Kovács Krisztián
2021. március 19. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

A tűnődő optimista, aki nem hitt az eredendő gonoszságban – Arthur C. Clarke, és a sci-fi valósága

Immáron 13 éve, hogy 90 éves korában itt hagyott minket a sci-fi történetének egyik legnagyszerűbb írója, aki kortársaival – Isaac Asimovval, vagy épp Robert E. Heinleinnel – nem csak rengeteget tett azért, hogy kirángassa szeretett műfaját a ponyva skatulyából, de ezzel együtt olyan végtelenül humánus témákat ütköztetett a valóban, tisztán tudományos szemléletű történetekkel, melyek valahol a ma ismeretes hard sci-fi alapjait rakták le, és mindenekelőtt hihetően meséltek az emberiség lehetséges jövőképeiről.

Aki valaha is olvasott sci-fit, annak kétlem, hogy különösebb bemutatást igényelne a kiváló angol író, aki letette az asztalra alighanem a világ három legfontosabb sci-fi regényének egyikét, a 2001 Űrodüsszeiát (a másik kettő véleményem szerint Asimovtól az Alapítvány-trilógia, és a Dűne Frank Herberttől), és bizonyára mindannyian soroljátok további nagy sikerű műveit: Randevú a Rámával, A város és a csillagok, A gyermekkor vége, Az Éden szökőkútjai, A távoli Föld dalai. Nézzünk most egy kicsit e nagyszerű művek mögé, és ismerjük meg az embert, aki megírta őket.

Arthur C. Clarke (1917-2008)

Mineheadtől Apollo-ig

Clarke 1917-ben született egy angliai kisvárosban, Mineheadben, 12 éves korában pedig későbbi bevallása szerint az Amazing Stories című, eredetileg a feltaláló, Hugo Gernsback által alapított fantasztikus lap legnagyobb rajongója lett, mely érdeklődését a természettudományok, különösen a matematika, a fizika, és azon belül is az űrkutatás felé mozdították el. A második világháborúban radar-specialistaként szolgált, és a rendkívül jó eszű, alig harminc éves férfi már akkor részt vett annak az angolok által a megelőzési célokra kifejlesztett radarrendszernek a kiépítésében és tesztelésében, mely végül a háború alatt nagyban megkönnyítette a RAF pilóták dolgát.

Miután hadnagyi fokozattal leszerelt a légierő kötelékéből, diplomáját summa cum laude szerezte meg fizikából és matematikából, és hamar a British Interplanetary Society tagja lett,

mely intézet köreiben már az 1950-es évek elején felvetette egy geostacionárius műhold koncepciójának lehetőségét, miután pedig ötlete megjelent a Wireless World magazinban, bizonyítván rendkívüli éleslátását és tudományos tehetségét,

gyakorlatilag minden kapu kitárult előtte, és ez vezetett el oda, hogy később olyanokat nevezhetett a barátjának, mint Werner von Braun, vagy épp Neil Armstrong, ráadásul a CBS stúdiójában ült, mint szakkommentátor, mikor utóbbi 1969. július 20-án megtette első lépéseit a Hold felszínén.

Clarke regényeit a mai napig rengetegen olvassák

A széles látókörű zseni

Clarke nem csak illeszkedett a tudósokból lett írók, mint Asimov, vagy Fred Hoyle sorába, de témáit tekintve ki is tűnt onnan. Míg előbbi kortársa – akivel egyébként olykor látványosan froclizták egymást a nyilvánosság előtt – legtöbb történetét messzi galaxisok, és távoli idősíkok epikus sztorijába csomagolta, addig Clarke jóval „földhözragadtabb” maradt, és inkább a Föld és az emberi faj közelebbi jövőre fókuszált, olyan színtisztán tudományos megközelítéssel, mely kétségtelenül a ma ismert hard sci-fi alapját képezi.

Szakmájának megfelelően épp csak annyira rugaszkodott el a valóságtól, hogy az alátámassza a történetekbe szőtt fikciós elemeket, de középpontban mindvégig az embert, és az általa az ismeretlen megismerhetőségének lehetőségét tartotta.

Nem hiába egyébként, hiszen ő maga is rajongott azért, amiről írt. 1956-ban Angliából Sri Lankára költözött, a hivatalos megfogalmazás szerint a klíma miatt, ám barátai és közvetlen környezete tisztában volt vele, hogy a számukra közismerten homoszexuális Clarke inkább a melegekkel kapcsolatos enyhébb törvények miatt választotta a szigetországot. Akárhogy is, itt szeretett bele a természet egy másik végletébe, az óceánok mélyének kutatásába, és a búvárkodásba. Élményei, melyek egyre közelebb hozták az ember által már akkor javában pusztított természetes földi környezet megismeréséhez, további elhatározásokat szültek benne. Clarke, akinek ekkoriban már rég nem a kenyérkereseten kellett gondolkodnia, számos karitatív környezetvédelmi szervezetet kezdett támogatni, köztük a gorillák természetes élőhelyének megóvásáért küzdő önkéntes csoportosulásokkal is együttműködött.

