- Kovács Krisztián
- 2022. június 1. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
Az 1917 óta minden évben és egyre bővülő palettán kiosztandó Pulitzer-díjat szokás a világ három legrangosabb irodalmi kitüntetése közt emlegetni a Nemzeti Könyvdíjjal, és természetesen az irodalmi Nobel-díjjal együtt (nem beszélve ma már a Man Booker-díjról). Míg utóbbi kettő ugyan bármely nemzet alkotójának kiosztható (ahogy Krasznahorkai László 2019-ben el is nyerte előbbit), úgy a Pulitzer-díj, bármily rangos is, kizárólag amerikai állampolgároknak juttatható, ami egyben azt is jelenti, hogy számtalan világhírű írónak soha nem nyílt lehetősége elnyerni a rangos kitüntetést, mi most mégis összegyűjtöttünk egy csokorra valót azon európai remekművekből, melyek rászolgáltak volna.
Milyen jó érzés, hogy egy ilyen listára bizony magyar mű is felkerülhet, Dragomán György talán leghíresebb, 2005-ös megjelenésű regényét közel 30 nyelvre fordították le az azóta eltelt 17 évben, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egyik legjobb kortárs magyar regényről beszélünk. A fehér király egy fiktív kelet-európai diktatúrában játszódó egyedi hangvételű, és dramaturgiával fevértezett, kifejezetten felkavaró stílusban fogant novellafüzér, melynek egyes darabjai még az időrendi sorrendet felrúgva is kiadnak egy mégis összefüggő és olykor elborzasztó történetet egy tizenéves fiú szemén át. Rendkívül szomorú óda ez a diktatúra társadalompusztító hatásához, mely senkit sem kímél, és a legkisebb közösséget, a családokat is képes szétzilálni, miközben lelketlenül nyomorít meg gyermekeket, akik egy életen át cipelik a tapasztalataik súlyát.
Dragomán György: Fehér király (2005)
A 2008-ban elhunyt Nobel-díjas orosz írót 1973-as A GULAG szigetvilág című nagyregénye miatt megfosztották szovjet állampolgárságától, és a Legfelsőbb Tanács kiutasította az országból, művét pedig gyakorlatilag minden szovjet tagállamban, köztük Magyarországon is börtönbüntetés terhe mellett betiltották. Az önéletrajzi ihletettségű, a sztálini munkatáborok mindennapjairól mesélő, olykor rendkívül tényszerű, máskor igen személyes hangvételű mű nem szerkezete, mégcsak nem is iszonyú terjedelme miatt embert próbáló feladat, sokkal inkább témájának, és naturális leírásainak köszönhetően. Szolzsenyicin elbeszélésében feltárulnak a szovjet diktatúra legbelső bűnei kisemberek tragédiáin keresztül, a folyamatok, melyek során a propaganda olykor évtizedekkel vetette vissza a művészeteket, a kultúrát és a szociális fejlődés lehetőségét.
Alexandr Szolzsenyicin: A GULAG-szigetvilág (1973)
A Zorba, a görög című filmet Anthony Quinn emblematikus alakításával talán mindenki ismeri, nos, Kazantzakisz regényét is valójában az adaptáció tette híressé, holott írójáról még Albert Camus is azt állította, hogy nálánál jobban megérdemelte volna az 1957-es év irodalmi Nobel-díját, de végül egy szavazattal elmaradt a francia író mögött. A Zorbász, a görög tulajdonképpen az egyik leghíresebb görög regény, leginkább azért, mert három főszereplője (az író, Zorbász, és egy ismeretlen harmadik személy) alakján át az egyszerű görög életérzést adja át nagyívű, és izgalmas elmélkedések tucatjain keresztül. Erények, szabadság, barátság, és halál a fő motívumok, de mindezt a mediterrán életstílust olyan felhőtlen életigenléssel mutatja be az olvasónak, hogy még a mű szomorú végkifejlete sem okoz igazi szomorúságot.
Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög (1946)
Eco talán a XX. század legjobb olasz írója, első regénye pedig az első megjelenést követő években óriási sikert aratott. Bár a regényből készült film alapvetően csupán az eredeti bűnügyi szálra összpontosít, a művet magát ennél jóval bonyolultabb, mozgóképen gyakorlatilag visszaadhatatlan szerkezet jellemzi. A rózsa neve egyértelműen stílusbravúr, hiszen annyiféleképpen olvasható, és olyan sok zsáner jellemzőit egyesíti magában kezdve a bűnügyi regénnyel, a történelmi regénnyel, de telis-tele van kultúrtörténeti és filozófiai utalásokkal, tehát összességében nem könnyű olvasmány. Eco maga is felismerte mindezt, ezért aztán 2011-ben némileg átdolgozta a szöveget, valamint a latin nyelvű részeket is lefordította, hogy megkönnyítse az olvasó dolgát. Még manapság is friss olvasmány, ahogy Eco szinte észrevétlenül és megannyi különböző aspektusból ütközteti a materiális és a spirituális világ eszméit egy bűnügy felszíne alatt.
