Kovács Krisztián
2020. december 1. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Az önreklámozó démonkutya – James Ellroy és a krimi királysága

Sok krimit olvasok, kedvelem a műfajt. Mindenfélét, kedve a klasszikusokkal, mint Agatha Christie, Arthur Conan Doyle, Earle Stanley Gardner, Edgar Allen Poe, Raymond Chandler, Dashiell Hammett, Ross McDonald, Ed McBain, a más zsánerbe oltott bűnügyi sztorikon át, mint John McDevitt (sci-fi), Steven Saylor (történelmi), Donald James (alternatív történelem), John Connolly és James Herbert (horror). Olvastam tematikus krimiket is, mint Robin Cook az orvosi sztorikkal, vagy Patricia Cornwell a pszichológiai történeteivel. Olvastam magyarokat, mind a noir-ban erős Kondor Vilmos, a számtalan műfajt működő egésszé gyúró Szerb Antal, az ismeretterjesztő ponyvákat jegyző Lőrincz L. László. Olvasom a modernkor divatos krimijeit is, a skandináv szerzőket, mint Stieg Larsson, vagy Jo Nesbo, az oroszokat, mint Borisz Akunyin, vagy épp az amerikaiakat, mint Michael Connelly.

Sokan sokfélét mondanak arról, mely könyvek fogják meg őket igazán. Van, aki a lassabb, elmélkedősebb sztorikat szereti, és nem zavarja a nyúlfarknyi cselekmény, van, aki ellenkezőleg, megőrül a lassú, hosszú, körmönfont dialógusoktól, és a pörgős történetvezetést részesíti előnyben. Hallottam olyat, aki azt mondja, őt leginkább a szereplők érdeklik, ha élő, lélegző karakterek töltenek meg egy regényt, neki a történet tökéletesen másodlagos. Vannak, akik az új, eredeti ötletekre vadásznak, vannak, akik a járt utat járatlanért nem hagyják el, és olyan könyveket lapoznak, melyektől nagyjából tudják, mit is kaphatnak. A magam részéről a legfontosabbnak egy regényben a megfelelő arányérzéket tartom. Talán telhetetlennek tűnök, de én bizony karaktereket, történetet, ötletbörzét, eredeti párbeszédeket, és pörgős jeleneteket is kérek egy regénybe. Persze azt az ember ritkán kapja meg, de ha igen, azt nagyon kell értékelni, én pedig értékelem is. James Ellroy-nak ezért is van kiemelt helye a könyvespolcomon, és a Jaffa Kiadó munkájának hála, most már úgy fest, végre van egy magyar kiadó, mely kiemelten foglalkozik az egyik legkiválóbb amerikai kortárs krimiíró életművének aktuális darabjaival.

Az író, és a műve Forrás: jamesellroy.net

Gondolkoztam egy darabig, Ellroy melyik regényét is tegyem ide, hisz a Fekete Dália, a Perfídia, az Amerikai tabló, vagy a még csak angolul olvasható Lloyd Hopkins-trilógia mind tökéletes és elemzésre vár példa, és bár legutóbb épp a filmvásznon is nagy sikert aratott Szigorúan bizalmast olvastam újra, végül úgy döntöttem, felesleges egyetlen műre koncentrálni, hiszen Ellroy eszköztára és stílusa mindegyik regényét alapjában és egyformán határozza meg.

James Ellroy egyébként furcsa figura lehet. Interjúiból, ritka televíziós szerepléseiből egy nyers, határozott, önfejű, magának való, ám a végletekig precíz ember képe rajzolódik ki, aki nem átallja saját magát a világ legjobb krimiírójának nevezni. „Amennyiben kérkedést akar látni, nézze meg Norman Mailert. Én nem provokálok verekedéseket. Én csak James Ellroy vagyok, a saját magát reklámozó démonkutya.” Az író, aki bátran el meri mondani, hogy a könyveit rendre saját magának írja, aki kijelenti, hogy sosem olvasott Tolsztojt, vagy Dosztojevszkijt (noha Joyce Carol Oates egyszer az amerikai Dosztojevszkijnek nevezte), és akit a legkevésbé sem érdekelnek a regényeiről megjelent kritikák. Ha egy kicsit az ember mögé lesünk, érdekes és lehetséges párhuzam rajzolódik ki saját élete, és az általa leginkább kedvelt történelmi kor ábrázolása közt, ami választ is adhat, vajon mi terelte erre az útra.

Ellroy anyját 1958-ban meggyilkolták, a gyilkos a mai napig nem ismert, érhető, ha az akkor alig 10 éves fiú életében drasztikus törést okozott a tragédia. „Számomra mindig anyám halála lesz az első. Még mindig velem van.”

Ellroy-t ezt követően egyébként többször is letartóztatták betörésért és lopásért, de szerencsére megtanulta kezelni a saját lelkében dúló viharokat, és más közeget keresett azok kivetítésére. (Anyja haláláról egyébként ő maga is elmélkedik a témának szentelt The Hilliker Curse című non-fiction művében.)

Ez talán magyarázat ad a bűn olyan végtelenül naturális ábrázolására, amit Ellroy a műveiben megenged magának. Az erőszakos bűncselekmények, és azok elkövetői nevükön vannak nevezve, a mocsok szinte ömlik a lapokról, ráadásul a saját maga által tudatosan fejlesztett „Hemingway-módszerrel”, vagyis a szövegek szikárrá, nyerssé faragásával az élményt talán még inkább ott lüktet az olvasó fejében. „Amikor megmutattam a regényt (Szigorúan bizalmas) a szerkesztőmnek, azt mondta meg kell húznom száz oldallal. Úgy éreztem, illik hozzá a gyors, szaggatott stílus, ezért minden egyes mondatból kihúztam az összes felesleges szót.”

