Magyar Miklós
2021. május 12. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Boccaccio a Decameronban állított emléket kora pandémiájának

Giovanni Boccaccio (1313-1375) a reneszánsz humanista költője és írója. Ha Dantét az olasz költészet megteremtőjének tartjuk, Boccaccio az olasz próza megalapítója volt. Fő műve a Decameron (1348-1353).

Giovanni Boccaccio

A középkor Európáját számos fertőző betegség sújtotta a gyakorlatilag nem létező higiénia miatt: dizentéria, influenza, kanyaró, lepra. Ám a pestis valamennyinél gyorsabban terjedő és minden addigi betegségnél nagyobb pusztítást végző járvány volt. 1347 és 1352 között az európai lakosság több mint egyharmadát kiirtotta, huszonöt millió áldozatot szedve. Később a fekete halál nevet kapta.

1348-ban Boccaccio szemtanúja volt a Firenzében dúló pestisnek. Erről magában a Decameronban olvashatunk: „Elképesztő hallani is, mit most el kell mondanom: és ha nem látták volna sokan, s nem láttam volna magam is tulajdon szememmel, szinte hinni sem merném, nemhogy leírni, ha mégolyan szavahihető embertől hallottam volna is. Elmondom tehát, hogy a szóban forgó pestisnek az a tulajdonsága, hogy egyikről a másra átragad, oly fertőző erejű volt, hogy nem csupán emberről emberre terjedt, hanem − ami igen gyakran nyilván bebizonyosodott − ha a megbetegedett vagy a betegségben meghalt embernek valamijét megérintette valami más, nem emberfajta élőlény, azt nem csupán megfertőzte a betegség, hanem igen-igen rövid idő alatt meg is ölte.” Ez a megrendítő élmény késztette Boccacciót a Decameron megírására. (Az idézetek Révay József fordításai.)

Boccaccio: Decameron

A Decameron Első nap című fejezetében Boccaccio leírja a pestis megjelenését Firenzében. Ebből az is kiderül, hogy a középkorban élő emberek hittek abban, hogy a járvány az égiek büntetése az emberek bűnös cselekedetei miatt: „Elmondom tehát, hogy az Isten Fia üdvösséges Megtestesülésének immár ezerháromszáznegyvennyolcadik esztendejét írták, midőn jeles Firenze városában, mely szépségével felülmúlja mind a többi itáliai városokat, kiütött a halálos pestis, melyet az égitestek hatalma vagy Istennek bűnös cselekedeteinken érzett igazságos haragja zúdított a halandókra, hogy észre térítsen bennünket; e pestis alig néhány esztendővel annak előtte bukkant fel a keleti országokban, s minekutána ottan rengeteg embert elpusztított, feltarthatatlanul harapódzott egy helyről a másra, s nyomorúságunkra a Nyugaton is elterjedt. És ellenében ugyan csütörtököt mondott minden okosság és emberi vigyázatosság, mellyel evégre rendelt városi biztosok a sok szennytől megtisztították a várost, megtiltották, hogy oda bárminémű beteg ember betegye a lábát, s bőven osztogatták a jó tanácsokat az egészség megóvására; nem volt foganatja a jámbor könyörgéseknek sem, melyeket újra meg újra, az elrendelt körmeneteken is, más módokon is intéztek Istenhez ájtatos emberek; körülbelül a mondott esztendő tavaszának elején kezdettek mutatkozni a pestis fájdalmas pusztításai, mégpedig elképesztő módon.”

A Decameron egy lapja

A Decameron kerettörténete

A járvány tetőpontján hét fiatal hölgy találkozik egy templomban: „elmondom, hogy mikor városunk ekként már a végét járta, s lakossága szinte kipusztult, történt, hogy (miként szavahihető embertől hallottam) egy keddi nap reggelén a tiszteletre méltó Santa Maria Novella székesegyházban, hol úgyszólván éppen senki nem volt, a gyászos időkhöz illendő gyászos ruházatban hét ifjú hölgy hallgatta a szent misét, kiket mind baráti, szomszédi, avagy atyafiságos kötelék fűzött egymáshoz; közülök pedig egyik sem lépte át a huszonnyolcadik esztendejét, s nem volt egyik sem fiatalabb tizennyolc esztendősnél, mindegyik okos, nemes származású, szemrevaló, tisztes erkölcsű és bájosan szemérmetes.”

Firenze. Santa Maria Novella

Később három fiatalember is csatlakozik hozzájuk. A társaság egy vidéki palotába költözik, amit így ír le Boccaccio: „E birtok alacsony dombon feküdt, mely az országúttól minden irányban meglehetősen távol esett, és sűrűn borították mindenfajta dús zöld lombozatú fák és cserjék: gyönyörűséggel pihent rajtok a szem. A domb tetején palota állott, benne középütt tágas udvar, aztán oszlopos csarnokok és termek és szobák, és mind-mind magában is gyönyörű volt, de emellett derűs festmények emelték szépségét és díszét; körös-körül pedig rétek és tündéri kertek és kristályos friss vizű kutak és pompás borokkal teli pincék; mely utóbbiak is sokkal inkább kapóra jöttek volna mulatós borisszáknak, mint józan és tisztes hölgyeknek. A palota az utolsó zugig ki volt takarítva, a szobákban az ágyak megvetve, s mindenütt rengeteg virág, amilyen csak abban az évszakban virult, a padló pedig végig gyékénnyel beterítve; ilyen állapotban találta a palotát az odaérkező társaság, nem csekély gyönyörűségére.”

A leírás alapján az irodalomtörténészek a firenzei Villa Palmerivel azonosítják a palotát.

Firenze. Villa Palmieri

A villa lakói azzal űzik el félelmüket, hogy tíz napon át mind a tízen egy-egy történetet mesélnek el. Innen a könyv címe: Decameron (Deka merone görögül azt jelenti, tíz nap.) Magukban a novellákban már nyoma sincs a pestisnek, hiszen pontosan azt akarja a társaság elfeledni. Az ironikus hangvételű, erotikus történetek derűs humorral mutatják be a középkor erkölcseit. Boccaccio a reneszánsz ember szemével látva a pokoltól való félelem és az álszentség világát, a nevetség tárgyává teszi az együgyű, babonás férjeket, a testi örömöket titokban kereső papokat és apácákat. A Decameron számos festőt megihletett.

John William Waterhouse: Decameron