• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Ottlik Géza

Irodalom

Azért írt ilyen jól, mert keveset írt? – 110 éve született Ottlik Géza

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

1959-ben megjelent az Iskola a határon, a műfordítóként, esszéíróként már széleskörben tisztelt Ottlik Géza mindössze második kötete, mely először inkább nyugaton és keleten, semmint idehaza aratott sikert – Magyarországon jóval lassabban ért be leginkább Esterházy és Nádas újrafelfedezésének köszönhetően – mára azonban kétségtelenül a magyar irodalom egyik leginkább tisztelt művének számít. A saját élmények alapján íródott regény a kőszegi katonaiskola mindennapjaiba nyújt betekintést; bátorságról, helytállásról, bajtársaisságról, a felnövéssel járó felelősségről, az illúziók elvesztéséről, a sors alakulásába való beletörődésről szóló egyetemes történet valóban a hazai irodalom csúcsteljesítménye, melynek hatására könnyen aggadták rá írójára, hogy zseni.

Ám, amennyire egyértelmű kinyilatkoztatás ez Ottlik irodalmi munkásságra nézve, ő maga látszólag annyira megfoghatatlannak tűnt a magánéletben. Így utólag belegondolva talán a hétköznapokban mutatott furcsa mentalitása is hozzájárult legendáriumának növeléséhez, ahogy az is, hogy műveinek jelentősége jóval nagyobb, mint életében megjelent köteteinek száma. Akárhogy is, Ottlik Géza igazi jelensége volt a magyar irodalomnak, aki sok mindent alárendelt a minőségnek, és végül az idő egyértelműen őt igazolta.

Ottlik Géza

Ottlik Géza

 „Az ember végül is azért választja az írói pályát, hogy mondatait órákig farigcsálhassa, és lehetőleg azt mondja, amit mondani akar” – ezt Ottlik Géza nyilatkozta egy interjúban, és tartotta is magát hozzá. Különös, de az Iskola a határon Továbbélők munkacímen már 1948-ban elkészült, a szerző nyomdába is adta, ám épp mielőtt a nyomdagépek dolgozni kezdtek volna, visszakérte további javításra. Azt mondta róla, túlságosan vázlatos volt. Ottlik tudta, mit jelent egy első regény, hiszen korábban csupán esszéi, és néhány novellája látott napvilágot, ha meg kellene határoznunk a műfajt, amiben alkot, talán nagyobb biztonsággal nevezhetnénk szakírónak, aki 1933-tól volt a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztője. Fejér Lipót tanítványaként szerzett matematika-fizika szakos diplomát, a kártyajáték pedig ehhez jóval közelebb állt, mint az íráshoz, noha 1931-től már rendszeresen publikált a Napkelet rovataiban.

Mégis, Ottlik maga csupán 1939-től, a Nyugatban megjelent A Drugeth-legenda című novellájának megjelenése után merte írónak nevezni magát, onnantól pedig szellemi szabadfoglalkozásúként igyekezett működni, vagy ahogy akkoriban mondták: magáníróként.

Ottlik minden erejével azon volt, hogy a Nyugat harmadik nemzedékének kiérdemesült íróját lássák benne, egy Hornyik Miklós által idézett interjúban úgy fogalmzott: „Én már zölden, éretlenül, törik-szakad a Nyugathoz akartam tartozni, közben jól tudtam, micsoda romantikus, gyerekes vágyálom ez, se műveltségem, se különös tehetségem, se témám, mondanivalóm, semmim nincs hozzá. Hogy végül ez teljesült, az volt a csoda.”

