- Kovács Krisztián
- 2022. június 28. | Becsült olvasási idő: 8,5 perc
A XX. század első felének John Steinbeck, Ernest Hemingway, vagy William Faulkner által meghatározott irányvonala a század második felében is felfedezhető, noha kétségtelen, hogy a jelen nemzedékei már mást látnak, másból táplálkoznak, cinikusabbak, és talán egy fokkal lényeglátóbbak, mint elődeik, és elvitathatatlan, hogy reflexióik a társadalmi berendezkedésekre és az egyén jellemváltozásaira vonatkozóan kínosan tűpontos, és nyugtalanítóan hiteles, talán éppen azért, mert már nem nagyívű és epikus, mondhatni világformáló eseményekben gondolkodnak, sokkal inkább a hétköznapok megélésére és túlélésére helyezik a hangsúlyt, amivel úgy képesek ápolni nagy elődeik hagyatékát, hogy egyszerre tovább is fejlesztik azt. Nézzük, kikről is beszélünk! (A lista szigorúan szubjektív, számos író elférne még rajta, de valahol muszáj volt határvonalat húzni.)
Idehaza leginkább 2006 óta emlegetik a nevét, amikor a Coen testvérek filmre vitték Nem vénnek való vidék című regényt. McCarthy témáiban ugyan nem, de eszköztárában az egyik legszemléletesebb alakja a posztmodern irodalmi irányzatoknak, legtöbb műve tökéletesen nélkülözi a központozást, rövid, mégis élettel teli tőmondatai pedig folyamatosan keresik az ember pontos szerepét saját világában. Regényei egy része az amerikai délen játszódik, afféle western hangulatban, emiatt sokan hasonlítják William Faulknerhez, de McCarthy nála jóval kegyetlenebb, ami a szereplőivel való bánásmódot illeti. Első regényét 1965-ben The Orchard Keeper címen publikálta, és ahogy ebben, úgy később is jellemzője maradt műveinek a kortalan témák boncolgatása, szinte mindegy, hogy ehhez vadnyugati, poszt-apokaliptikus, vagy gótikus hátteret használ. 2007-ben Az út című regénye elnyerte a Pulitzer-díjat, és művészete az utóbbi húsz évben végre megkapta azt a magasztalást, amit megérdemelt, jelenleg már az egyik legfontosabb élő amerikai íróként emlegetik, idén ráadásul rögtön két új regénnyel is jelentkezik majd, mellyel mintegy fél évszázados álmát váltja valóra.
Cormac McCarthy Forrás: www.newstatesman.com
A négy éve elhunyt kiváló írót gyakorlatilag élete utolsó harminc évében folyamatosan az irodalmi Nobel-díj legnagyobb várományosai közt emlegették, de végül sosem jutott ki neki az elismerésből. Legfőbb kritikusai szerint Roth pályájának csúcsát 1993-tól datálják, noha már jóval előtte publikálta a nálunk is méltán híres A Portnoy-kór című regényét is, sőt, 1960-ban már elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat is, a világ harmadik legrangosabb elismerését a Nobel- és a Pulitzer-díj után. A 90-es évek közepén kezdte el írni „amerikai trilógiáját”, melynek első kötete, az Amerikai pasztorál 1997-ben Pulitzer-díjat nyert, 2006-ban pedig a The New York Times összeállított egy 22 tagú listát a legnagyobb hatású amerikai regényekből, Roth ezen 6 regénnyel képviseltette magát. Igen termékeny író volt, folyamatosan kutatta az amerikai emberek viszonyát saját hazájukhoz és társadalmukhoz, foglalkoztatta a zsidó identitáskérdés, és nem volt rest ezekben a rendszer kritikusaként megszólalni, erre egyébként tipikus példa épp a díjnyertes Amerikai pasztorál, melyet Ewan McGregor rendezésében filmesítettek meg.