Clarke fiatalon

Clarke-i jóslatok, és az emberen túli entitások

Clarke-nak mindenről megvolt a maga véleménye, ám ahelyett, hogy didaktikusan hangoztatta volna a televíziók képernyőjén, inkább belefűzte őket történeteibe, és bár akadt néhány konkrét, a jövőre vonatkozó tárgyi jóslata, mint amilyen a mesterséges intelligencia megjelenése, a tablet, vagy az űrlift, mégsem ezek, hanem a történeteiből kirívó humanista problémafelvetések tették igazán naggyá. Clarke egyszerre volt képes megfogalmazni kritikát az ember olykor bárgyú és primitív gondolkodásmódjáról, ugyanakkor felmagasztalta a világmindenség megismerésére tett erőfeszítéseit.

Ma már talán szokatlan a regényeiből áradó optimizmus, ami akár az emberiség bölcsőjével, akár egy idegen létforma megismerésével kapcsolatban érezhető, de tény, hogy Clarke nem hitt a természet eredendő gonoszságában, a regényeiben mindennek célja van, ám ez a cél sosem a pusztítás, ugyanakkor mindig kihangsúlyozta, mennyire az emberek személyes döntésének eredménye, hogy a természet törvényeit miként értelmezik önmagukra vonatkozóan.

A 2001 Űrodüsszeia, vagy a Randevú a Rámával zárása éppen ezért láttatható baljós előjelként, ugyanakkor egy fantasztikus felfedezés előfutáraként is.

Az idős író

A sci-fi nagymestere

Clarke nevéhez számtalan nagysikerű, visszhangos sci-fi könyvsiker köthető, a leghangsúlyosabb egyértelműen a Stanley Kubrick zseniális filmjével, a 2001 Űrodüsszeiával egyidejűleg megjelenő regényváltozat, de ott van az igen korai remekmű, A gyermekkor vége, vagy épp a tudományos kitérők után az íráshoz évek múltán visszatérő zajos könyvsiker, a Randevú a Rámával, mely elnyerte a Hugo-, és a Nebula-díjakat is, illetve a szintén díjhalmozó Az éden szökőkútjai, de említhetnénk a Holdrengést, vagy A város és a csillagokat. Mindegyik mű hiába ragaszkodik mereven a tudományos tényekhez, és azok hosszútávú következtetéseihez, végső soron mégiscsak az emberről mesélnek.

Clarke életműve persze messze nem csupán a szórakoztatásban és a fikcióban állt meg, a tudományos életben legalább ekkora presztízzsel bírt, adott ki értekezéseket tisztán csillagászattal, fizikával és űrkutatással kapcsolatos kérdésekben, de ugyanígy egyedi vallásfilozófiájáról, a politikáról és az információszabadságról, és a paranormális jelenségek érzékeléséről és valóságtartalmáról is.

Életének 90 éve alatt gyakorlatilag folyton dolgozott, folyton cselekedett, még akkor is, mikor egy szomorú 1988-as diagnózis hátralévő éveire végül tolószékbe kényszerítette.

Leghíresebb regényének első kiadása

A Clarke-i örökség

Clarke egészsége végül egy gyermekkori betegség szövődményeként olyan izomsorvadással járt, melynek hatására 70 éves kora után jelentősen veszített erejéből, ám fantáziája nem apadt el. Társszerzők segítségével is még legalább egy tucat kiváló regényt jegyzett, miközben 2000-ben lovaggá ütötték, 1994-ben pedig még a béke Nobel-díjra is felterjesztették. Clarke még napokkal halála előtt is dolgozott, és befejezte utolsó regényét, a Végső bizonyítást kortársával Frederik Pohllal közösen, majd végül 2008. március 19-én a nagy gondolkodó, és a sci-fi pápája örökre elaludt. Clarke-ot Sri Lankán temették el Leslie Ekanayake mellett, akivel gyakorlatilag egész szigetországi tartózkodása alatt a férfi haláláig afféle élettársi viszonyt ápolt. Temetésén sok ezren jelentek meg, ami nem csoda, évtizedek óta ő volt Sri Lanka egyik szenzációja. Nevét viseli manapság az Arthur C. Clarke Alapítvány, az Arthur C. Clarke-díj, valamint a 4923 Clarke kisbolygó is, de minden díjnál, névadásnál fontosabb az, amit tudományos érdeklődésénél fogva és irodalmi pályafutásán át az utókorra hagyományozott.

Clarke összességében több mint 80 kötetet írt élete során, és ahogy ő magával hozta H. G. Wells, Jules Verne, és Edgar Rice Burroughs hatásait, azokat átformálva, megtisztítva, és kibővítve adta tovább

olyanoknak, mint Greg Egan, Stephen Baxter, J. K. Rowling, Alastair Reynolds, Cixin Liu, Andy Weir, vagy épp a Jurassic Park írója, Michael Crichton. Clarke regényeinek témái nem látszanak megkopni, hiába fejlődik a tudományos, leginkább azért, mert ő már életében jól tudta, hogy a sci-fi valósága valójában maga az ember, és ezt nála jobban kevesen mutatták be a közönségnek.