Ottlik Géza

Ottlik Géza

A fenti gondolat jól jelzi Ottlik szerény és alázatos hozzáállását az íráshoz, ami minden tekintetben előrébb helyezi a minőséget a mennyiségnél. Persze attitűdjét sajnálatos módon a történelem is segített kialakítani. Miután 1948-ban elszalasztotta, hogy boltokba kerülhessen a Továbbélők, az elkövetkező közel tíz évben, a Rákosi-rendszer idején nem csupán perifériára szorult, de a mellőzöttség még az írás iránti vágyat is megölte benne. Műfordításokból élt, ekkor készült – és jelent meg 1956-ban – Ernest Hemingway kultikus kisregénye, Az öreg halász és a tenger is, több, azóta nem kevésbé nagyszerű Charles Dickens-fordítással karöltve. Kritikusok gyakran megemlítik, hogy Ottlik legfőbb témája, amennyiben történeteit lecsupaszítjuk, ő maga, és addigi élete során szerzett élményei voltak, és bár a képlet messze nem ennyire nyilvánvaló, legbelül mégis igaznak tűnik. Bébé, aki elbeszélőként később az Iskola a határonban is feltűnik, 1957-ben jelent meg először, a Hajnali háztetők című kisregényben, és már itt megemlítésre kerülnek Ottlik katonaiskolás élményei.

1959-ben aztán következett az Iskola a határon, melyről a Lobogó a megjelenést követően azt írta: „Szabályos diákregény, néha tragikumba forduló diákcsínyekkel, ártatlan vagy borsos kamasztréfákkal. Ugyanakkor jóval több is ennél: egy társadalom lélektani regénye. A Horthy-korszak leendő katonatisztjeinek neveléséről, a határszéli kadétiskoláról szól a regény, ahová az úrifiúkat küldik. A kadétiskola komor, baljós épülete a húszas évek ellenforradalmi Magyarországának szimbóluma.” Találó megfogalmazás, ahogy Ottlik később elmondta, 4-5 regény anyagát volt kénytelen belesűríteni egy műbe, mert tudta, ha még tovább dolgozik rajta, az vélhetően sosem kerül ki a kezei közül.

Furcsamód az Iskola a határon bár ma már az egyik leghíresebb magyar regénynek számít, viszonylag visszhangtalan maradt megjelenése idején, és csak a 70-es években, elsősorban Esterházy Péter és Nádas Péter generációjának köszönhetően fedezték fel újra, hogy aztán hamar bekerülhessen a kánonba.

Az Iskola a határon első kiadásának borítója

Az Iskola a határon első kiadásának borítója

Ottlik kiadott még egy novelláskötetet 1969-ben Minden megvan címmel, aztán 1980-ban megjelent a Próza, melyben esszék, tanulmányok és cikkek kaptak helyet, majd haláláig azon dolgozott, hogy megírja az Iskola a határon folytatását a Magvető Kiadóval kötött szerződés értelmében. A mű azonban Buda címmel már csupán három évvel a halála után, Lengyel Péter szerkesztésében láthatott napvilágot, és meg is kapta a maga vegyes kritikáit. Ennyi lenne szigorúan véve Ottlik Géza irodalmi életműve, persze nem számítva a temérdek műfordítói és újságírói munkát.

Ahogy Karinthy Ferenc írt róla: „De kár, hogy ilyen keveset ír! Vagy ezért ír ilyen jól, mert ilyen keveset ír?” Minőségét és jelentőségét tekintve nem lehet kétséges Ottlikot a magyar irodalom zsenijei közt elhelyezni, emberként mégis meglehetősen nehéz nyilatkozni róla, és ebben alapvetően a kortársai, egykori barátai is egyetértettek.

Ahogy a Könyves Magazin írta egy 2012-es cikkben: „Vajon egy mozdulataiban, mosolyában, és dühöngéseiben is sugárzóan nemes lelkű, szikár öregúr mondata ez a fent idézett? Vagy a piaristáknál szépírásból elégségessel záró, a főreálban magyarból elhasaló kisdiák vetette papírra? Netán az 1937-es budapesti bridzs-világbajnokságról a Times-t tudósító, bozontos szemöldökű ifjú írta? A Vas Istvánnak hattyúprémes, bordó köntösben, sállal a nyakában, likas bőrpapucsban ajtót nyitó kellemetlen fazon, aki napközben Dickenst fordít, éjszaka meg A Karamazov testvéreket olvassa? Az, aki tweedzakóban, meghatottan hajolt meg a XIX. Magyar Játékfilmszemlén a Hajnali háztetők bemutatója után? Vagy a morcos öregúr, aki két izgalmas leosztás között még mindig a Buda kéziratával szöszmötöl odafönn, a felhők felett? Mindegyikük, és egyik sem.”

