Amióta csak beleszerettem az olvasásba, hiszek benne, hogy az igazi remekmű a kortalanságáról ismerszik meg. Az esetek túlnyomó többségében ezt a motívumot azon művekben találom meg, melyek az emberi lélekről mesélnek, egészen egyszerűen azért, mert a világban változnak a társadalmak, fejlődik a technika, eszmék születnek, és halnak el, de ami állandó, az a mindezt mozgásban tartó emberi tényező.
1920. augusztus 22-én az Illinois állambeli Waukegan városkájában az 1682-es salemi boszorkányperek során elítélt, és kivégzett Mary Bradbury leszármazottja egy svéd bevándorló anya, és egy villamosszerelő apa gyermekeként megszületett Ray Douglas Bradbury. Azóta, hogy először kinyitotta a szemét 102 esztendő telt el, az a sok millió betű azonban, melyet hosszú élete során papírra vetett, a mai napig aktuális, aktuális lett volna 1920-ban, és az 2020-ban is, sőt 2040-ben is az lesz, mert Bradbury soha nem a jövőt mérte az emberhez, hanem az embert a lehetőséges jövőjéhez.
Bradburyről számtalan legenda kering, abban viszont mindenki egyetért, hogy a rendkívül tehetséggel megáldott író énjének később az alkotásban, és az irodalomban kiteljesedő részét teljes mértékben autodidakta módon sajátította el. Bár a gimnáziumot még becsülettel kijárta, itt intézményi tanulmányait fel is függesztette, és ezt követően önmagát képezte, második otthonává pedig a könyvtár vált.
1938-tól hetente három teljes éjszakát töltött a könyvtárban, bezárkózva a szavak és betűk birodalmába, ez a különös rituálé pedig egészen 1948-as házasságkötéséig kitartott. Ebben a tíz évben Bradbury mindent megtanult az írásról, ábrázolásmódokról, mindent ellesett az irodalom klasszikusaitól, a ponyva királyaiig, melynek később olyan briliáns ötvözetét hozta létre olykor nyúlfarknyi történeteiben, melyek nem csupán egy rá végletekig jellemző ízvilágot kreáltak, de amiben egyaránt kedvét lelhette a tudományos-fantasztikum rajongója, és a szépirodalomkedvelő is, márpedig ez a rendkívüli bravúr Bradburyn kívül talán csak Philip K. Dicknek, és Kurt Vonnegutnak jött össze később.
Bradbury a dolgozószobájában
Bradbury műveiben valóban az a szép, hogy egy gyakorlatilag lehetetlen crossovert hozott létre a szép- és a szórakoztatóirodalmi kánon stílusjegyei között. Már csak választott műfajainál – sci-fi, fantasy, krimi, horror – egyértelműek a hatásai, melyekben gyermekkora klasszikus képregénytörténete, Flash Gordon és Buck Rogers találkozik az 1920-as évek ponyvairodalmával, Edgar Rice Burroughs Mars-történeteivel, vagy épp a Weird Tales, vagy az Amazing Stories magazinokban megjelent novellákkal, Robert E. Howard, H. P. Lovecraft, vagy épp Henry Kuttner ötleteivel, és stílusával.
Bradbury stílusa megközelítőleg 1942-re forrta ki magát igazán, akkor jelent meg A tó című novellája, és tulajdonképpen ez volt a fordulópont, amikortól a különböző lapok már kifejezetten várták az egyéni hangú és fontos, ám megfelelő köntösbe bújtatott társadalmi kérdéseket feszegető írásait. Bradbury ezzel simult bele tulajdonképpen a sci-fi aranykorának második nemzedékébe Hal Clement, Brian Aldiss, vagy a fentebb említett Asimov-Clarke-Heinlein trió mellé. Ahogy a szerző a későbbiekben többször is igyekezett kiemelni, nem csupán a kemény munka juttatta el oda, ahová végül eljutott, ebben ugyanis esetében kétségtelenül nagy jelentősége volt a rendkívüli találkozásoknak.
