupán méltán lehetünk büszkék, de mely nemzetközi szórásban is bőven megállná a helyét.
Baráth Katalin: Afázia
A külföldre költöző Dunajcsik csodálatos búcsúja a magyar fővárostól egy gyönyörűen megírt, ám közel sem hétköznapi szerelmi történetbe ágyazva. Meglehetősen eklektikus regény, mely bámulatos fantáziával alkotja újra Budapestet, mondhatni a víz városává avatja, ám anélkül, hogy azzal túlságosan is elkalandozva a fantasy terepére; sokkal inkább színes-szagos alternatív világot alkot, mely mégis túlontúl ismerős ahhoz, hogy fantasztikumnak bélyegezzük. Ettől független, talán épp némileg (szándékosan?) egyenetlen szerkesztése folytán nehéz is beszuszakolni valamely zsánerbe, város- és kultúrtörténeti adalékai pedig még nehezebbé teszik a kategorizálást, hozzátéve, hogy arra feltétlen nincs is szükség, Dunajcsik közvetlen, gördülékeny stílusa, és egymásba gabalyodó főszereplői úgyis feledtetik velünk elemzési vágyainkat.
Dunajcsik Mátyás: Víziváros
Korábban ezt írtuk róla: „Whiteheadet mindig öröm olvasni, a jelenkor egyik legélvezetesebb prózájú szerzője, aki példátlan koherenciát képes teremteni a történet, a szereplők, a mondanivaló és a hangulat négyesében, és ehhez minden bizonnyal hozzájárul Pék Zoltán mesteri fordítása is, akinek a kezében Michael Chabon és Philip K. Dick is egészen másként szólal meg. A Harlemi kavarás jelentőségében talán nem mérhető A föld alatti vasúthoz, vagy A Nickel-fiúkhoz, ellenben iskolapéldája annak, miként kell tartsa magát egy író saját témáihoz, miközben valami egészen eltérőt alkot úgy, hogy az mégis észrevétlenül simul az életművébe. Ezért mondom, hogy Whitehead a jelenkor egyik legjátékosabb szerzője, új műve az idei év egyik legjobb olvasmánya, én pedig csak reménykedni tudok benne, hogy előbb-utóbb a 2016 előtti művei is megjelennek majd idehaza, mert az amerikai lapok nem véletlenül illetik a Nagy Amerikai Mesemondó címmel.”
Colson Whitehead: Harlemi kavarás
Végére értünk Karl Ove Knausgård nagyszabású önéletrajzi regényciklusának a gigászi hatodik kötettel, melyben már egyfajta metafikció révén az első kötetek megjelenése és fogadtatása körüli bonyodalmakról is olvashatunk. Kétségtelen, hogy ez az önmagába visszahajló történet ad némi plusz színezetet a műnek, de egyébként Knausgård nem tesz mást, mint a korábbi kötetekben. Rendkívüli részletességgel, és kellő megfigyelői alapossággal vezet végig életének újabb meghatározó epizódján. Knausgard nem hiába az északi irodalom élő legendája, nem csupán hiteles beszámolójának, de egyenletes, és megbízhatóan olvasmányos stílusának is köszönheti hírnevét, olyan magabiztosan magas színvonalat tart ebben az átható és komplex önvizsgálatban, amiért sok író mindkét karját odaadná.
Karl Ove Knausgård: Harcok
Szabó Fruzsina kolléganőnk korábban ezt írta róla: „Elénk tár egy nagyon fájdalmas létvalóságot, de úgy mutatja be azt hitelesen, hogy ugyanakkor nem kínál rá megoldást, nem próbál a bölcs tanítómester szerepében tetszelegni. Nem vágtat be végül a herceg fehér lovon, és nem jönnek a kedves jogvédők sem egy mentőmegoldással. Itt nem találunk happy endet. „A Mamikám ott kezdődik, ahol a sajtó és a politika elhallgat, ahová a nyilvánosság már nem akar bepillantani, ami már nem fotogén”, olvasható a könyv borítóján. Háy János ebbe a cseppet sem fotogén létezésbe nyújt betekintést kíméletlen pontossággal és részletességgel, amely bár nem könnyű olvasmány, ugyanakkor olyan történet, ami később is velünk marad és hatására – a szerző szavaival élve – a felszínességből az erősebb lét közelébe juthatunk.”
Háy János: Mamikám
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
