A szinglik Bibliája visszaolvasta borzasztó kálvária is tud lenni

Kovács Krisztián
2020. július 31. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Bridget Jones feneke ma már biztosan nem lehetne téma

Minden idők egyik legsikeresebb szingli regénysorozatának csetlő-botló karaktere egy csapásra nők millióinak kedvence lett, és akkora rajongótáborra tett szert, mint egy rockbanda. Bridget Jones az egyedülálló, de nem magányos, harmincas éveit taposó angol lány naplója ma is éppoly szórakoztató, mint megjelenése idején, az már persze más kérdés, hogy napjaink embere sokkot kapna attól a mértékű szexizmustól, amely a mi Bridgetünket érte nap, mint nap.

Helen Fielding már több, mint 20 éve írta meg a szingli irodalom bibliáját: karaktere elsőként a The Independent egyik hetente megjelenő rovatában tűnt fel, ragyogó humorával pedig már akkoriban is elvarázsolta a némileg korlátozott számú olvasóközönségét. A főszereplő végül akkor robbant be és vált ikonikus figurává, amikor 1996-ban könyves formában is megjelentették Fielding naplóbejegyzéseit, és a filmes feldolgozás sem váratott sokat magára.

A szinglik Bibliája visszaolvasta borzasztó kálvária is tud lenni

„Halo! Bridget Jones, dévaj szexistenő, lábai között egy nagyon rossz fiúval…”

Adott egy krisztusi korban lévő lány, akinek problémáival különösen a fejlett világ nőtagjai könnyen tudnak azonosulni: testsúlyproblémák, leszokás a cigarettáról és az alkoholról, mindennapi fogadalmak betartása, munkahelyi önérvényesítés, na és az Igazi megtalálása – már csak azért is, mert ilyen korban már ildomos a férjhez menés.

„…Minden negyedik ember egyedülálló, az uralkodóház legtöbb tagja egyedülálló, felmérések bizonyítják, hogy az ország fiatal férfilakossága alkalmatlan a házasságra, ezért felnőtt a magamfajta fiatal lányok nemzedéke, akiknek van saját jövedelmük és otthonuk, istenien szórakoznak, és nincs rá szükségük, hogy másnak a zokniját mossák!” A Bridget Jones-franchise – amely 3 fő és egy kiegészítő kötetből, valamint 3 filmből áll – elsősorban sziporkázó humorával és stílusával fogja meg az olvasót, kínosabbnál kínosabb jelenetei szép adag komikumot termelnek ki, amelyek már igazán veszélyeztetik nevetőizmaink egészségét.

A humor mellett külön szót érdemel Fielding szellemes szingli-szókincse (a fergeteges magyar fordítás Sóvárgó Katalin munkáját dicséri), amelyből megtudhattuk, hogy kik az obligofóbók (pasik, akik rettegnek az elköteleződéstől), kik a Pöffeszkedő Családosok (álszent és frusztrált házasok, akik szeretik a szingliket, azzal a kérdéssel zaklatni, hogy mikor mennek már férjhez), az érzelmi lejmolók (pasik, akikkel lefekszünk, aztán gyors lelépnek), na és megismerhetjük a Szingli Urbánus Családot is (akik a hasonszőrű barátok sűrű hálozatát jelentik).

Az írónő sosem titkolta, hogy nagy rajongója Jane Austennak, így regénye is alapvetően a Büszkeség és balítélet cselekményvázára épül fel, elsősorban központi férfikarakterén, a hűvös és távolságtartó Mr. Darcy figuráján keresztül.

Fielding egyébként nem véletlenül szúrta ki magának a zseniális Jane Austent, aki már 200 évvel ezelőtt is meg merte írni, hogy mekkora szívás az, hogy a nők számára az egyetlen érvényesülési út a házasság.

Természetesen nem sok értelme van a modernkori értékrendet számon kérni a viktoriánus kor nézetein, ahol egy nő értékét leginkább az apja vagy a férje éves jövedelmében határozták meg.

Helen Fielding, a regények írója

A szinglilét sem fenékig tejfel

Az öniróniában bővelkedő, szórakoztató jelenetek mellett a regény női problémákat is feszeget, és a legfontosabb, hogy mindezt női szemszögből teszi. Bridget Jones nem felel meg a férfitekintet elvárásának, nem egy sztereotípia, egy ideáltípus, de kétségkívül egy jelenség, amolyan ízig-vérig „jó csaj” óriási szabadsággal és lehetőségekkel. Bár az emancipált életnek is megvannak a hátulütői, Bridget és a hozzá hasonlók ugyanis tipikus céltáblái a társadalom öntelt tagjainak, akik imádják a harmincas szingliken köszörülni a nyelvüket. A Pöffeszkedő Családosok igen határozott véleménnyel bírnak aziránt, miszerint a harmadik X-en átesett nők többnyire csak a férfiak szexuális tárgyaiként funkcionálhatnak, akikben csupán a könnyű kaland és a kötetlen szórakozás lehetősége tűnik kecsegtetőnek.