Kurt Vonnegut társaságában
Bradbury novellaíróként képzelte saját pályáját, ami nem csoda: rövid, csattanós, ám olykor kifejezetten szépirodalmi nyelvezetű munkái ebben a formátumban működtek igazán, az olvasók az 1950-es évek elejére már kifejezetten várták újabb és újabb történeteit, ám ebben az időszakban ahhoz, hogy valaki önálló kötetet publikálhasson okvetlenül egy regényre volt szükség. A szerző a Marsbéli krónikák megírása után a Doubleday kiadó szerkesztőjével vacsorázott, aki azt javasolta neki – áthidalandó a problémát – hogy úgy alakítsa a történeteit, hogy a novellafüzér egy teljes kötetet alkosson. Bradbury ennek megfelelően írta meg egyik leghíresebb művét, mely a 30. születésnapja után nem sokkal került a boltokba, és idén már épp a 72. évét ünnepli.
Hiába azonban a kiváló történet, mely elementáris erővel boncolgatja az emberiség hidegháborús jelenét, mindezt szimbolikusan a Marsra helyezve, az igazi felfutás még váratott magára.
Isherwoodot lenyűgözte a mű, és elismerő kritikát írt róla, mely tulajdonképpen véglegesen feltette Bradbury nevét az irodalmi térképre, ráadásul ekkoriban számtalan író kölcsönözte el tőle a Marsbéli krónikák formátumát, így született meg pl. egy másik legendás mű is 1952-ben, Clifford D. Simak tollából, mely A város címet viselte.
A Fahrenheit 451 számtalan kiadása
Isherwood szabadjára engedte a szellemet, Bradburyt újabb és újabb rétegek fedezték fel, novelláinak egyes darabjait egyenesen Ernest Hemingway-hez hasonlították, stílusát a fiatalon elhunyt Thomas Wolfe-hoz, 1953-ban pedig végleg bebizonyította, hogy a XX. század második felének egyik legígéretesebb amerikai írójáról van szó.
A Fahrenheit 451 napjainkban ismét aktuális, holott születése óta csaknem 72 év telt el, de már tartalmaz olyan motívumokat, melyek manapság is a közbeszéd részét képezik. A cenzúra, a politikai korrektség, a televízió káros hatása, mely aztán a könyvégetésben csúcsosodik ki fájóan rideg és valósághű olvasmánnyá teszi.
Bradbury 2012-ben, 91 éves korában hunyt el. Gyakorlatilag nem volt olyan író, vagy filmes személyiség Neil Gaimantól a regnáló amerikai elnökik, Barack Obamáig, aki ne emlékezett volna meg páratlan tehetségéről, és sokszínű életművéről. Nekrológokban jelentőségét Edgar Allan Poe-hoz, és J. D. Salingerhez mérték, Neil Gaiman pedig egy szívmelengető anekdotával búcsúzott tőle. A The Guardianban megjelent írásában a Sandman, és az Amerikai istenek szerzője elmesélte egy barátja történetét, aki 10-12 éves lehetett, mikor megadatott neki, hogy személyesen is találkozzon Bradburyvel, és megkérdezze tőle, hogyan válhat íróvá az ember.
Az akkor már világhírű író félrehívta a kisfiút, és közel fél napon át beszélgetett vele kulisszatitkokról, elhivatottságról, az írás művészetéről. Ez az apróság is jelzi emberi és írói nagyságát, egy emberét, aki végigélte a XX. századot, aki az írást a sci-fi aranykorában kezdte, ám akinek sem Hollywood fénye, sem a televíziós szereplések, díjak, és szerzői sikerek nem formálták át gyökeresen a világképét: Ray Bradbury ugyanis egész életében csak egyet akart: mesélni, és ezt nála kevesen csinálták jobban a tudományos-fantasztikum történetében.
Az idős szerző
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.
Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.
A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)
Izgalmas életpályák, eltitkolt személyazonosságok, kalandos pályafutások.