Umberto Eco: A rózsa neve (1980)
Egy újabb filozófiai mű, a brit író és költő, Aldous Huxley leghíresebb regénye, mely éppúgy értelmezhető sci-fiként, mint szépirodalmi disztópiaként. Huxley egy borzalmas 26. századi világképet rajzol fel az emberiség fejlődése mentén, saját korának mindennapi devianciáit és társadalmi jelenségeit figyelembe véve. Ebben a világban nincsenek háborúk, nincs szegénység, ami megnyomorítaná az emberek életét, és tort ül a hedonizmus, a drogok, a nyílt szexualitás, miközben társadalmunk kasztokra oszlik. A fejlődés során azonban az ember legalább annyit veszít, mint amennyit nyer, hisz a család, a vallás, a művészet még fogalomszinten is megszűnik. Huxley regénye érzékeny mondanivalója, és társadalomkritikája miatt számtalan országban került betiltásra a megjelenés óta eltelt években, ugyanakkor George Orwell 1984-ével együtt vélhetően az egyik leghúsbavágóbb jövőkép, mely manapság egyre inkább, a szemünk előtt válik kézzelfogható valósággá.
Aldous Huxley: Szép új világ (1932)
Mihail Bulgakov élete főművében egyértelműen a XX. századik egyik legnagyszerűbb regényét tette le az asztalra, melynek pontos értelmezéséről még manapság is irodalmi szemináriumokon vitáznak szerte a világban. A három különböző, és egymásba bonyolódó szálon futó történet olykor szinte jogosan tűnik kibogozhatatlannak, vagy értelmezhetetlennek, de végül mégis egységes egészet alkot, miközben ötvözi magában a romantika, a realizmus, vagy épp a groteszk igencsak ellentétes és olykor összeegyeztethetetlennek tűnő stílusjegyeit. A regény ereje a párhuzamosan, és több rétegben értelmezhető cselekményében, szerteágazó szimbólum- és utalásrendszerében keresendő, melyre jó példa, hogy egyes utalások mögöttes tartalma – mint a Mester alakja – a mai napi nem tisztázott, és heves irodalmi viták táptalaját szolgáltatja. Igazi tragédia, hogy a szovjet hatalom által a háttérbe kényszerített, és így a publikálástól részlegesen eltiltott szerző meg sem érhette főműve megjelenését, hisz azt halálos ágyán diktálta tollba feleségének.
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita (1966)
Ha felfért a listára a Szép új világ, akkor egyértelműen az 1984-nek is itt a helye. Orwell alakja körül nem hiába alakult ki valóságos kultusz a XX. század második felében, ő volt az, aki szinte képtelen képeken keresztül volt képes két főművében kommunikálni a világ legsúlyosabb politikai és társadalmi problémáit. Látomásai, allegóriái, jóslatai a mai napig érvényesek, és aktuálisak, és ennek iskolapéldája 1949-es műve. Az 1984 abban teljesít utánozhatatlant, hogy ahogy a fenti művek némelyike, ez is több rétegben értelmezhető, sőt olvasható: egyfelől sci-fi, másfelől szatíra, harmadrészt disztópikus társadalomkritika, emellett tragikus szerelmi történet, mely ismét csak valóra válni látszik a XXI. század elején, miközben számtalan olyan fogalmat hozott létre, melyek azóta egyértelműen a közbeszéd részét képezik, mint a Nagy Testvér, ráadásul többek közt a manapság ismeretes valóságshow-k alapjának gondolatát is Orwell regénye szolgáltatta annak idején.
George Orwell: 1984 (1949)
A szovjetellenességéről is híres francia író és filozófus az abszurd műfajának vitathatatlanul legnevesebb alakja, aki az abszurd ciklus első darabjában prezentálja a legszemléletesebben, miként is értelmezi választott stílusirányzatát. A Közöny egy halálraítélt végnapjait meséli el, ugyanakkor egészen szokatlan szerkezeti vázat alkalmazva, hiszen a szerző rendkívül hosszadalmas, és látszólag jelentéktelen események leírásán keresztül vázolja fel a főhős alakját, hogy aztán a későbbiekben e momentumok persze értelmet nyerjenek. Különös, de a magyar cím némileg félrevezetően hat, az eredeti, Az idegen írja körbe méltóképpen mi is történik ezen az alig száz oldalon, miként idegenedik el a társadalomtól, és annak elvárásaitól a XX. század mechanizmusainak hatására egy átlagember, miként válik saját léte és kora idegenévé, és milyen közönnyel reagál akár arra is, hogy hamarosan a halálba kísérik majd. Megdöbbentően egyedi mű, melynek hangulata sokszor csak az olvasást követően eszi be magát az ember bőre alá.
Albert Camus: Közöny (1942)
Íme, egy újabb francia, Camus kortársa, akinek Tajtékos napok című, talán legfontosabb művét az utóbbi években újabb generációk kezdték felfedezni maguknak. Vian, aki egy saját regényéből tiltakozása ellenére készült filmadaptáció premier előtti vetítése közben kapott szívrohamot és hunyt el mindössze 39 évesen, rövid karrierje alatt polgárpukkasztó tartalommal, és gyönyörű nyelvezettel megalkotott regényeivel, mindenkitől elütő hozzáállásával érdemelte ki a kultikus státuszt. A Tajtékos napok című regényét rengetegen nevezték a valaha volt legszebb, és legmeghatározóbb szerelmes regénynek, és valóban, csendes tragédiák, kissé melankolikus hangulat, csupa olyan megfoghatatlan motívum, ami pusztán a mindannyiunk körül lebegő életet hivatott megszemélyesíteni. Vian ráadásul tökéletes arányérzékkel alkot, műve olykor abszurd, máskor szarkasztikus, szatirikus, megint máskor fájdalmasan szép telis-tele apró, és jóleső szimbólumokkal.
Boris Vian: Tajtékos napok (1947)
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.
Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.
A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)
Izgalmas életpályák, eltitkolt személyazonosságok, kalandos pályafutások.
