- Erősné Vörös Viktória
- 2021. január 19. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
Németh László 1961-ben, az íróval folytatott levélváltása során így határozza meg a regény irodalmi jelentőségét: „Az atléta halála egyrészt fölfedezés, másrészt olyan művész munkája, aki ura a mesterségnek s azt csinálja meg, amit akar. A részletekben rengeteg kitűnő s íróin-megfogott megfigyelés van beletömörítve. (…) Az ábrázolt tájak mind tovább élnek az emberben: Karlstein, Vlegyásza, Tardos – de az ostrom előtti Liget is a bábszínház körül. Ugyanúgy az alakok: Pici, Réka, a fiúk… Az atléta körül a (…) hallgatagság – azé az emberé, aki egy dologra tette fel az életét s szakszerű keménységgel szorítja ki – a haláláig.”
A Szépirodalmi, majd a Magvető Könyvkiadó is visszautasítja Az atléta halála kiadását, mivel a szerző nem hajlandó átdolgozni a művét. 1965-ben Kassai György és Marcel Courault fordításában a francia Seuil Kiadónál, majd 1966-ban Sebestyén György német fordításában a müncheni Hanser Verlagnál jelenik meg. Csak ez követően, zaklatások és számonkérés után – látva a regény európai sikeres fogadtatását – lát napvilágot 1966-ban a Magvetőnél a Mészöly-mű.
„az azonosulás pedig csak valami abszolútban teljesedhet ki vagy a határvidékén”(Mészöly Miklós: Az atléta halála )
A regény emlékező narrátora egyben szereplő, Hildi, az atléta élettársa, szemlélő szerepben, majd a regény egy részében maga az atléta, Őze Bálint. A mű minden esetben a látványra összpontosít, már a kezdés ilyen látványelemekre, a tér tárgyi részleteire irányítja az olvasó figyelmét.
Az vállalt esetlegesség, ami narrációját meghatározza („magam is tudom, hogy hiányosak a följegyzéseim”) kizárja a történetközpontúságot, valamint az atléta már halott a regény kezdetekor. Visszamenőleg tíz évre irányul a „tétova adatgyűjtés”, ami kibővül a gyermekkorral, s a sportból való kiábrándulásig tart. Sajátos térérzékelés ̶ legyen a stadionról, a futótávokról vagy a versenytárs arcát tükröző rézsútos tükörről szó ̶ adja a „legizgalmasabb”, illetve az egyetlen érvényes nézőpontot a műben: „a fiúk egyszerre robbantak elő a padsorok rácshálózatából”; „Nagyon megváltozott ideföntről minden. Ha lenéztünk a padlásablakból, olyan volt a mélyben az udvar, mint valami nagyon erősen kivilágított planche a lelátóról. A bringák meg egészen kicsik az éles falárnyékban. De most ez a látószög ragadta meg a fantáziánkat.”
A gyerekkor fő helyszíne Tardos, ahová az együtt sportoló és bandázó „ötösfogat”nyomait keresve tér vissza az elbeszélő: „Föntről, az aszfaltos utcáról nem lehetett lelátni ide a szoborig, annyira szeszélyesen kanyargott a fél- meg egyemeletes házak között. És a párhuzamos gesztenyefasor is elvehette nyáron a kilátást. Azonkívül majdnem minden házon balkon vagy erkély is volt, kőcsipkés mellvédekkel, fölöttük színes gipszangyalokkal, ami még tömöttebbé tette a keskeny utcát – már ahol épségben hagyta őket a háború. (…) S nekik innét, ebből a szűk torokból kellett kiszáguldaniok az uszodába, a TAC pályára, Stralsundba.”
Ezekből a kaleidoszkópszerűen felidézett helyekből áll össze az 1943-tól a jelenig tartó eseményhalmaz, felvillantott, kubista festményre emlékeztető képekben. A jelentéktelen helyszíneket felidéző tájon, a rézsútosan látott dolgokon kívül itt sajátosan működnek az emberi kapcsolatok: a sánta báty és a ligetbeli bábművész-szerető sógornő kettősével, illetve Pápai Picivel, a sporttárs-kamaszlánnyal, aki később egy fotón szerepel: „Pici úgy néz a lencsébe itt, háta mögött a tengerrel meg a szigetek csíkjával, mintha igazában ebben a távlatban bízna, hogy az majd igazolja őt.”