Philip Roth Forrás: promotions.hu
A zseniális, rejtőzködő íróról írtunk már korábban rejtélyes írókat csokorba szedő sorozatunkban, de egyetlen modern amerikai prózát emlegető cikkből sem maradhat ki a neve. Pynchon a rejtőzködést már-már J. D. Salingernél is magasabb szinten műveli, és életműve sem sokkal nagyobb a Rozsban a fogó írójánál, megjelent regényei jelentőségét tekintve viszont nincs kritikus, aki ne az egyik legnagyobb élő amerikai íróként emlegetné. Kultikus 1973-as regénye, a Súlyszivárvány kísérleti próza jellegével leginkább James Joyce Ulysseséhez hasonlítható, és 1974-ben elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat is. Pynchon életműve egyelőre 8 regényből és egy elbeszélés kötetből áll, ám ezek is kitűnő képet festenek az árnyékban élő író rendkívül széles műveltségéről, és olykor hivalkodónak tűnő, de inkább érdekes intellektualitásáról (állítólag 190-es az IQ-ja), és lefestik nekünk a kapitalizmus természetének egyik leghangosabb kritikusát is egyben, aki érezhetően él-hal a popkultúra termékeiért.
Thomas Pynchon (az ajtó mögött) Forrás: piaui.folha.uol.com.br
Az ukrán felmenőkkel bíró Palahniuk 1996-ban írta meg és adta ki első regényét, Harcosok klubja címmel. A regényben tetten érthető már a kortárs Bret Easton Ellis, vagy éppen Don DeLillo hatása, maró szatírája azonban mégis egyfajta új szintet képvisel, szereplői mindegyike a társadalom peremén egyensúlyozó, és arra agresszíven reagáló egyén. Palahniuk nevét leginkább a film mozis adaptációja után ismerte meg a szélesebb közönség, és igen hamar hatalmas rajongótáborra tett szert, akik fanatizmusukban dokumentumfilmet is forgattak az életéről, és egy kezdeményezésen belül ugyanezeknek a rajongóknak maga Palahniuk tart irodalmi műhelyt általában minden hónapban. Életműve távolról sem egységes, mind tematikát, mind minőséget tekintve, egyes kritikusai úgy tartják, hogy a Harcosok klubjához felérő művel azóta sem tudott előrukkolni, mások szerint elavultnak hat a tudatosan az olvasó sokkolására épülő fordulatépítése is, ráadásul két regényét is jelölték a legjobb horror regényeknek adható Bram Stoker-díjra. Akárhogy is, Palahniukot egyéni, minimalista hangja az amerikai posztmodern elit mezőnyébe emelte.
Chuck Palahniuk Forrás: the-talks.com
Ellis az X-generációs írók egyik legnevesebb tagja, és a szakma a mai napig vitázik rajta, vajon megérdemelten-e. A gazdag, Los Angeles-i családból származó író harmadik regényével, az Amerikai psycho-val szerzett igazi hírnevet magának, ebben a művében kezdte el használni a posztmodern írástechnika elemeit, és maga a főszereplő személyisége is érdekes elegyét alkotja a popkultúrából és a magasirodalomról ismert jellemzőknek. Ellis legnagyobb tanárai közt Faulknert és Joyce-t emlegeti, az olykor dagályos és intenzíven minimalista szöveggondozásból pedig Hemingway hatása is kiérezhető. Idehaza meglehetősen vegyes kritikákat kapnak a regényei, és valóban, egyébként sem képeznek könnyű olvasnivalót, ám a stílus és a mondanivaló egészen a Glamorámáig elvitte a hátán a művészetét, én csak itt éreztem, hogy borzalmasan túlcsordult minden, ami korábban is a meghökkentés eszközét képezte nála. Ettől függetlenül korának egyik legfontosabb írója, és várjuk, hogy visszataláljon a 90-es évek eleji önmagához.