A rendszeres alkohol-és bagómennyiség mellett Bridgetünk sziklaszilárdan hiszi az önsegítő könyvek alaptételeit – abszolút kedvence A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek –, miszerint a nőnek zárkózott jégkirálynőnek kell lenni, és a férfinak meg kell hagyni az üldöző szerepet. S ha mindez nem lenne elég, hősnőnk egy jó adagnyi kisebbrendűségi érzéssel is küzd nap, mint nap, és állandó kétségek gyötrik a megjelenésével és a párválasztással (vagy annak hiányával) kapcsolatban.

Fielding karaktere nem jobb és nem szebb a hétköznapi embernél, abszolút egy valószerű női figura, már csak azért is, mert a nők legnagyobb részét valóban foglalkoztatják a fentebb is említett témakörök.

Bridget amerikai sorstársához, Carry Bradshaw-hoz hasonlóan sokat tett azért, hogy elfogadtassa a szingliség intézményét, s bár ruhatára közel sem olyan csillogó, mint new york-i társáé, Fielding karakterével sokkal több nő tud azonosulni, hiszen az ő problémái nem csak a képzeletünkben léteznek.

Bridget Jones, aki folyamatos szexuális zaklatások áldozata

„Kérek egy közelit a cicikről”

Jó néhány év eltelt már a könyvek és a filmek megjelenése óta, az idő múlását pedig mi sem jelzi jobban, mint a világban zajló társadalmi változások. Fielding nem olyan rég nézte újra a Bridget Jones-filmeket, és egyenesen felháborítónak találta azt a mértékű szexizmust, amelyet főhősnőjének el kellett szenvedni a munkahelyén. Mai szemmel valóban nehéz átnézni azokon a jeleneten, amikor Bridget főnöke, Daniel, – mi sem természetesebb – markolássza beosztottja fenekét, és félreérthetetlen üzenetekkel illeti Bridget szoknyájának nem létező hosszát. Danielre ráadásul egyébként sem jellemzőek a mély érzelmek, ő amolyan igazi felületes playboy, és többnyire minden nőt elcsábít, aki a közelébe kerül. Kezdetben minden olyan kedélyes, a gyanú csupán lassan ébred fel bennünk – ha egyáltalán felébred –, és vesszük észre, hogy ez nagyon nincs rendben.

Daniellel azonban nem zárul le a sor, Fielding-karakterét ugyanis nap, mint nap éri megjegyzés külseje miatt, kollégái például sokszor azért nem veszik komolyan, mert sztreccs miniszoknyát hord. Vagy emlékeztek például Mr. Fitzherbert (alias Ciciperverz) karakterére, aki rendszerint bámulja Bridget mellét, de fogalma sincs, hogy kicsoda és hogy mit csinál? Vagy amikor a kereskedelmi televíziónál dolgozó főnöke, Richard Finch azt mondja, hogy „kérek egy közelit a cicikről”?

Egészen riasztónak hat a tudat, hogy az olvasóknak és a nézőknek sem tűnt fel, hogy a humorosan ábrázolt jelentekben Bridgetet tulajdonképpen szexuálisan zaklatták a főnökei.

Persze főszereplőnk sem volt egy áldozattípus, így azonnal visszavágott, amint megtehette, de az otromba és szexista megjegyzések így is a mindennapjait képezték.

Napjaink Bridget Jones-a minden valószínűség szerint elszörnyedve olvasná 1996-ban írt naplóját, amelyben észre sem vette, hogy a szexizmus áldozata volt. Fielding egyébként maga is beismerte, hogy ma már másképpen írná meg a művet, amely a maga szórakoztató módján, még ha sarkítva is, de valószerű női problémákat feszeget. Szóval szexuális zaklatás ide vagy oda, a Bridget Jones naplója egy különleges korrajz, amelyen hiba lenne számon kérni a múlt hibáit, hiszen a két évtizede megjelent könyv minden baklövése ellenére is sokat tett a nem tradicionális kapcsolati formák elfogadásáért.