Hildi, a tanítónő-élettárs, mivel nem sportoló, kívülállóként kíséri végig a történéseket, retrospektív módon. Az első találkozást így rögzíti: „Kint a Szabadság-hegyen ismerkedtünk meg tíz éve, egy hétfői napon. (…) Először nem nagyon figyeltem föl arra a tréningruhás fiatalemberre, aki elhúzott a fák között. Ha odanézek, már alkalmat is adok, gondoltam. Jó negyedóra múlva a férfi visszafelé futott, és meglátta kezemben a termoszt. Egy pillanatra megállt, majdnem úgy, mint egy szarvas: egyik lábát felhúzva tartotta kicsit, s a nyakát furcsán felnyújtotta. Aztán odasétált hozzám, udvariasan kért egy kortyot. „Csak ide a tenyerembe – mondta. – Nem inni, csak öblögetni.” Aztán megköszönte, s tovább futott. Mikor egy újabb negyedóra múlva még mindig ott talált a tisztáson, újra odajött, és akkor már leült szó nélkül.”
Őze Bálint sorsa végig ott lebeg felettük: „elszánt szorongással félt, meg bízott is egyszerre a kiszámíthatatlan tényezőkben; – mint aki eleve önkéntes áldozatnak tekinti magát, valahányszor a pályára lép.” „Ő a kilométereket rótta, én meg valami jó kilátóhelyen üldögéltem, azon az összecsukható botszéken, amit külön erre a célra vett. Akár sütött, akár szemerkélt, én ott ültem.” „Házasságról meg nem is beszéltünk egyáltalán. És arról se, hogy miért nem beszélünk róla. Talán furcsán hangzik, de úgy voltunk ezzel is, mint az örökös tréningekkel – örökös várakozás volt, hogy előbb-utóbb lesz egy olyan verseny, ami majd eldönti, hogyan is legyen azután. Úgy is mondhatnám, hogy felhúzott stopperórával éltünk évekig, és vártuk a kellő pillanatot.”
A futás, mint az élet allegóriája vonul a művön végig. A sajátos, látomásos helyzet, amikor éjszaka, a szertár sporteszközeit holdfényben látva választja Bálint a futást, majd ennek gyakorlásában egy idős edző (Santiago-alakmás Az öreg halász és a tengerből) segíti, aki egyedül látja benne a jövendő bajnokot. „Öreg Pepita ezekre a régi, klasszikus távokra esküdött, amilyeneket komoly versenyeken már nemigen futottak. És Bálint is azonnal vonzódást érzett e mostohán kezelt távolságok iránt.”
Az atléta élete utolsó két hetét ezen romániai helyszínen, természeti környezetben tréningezve tölti, ahol szintén sajátos terek és tárgyak határozzák meg a létérzékelést: „az udvar közepén földbe vert, vastag oszlop állt s rajta egy öreg kocsikerék, kicsit ferdén, nem vízszintesen. Ha nem akartuk is, muszáj volt ezt a kereket nézni. A tárgyak szemrehányása sugárzott róla, azoké, amelyek használaton kívül kerülnek, noha még mindenük ép, s felrakják őket egy oszlop végére, kicsit ferdén, nem vízszintesen. Még ha céllal tették is oda, belépésünkkor ez a kerék volt maga a célszerűtlenség és tanácstalanság. Tétovázva álltunk meg.”
Az emlékező regény megírásával, amire a Sportkiadó felkéri Hildit, az alkotás erkölcsi parancsát kell következetesen megvalósítania: „Mindenesetre addig fogom csonkítani-bővíteni ezt a könyvet, míg olyan félreérthetetlen nem lesz, mint ő volt, amikor megtaláltuk.”Ennek indoka pedig a következő: „ami az én szenvedésem és boldogságom, abban csak én lehetek kalauz”.
Cseh, német, francia szövegrészek, szóhasználat után a záró rész román nyelvű párbeszédei (az utolsó Luka bácsi és felesége, Păduricá =’Erdőcske’között) a halál képtelenségét rögzíti:
„– Uite… Ai mai văzut aşa ceva?
– Nu.
– Nici nu e pe la noi.
– Dar vezi, că este.
– Nu-i, eu ştiu.
– Totuşi este!
– Nu, eu n-am văzut încă niciodata.
– Vai Maica Sfinte… ajută-l, ajută-l…”
***
(„Aztán Pădurica két inas kezét látom, ahogy hátára fordítja Bálintot.
– Te nézd… láttál már ilyet?
– Nem.
– Ilyen nincs is idefönt.
– De látod, hogy van.
– Nincs, én tudom.
– Mégiscsak van.
– Nem, én sose láttam még.
– Jaj, édes Szent Anyám… segítsd meg, segítsd meg…”)
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.
Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.
A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)
Izgalmas életpályák, eltitkolt személyazonosságok, kalandos pályafutások.