James Ellroy dolga fiatalon számtalanszor meggyűlt a törvénnyel

Olvasva műveit, különösen az LA-tetralógiát (Fekete Dália, Szigorúan bizalmas, A nagy sehol, Fehér Jazz), no meg az Underworld USA-trilógia magyarul is megjelent első két részét (Amerikai tabló, Az élet ára), melyek mind a kormányzati és rendfenntartó szervek esztelen és vad korrupcióját hivatottak bemutatni, nehéz elhinni, hogy Ellroy egyébként mélyen vallásos meggyőződésű ember, aki hisz az igazságban, és az igazságszolgáltatásban, és a pl. a Los Angeles-i rendőrség rendezvényein gyakran megfordul azok koordinátoraként. „A törvény pártján állok. Akkor vagyok boldog, ha a bűnözőket rács mögött tudhatom. A szigorú büntetés híve vagyok”, mondta egyszer a Magyar Narancsnak adott interjúban.

Bár Ellroy saját magára is előszeretettel nyilatkozik, mint a valaha volt legjobb krimiíróra, saját műveit hajlamos mégsem bűnügyi regényként aposztrofálni, sokkal inkább nagyívű történelmi regényekként tekinteni rájuk.

Nincs ez másként pl. a Szigorúan bizalmas esetében sem. A mű hossza eleve szokatlan lehet azok számára, akik 2-300 oldalas krimikhez szoktak, a több mint 500 oldalon át hömpölygő, és több tucat karaktert mozgató mű azonban egyetlen pillanatra sem fullad unalomba, és még kevésbé kelti a túlírtság érzését. Ennek pedig egyik legfontosabb oka, hogy Ellroy tucatnyi szereplőt mozgat, a sorsába nehezen beletörődő kimért prostituálttól kezdve a céltudatos, és alattomos közrendőrig, aki mindenáron nyomozó akar lenni, a hirtelenharagú és magában számtalan frusztrációt hordozó nyomozóig, vagy épp a szenzációhajhász riporterig, aki a bokrok mögött áll lesben, ha egy ígéretes sztori van kilátásban.

A Jaffa Kiadó vette gondozásába az író legújabb műveit

Ellroy karakterei szervesen illeszkednek, sőt, alakítói az általa vázolt végletekig pesszimista és sötét világképnek, ahogy egyik művében, úgy a Szigorúan bizalmasban vagy a Perfídiában sincsenek jó és rossz karakterek. Csak olyanok vannak, akik vagy kevesebb rosszat, meg több rosszat tettek életük során. Ebben a világban nincsenek hősök, Ellroy érezhetően nem hisz bennük, sokkal inkább csak abban, hogy léteznek emberek, akik a megfelelő időben két rossz közül képesek a kissebbet választani, és erre rá is világít a kötetek zárása, Bud White sorsa a Szigorúan bizalmasban, vagy épp Danny Upshaw tragédiája a Nagy sehol című regényben. „Azt akarom, hogy az olvasóim érezzék az áramló fényt, amit a megváltás hoz el a hőseimnek a legvégén.”

Ellroy szereti hangsúlyozni, hogy a társadalmi közegek, melyek korrupciójáról ír, nem tekinthetőek általános véleménynek, és pontosan tisztában van vele, hogy a rendőrség, a katonaság, vagy a különböző kormányzati szervek taglétszámán belül jó emberek is dolgoznak, és hiszi, hogy kisebbségben épp az általa ábrázolt romlott erkölcsű karakterek lehetnek.

Nem mehetünk el mellette, hogy természetesen, ahogy más íróknál sincs másképp, úgy Ellroy művei mindegyike sem említhető zseniálisként. A Fekete Dália gyakran fullad unalomba (pedig ezt a regényét előzte meg részéről talán a legnagyobb kutatómunka), a Az élet árában túlontúl is leegyszerűsítette saját stílusát, ami nem biztos, hogy előnyére vált a történetnek, és különösen megsínylették az egyébként is szűk marokkal mért leíró részek, a Lloyd Hopkins-trilógia olykor talán túlságosan is ponyvaízű, a Brown’s Requiem és a Clandestine című korai regények pedig, különösen legjobb műveihez képest még kiforratlanok, de a magam részéről úgy vagyok vele, ha Ellroy semmi mást nem ír élete során, csak a Szigorúan bizalmast és teszem azt az Amerikai tablót, a magam részéről akkor is ott van a helye az irodalom halhatatlanjai közt. És ez még mindig nem jelenti azt, hogy a fentebb említett regények ne lennének kiválóak, sok kortárs krimi író a fél karját odaadná értük, efelől nincs kétségem.

James Ellroy (1948-)

Hogy miért? Nos, arányérzék. Ellroy-nál semmi sem túl kevés, vagy túl sok, legyen szó történetről, fordulatokról, karakterektől, háttérről. Hiába szókimondóak a szövegek, a párbeszédek sosem válnak öncélúvá, hiába naturális a bűn ábrázolása, az olvasó is érzi, hogy ez a keserű realitás, és hiába lapozunk már az 500. oldalon is túlra, nem érezzük, hogy ne olvasnánk még legalább ennyit, hogy ne töltenénk el Ellroy sötét világában további hosszúra nyúlt órákat.

És nekünk, akik szeretik a jó krimit, nekünk Ellroy ismét kedvezni szeretne (persze, ezt ő sosem mondaná ki), hiszen második LA Kvartettjének második darabja, a This Storm a tengerentúlon már a boltok polcain, és remélhetőleg valamikor magyarul is megjelenhet, de addig is Ellroy-novellákkal vigasztalódhatunk a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent Hollywood noktürn című kötettel is, mert nem jó sokáig a krimikirály nélkül.