Bret Easton Ellis Forrás: medium.com
Auster idehaza is igen kedvelt szerzőnek számít, fő műveként leginkább az 1987-ben megjelent New York Trilógiát szokás megjelölni (bár a monumentális 4 3 2 1 is érdemes a posztra), ez egy három kísérleti detektívsztoriból összeálló kisregényfolyam. Auster művészetét nagyban meghatározta többek közt az 1970-es években Samuel Beckettel történt találkozás, és egyébként is számtalan művében fellelhetők a drámaírásból fakadó elemek. Auster egyébként vérbeli tanító, nem csak mert tanárként is dolgozott a Princeton Egyetemen, de a mai napig minden évben utazgat, hogy találkozhasson az olvasóival, és általában szemináriumokat is tart egy-egy közönségtalálkozó alkalmával. Műveinek van egy összefüggő vonása, ez pedig a transzcendentalista nézőpont, és számtalanszor utal arra is, miként kellene visszailleszkednie a társadalomból önmagukat kitaszított embereknek. Műveiért több tucat irodalmi kitüntetésben részesült, jelenleg pedig a PEN American Center, vagyis az amerikai írók szövetségének elnökhelyettese.
Paul Auster Forrás: www.udg.mx
Morrison a jelenlegi lista igazi nagyágyúja, 1988-ban Pulitzer-díjat, 1993-ban irodalmi Nobel-díjat kapott, 2008-ban pedig még egy Grammy-díj jelölést is magának tudhatott. Morrison különleges tehetsége abban gyökerezik, hogy a lehető legminimálisabb módon tud beszélni iszonyúan súlyos dilemmákról, teszi mindezt költőien szép képek felrajzolásával, és hihetetlenül érzékeny és általános mondanivalóval. Nem tudnék jelenleg még egy afroamerikai szerzőt említeni, aki ehhez hasonló érzékletességgel és őszinteséggel képes saját közösségéről írni, ráadásul különös módon képes eltalálni az olvasók lelkiismeretét és hatni arra, és alighanem ez különösen az amerikai olvasók körében lehet zsigeri élmény. Morrison keveset alkot, de akkor mindig átütő erejűt, nem hiába gondolta így a Svéd Akadémia is, akik éppen ezen erőfeszítéséért ítélték neki a Nobel-díjat 1993-ban.
Toni Morrison Forrás: www.pbs.org
Ha akad író, aki Morrisonhoz hasonló érzékenységgel képes az afroamerikaiakat ért viszontagságokról írni, az a 2017-es és 2019-es év Pulitzer-díjasa, Colson Whitehead. Idehaza elsőként a díjnyertes A föld alatti vasútállomás című regénye jelent meg, amely megkapó korképe az 1800-as évek Amerikájának, megtört és meghasonlott sorsokkal, és egy, az amerikaiak történelmi lelkiismeretére mázsás súllyal nehezedő szomorú emlékkel. Ez a műve bár témaválasztásában sablonosnak tűnhet, háttér és karakterábrázolás terén kimagasló irodalmiságot mutat, nem hiába állította párba sok amerikai kritikus Margaret Mitchell Elfújta a szél című nagyregényével. Ez a mű mindarról mesél, ami abból a regényből kimaradt. Brutális és gyönyörű könyv, akárcsak az ezt követő A Nickel-fiúk, nem kevésbé megrázó történetívével és narratívájával, és még a felszínen lazábbnak tűnő Harlemi kavarás is összetéveszthetetlen magán viseli Whitehead cinikus világnézetét. (Colson Whitehead-el készült interjúnkat ITT olvashatod.)
Colson Whitehead Forrás: www.mprnews.org
A hatvanas évek óta alkotó, rendkívül termékeny írónővel van dolgunk, aki zsebében tudhat egy Nemzeti Könyvdíjat, valamint egy O. Henry-díjat is, és ezidáig négy alkalommal terjesztették fel a Pulitzer-díjra is, ráadásul Philip Roth-hoz hasonlóan hosszú évek óta emlegetik a Nobel-díj várományosai közt. Oates minden esetben különleges, vagy épp furcsa, félresiklott emberi sorsokkal foglalkozik, ahogy kritikusai fogalmaznak, fő jellemzője a pszichológiai realitás. Szereplői közt a társadalomnak és a férfiaknak kiszolgáltatott nők, és a csendes amerikai kisvárosokban lappangó rejtett őrület szerepel. Oates az egyik leginkább tisztelt, még élő amerikai írónő, stílusát leginkább Flannery O’Connor, vagy még inkább William Faulkner munkáihoz hasonlítják, és bár már betöltötte 84. életévét, fáradhatatlanul alkot, és átlagosan napi nyolc órán keresztül dolgozik legújabb regényén.