Ottlik a kártyaasztalnál

Ottlik a kártyaasztalnál

És valóban, Ottlik emberként igencsak kifürkészhetetlen jelenség, aki szent harcnak és tudománynak tekintette a bridzset, aki olykor kis híján legjobb barátaival is összeverekedett, aki üvöltözve veszekedett a feleségével, élete társával, aki ellenszolgáltatás nélkül felajánlotta örökölt földjeit a termelőszövetkezeteknek, hogy azok aztán kuláknak minősítsék, aki saját lakásán bújtatta Vas Istvánt a nyilasok elől, és akinek később Vas István intézte el, hogy levegyék a kulákok listájáról; aki sokszor tűnt indokolatlanul mogorvának, és aki 1979 után szinte teljesen visszavonult a nyilvánosságtól, feleségét gyászolva alig-alig mozdult ki az Attila úti lakásból, hogy legalább a Buda kéziratát képes legyen befejezni, és bár a kormány élete utolsó évtizedében minden létező elismerést neki adott a József Attila-díjtól a Kossuth-díjig, az vélhetően már nem változtatott hanyatló életkedvén.

Ottlik Géza az ember, aki csak keveseket engedett közel magához, és aki ugyanakkor egész életében szakadatlanul dolgozott, hogy egy mennyiségében karcsú, minőségében megkérdőjelezhetetlenül grandiózus életművet építsen, melyből tetszik vagy sem, még ma is bátran táplálkozhatnak a legjobb kortárs írók.

Kapcsolódó cikkek

Olvass klasszikus hazait! 2.0 – Újabb 10 halhatatlan regény a XX. századi magyar irodalomból

Avagy újabb 10 klasszikus, mely nélkül értelmezhetetlen a magyar irodalom jelene.

Szeptemberben jön magyarul az Oscar-díjas Will Smith memoárja

A kötet idehaza is megjelenik még idén szeptemberben.

A regény legelső kiadása

Csaknem tíz év után kapott új kiadást a leghíresebb szerelmes regény

Margaret Mitchell egyetlen regényének népszerűsége továbbra sem kopik.

Krasznahorkai László és Bödőcs Tibor kapta a 2022-es Libri-díjat

Bödőcs Tibor másodszor, Krasznahorkai először a díjazottak közt.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Olvass klasszikus hazait! 2.0 – Újabb 10 halhatatlan regény a XX. századi magyar irodalomból

    Avagy újabb 10 klasszikus, mely nélkül értelmezhetetlen a magyar irodalom jelene.

    Legutóbbi cikkek

    • 2022. május 24.

    Olvass klasszikus hazait! 2.0 – Újabb 10 halhatatlan regény a XX. századi magyar irodalomból

    Avagy újabb 10 klasszikus, mely nélkül értelmezhetetlen a magyar irodalom jelene.

    • 2022. május 19.

    A felkelő nap ereje – 10 letehetetlen regény Japánból

    Ahogy a dél-amerikai országok irodalma, úgy bizony Japán ízei is eltéveszthetetlenek.

    • 2022. május 11.

    Hidak az irodalomban – 10 szépirodalmi mű, mely kriminek sem utolsó

    Egy ponyvaműfaj, amivel még az irodalmi elit nagyjai is kacérkodtak.

    • 2022. május 6.

    Gondolatok Szerb Antal akaratáról, A Pendragon-legenda szövegromlásáról, a szerkesztő felelősségéről

    Az új kiadás kapcsán a kötet szerkesztőjét kérdeztük a munka nehézségeiről.