Joyce Carol Oates Forrás: www.wired.com
A 2001-ben szintén Nemzeti Könyvdíjat nyert Franzen már a magyar olvasók számára sem lehet ismeretlen név, hiszen az utóbbi néhány évben művei nagy része idehaza is megjelent. A néhány éve a Nemzetközi Könyvhéten Budapesten is megjelent író szerint az írás pusztán drog, ami őt képes a felszínen tartani, a boldogság pedig nem lehet a dráma forrása, ezért aztán sokszor vádolták azzal, hogy művei túlságosan is pesszimista hangnemben íródtak. Franzen furcsa fickónak tűnik, egy embernek, aki túl sok dühöt érzett életében, és aki csalódott az emberekben azok gyarló hazugságai miatt. Mindez a mentalitás regényeiből is visszaköszön, és sok kritikus gondolja úgy, hogy Franzen gyakorlatilag a tudtán kívül megírta a Nagy Amerikai Regényt, a Javításokkal, és Stephen King óta az első író volt, akit a Time magazin a címlapjára tett. Franzen jelenleg gigantikus Minden mitológia kulcsa-trilógián dolgozik, melynek első kötete, a Keresztutak már magyarul is olvasható.
Jonathan Franzen Forrás: time.com
Ami a drámának Arthur Miller, az a prózának John Updike. Bár élete során legnagyobb szakmai és közönségsikerét egyértelműen a Nyúl-sorozatnak köszönheti (melynek két kötete is Pulitzer-díjat nyert, ami egészen egyedi jelenség egy összefüggő könyvsorozat esetében), nem mehetünk el szó nélkül további művei mellett sem, melyek bár nélkülözték Harry Angstrom mesterecsettel felfestett figuráját, teremtettek más emlékezetes karaktereket és történeteket, ragaszkodva az első Nyúl-regény koncepciójához: élettel megtölteni a hétköznapi történéseket. Pályafutása összességében is teljes volt, több tucat regény és novella őrzi hagyatékát, páratlan mesélőképességének bizonyságaként, akit már életében az amerikai próza kikezdhetetlen monolitjaként tiszteltek, és olyanokat inspirált, mint Michael Chabon, Jennifer Egan, Zadie Smith, vagy épp Jonathan Franzen, akinek, ha stílusában nem is, de témaválasztásában egyértelműen tettenérhető Updike hatása minden egyes monumentális családregényében.
DeLillo-t manapság már az egyik legnagyobb élő amerikai íróként tisztelik, művészete pedig egyértelműen e posztmodern kései előfutára volt, melynek ékes példája az 1985-ben megjelent Fehér zaj című kötet, mely meghozta szerzője számára a széleskörű ismertséget. DeLillo igencsak átfogó, és nem túl szívderítő képest fest az 1980-as évek amerikai társadalmáról, az ún. modern ember koráról, mely mélységeiben leginkább a személyes kapcsolatok elidegenedését, és a tárgyimádatot jelenti, a függést az anyagi javaktól, és az ezek által megteremtett felszínes mázat, mely évtizedes problémákat igyekszik palástolni. Jack Gladney professzor és különös családja története egyáltalán nem könnyű olvasmány, a szerző ugyanis nagyszerű harmóniát teremt a narratíva és a történet közt, amitől mi legalább olyan idegennek érezzük a történéseket, és a karaktereket, amennyire ők idegenként élik a mindennapjaikat egymás mellett. (Don DeLillo-val készült interjúnkat ITT olvashatod.)
DeLillo 2000 októberében az olaszországi Bariban
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.
Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.
A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)
Izgalmas életpályák, eltitkolt személyazonosságok, kalandos pályafutások.
