Vitkolczi Ildikó
2021. július 21. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Büszkeség és balítélet… meg a zombik – Avagy Jane Austen jól és rosszul továbbgondolt világa

Létezik ilyen könyv, igen. A teljes, büszke címe Seth Grahame-Smith: Büszkeség és balítélet meg a zombik. A klasszikus tizenkilencedik század eleji románc, most durván erőszakos zombidúlással; Jane Austen alapján. Mivelhogy nálunk is megjelent, 2009-ben, az Athenaeum kiadónál. Sőt, Hollywoodban filmet is forgattak belőle, így lehet élvezkedve nézni, ahogy Elizabeth és Darcy félbehagyják a bált, hogy fegyvert ragadjanak, és lezúzzanak pár zombit, vámpírt, miegyebet.

Én szeretem, ha egy általam kedvelt irodalmi alak megjelenik egy – jól megírt!! -, más szerző által kitalált történetben. Erre tökéletes példa Jasper Fforde regénysorozata, amiből magyarul sajnos csak az első két rész jelent meg: A Jane Eyre-eset és Egy regény rabjai. De mikor ebbe a zombis regénybe – vagy mibe – beleolvastam, azt éreztem, ez már durván túlzás. És igazából nem az a gondom vele, hogy te jó ég, hozzányúltak a klasszikushoz, hanem az, hogy milyen gyengén. Merthogy a szerző alapvetően lenyúlta a teljes eredeti regényt, csak annyiban változtatott rajta, hogy Elizabeth és a testvérei gyerekkorukban harcművészeteket tanultak, és Mr. Darcy is híres vámpír- meg zombivadász, de igazán újat, humorosat, eredetit nem tudott Graham-Smith a kiváló alapsztorihoz hozzátenni – akkor meg mi szükség volt az egészre?

Büszkeség és balítélet, meg a zombik filmváltozatának plakátja

Egyébként is gyanakodva szoktam fogadni a más szerzők által kreált folytatásokat, mert a tapasztalat azt mutatja, általában a nyomába se érnek az eredetinek. És ez nem csak az Austen-regényekkel van így, mert olvastam például Sophie Hannah Poirot-utánérzéseit, és azokat is pocséknak találom, mivel se a könyvek stílusa, se az általa megírt (átvett, kölcsönzött, lenyúlt) nyomozófigura nem közelíti meg az eredeti Poirot szerethetőséget, zsenialitását vagy épp idegesítő nüánszait.

Ugyanígy olvastam pár regényt, amik megpróbálták továbbvinni Jane Austen világát – de legalább a kilencven százalékuknál azt éreztem, béna, pocsék, nem tudja hozni se Austen elbűvölő nyelvezetét, se a karakterek frissességét, Lizzy éles eszét és nyelvét, Mrs. Bennett végtelenül ostoba és idegesítő karakterét… hogy Darcyt már ne is említsem. (Olvastam, hogy vannak történetek, amik Mr. Darcy „vizesinges” jelenetére építve próbáltak sztorit írni, ami annál elképesztőbb, ha belegondolunk, hogy ez a jelenet még csak nem is szerepelt a könyvben.)

Az ilyen regények olvasása közben egyébként is fel szokott merülni bennem az az – igen gonosz – kérdés, vajon miért is fogott a megírásába a szerző? Ennyire nem volt saját ötlete, nagyon kellett a pénz, és tudta, hogy az alapnű rajongói úgyis megveszik az ilyen utánérzéseket? Vagy – és nekem úgy tűnik, ez a ritkább eset – annyira kedvelte az eredeti történetet, a kort, a helyszínt, de a legfőképp a szereplőket, és annyira hiányzott neki is, hogy több eredeti regény nem született róluk, hogy kínjában/bánatában nekiállt, és írt egyet? Mert, bevallom, én is örülnék egy eddig még felfedezetlen Agatha Christie– vagy Jane Austen-regénynek (és még sorolhatnám a további szerzőket). De nem ilyen áron, mint ez a zombis förmedvény.

P. D. James: A halál jár Pemberley-ben

A jó hír az, hogy a hatalmas – és nagyrészt talán fölösleges – kínálatban néha fel lehet fedezni igazi gyöngyszemeket. Ilyen P. D. James krimije, ami szerintem tökéletesen hozza Austen írói stílusát is, szép a nyelvezete, és a karakterek is stimmelnek.

A hab a tortán, hogy mindezt egy valódi krimibe ágyazva teszi meg, és ez egyáltalán nem tűnik olyan szentségtörésnek, mint a durva zombis cucc. Ebben a regényben a már hat éve boldog házasságban élő Elizabeth és Darcy épp bált akarnak adni, ahová hivatalos Jane és Bingley, Mr. Bennett, és még számtalan más vendég – kivéve Lydiát és a férjét, Wickhamet. Mint az később kiderül, Lydia úgy tervezte, hogy meghívás nélkül beállít a bálra – hiszen, szerinte, joga van ott lenni! -, miközben Wickham és a legjobb barátja, Denny egy közeli fogadóban tölti az éjszakát.

A terv viszont cseppet félresikerül, így, még bőven a bál előtt megjelenik egy kocsi, a visítozó Lydia mászik ki belőle, és azt kiabálja, Denny megölte a férjét, és mindenki azonnal induljon a keresésükre. Darcy és az itt is megjelenő Fitzwilliam ezredes neki is vág az éjszakai erdőnek, és valóban találnak holttestet, mert tényleg történt egy gyilkosság – csak nem úgy, ahogyan azt Lydia előadta. Persze megindul a nyomozás, de az a jó a regényben, hogy a szerző nem csak erre koncentrál, hanem olyan hétköznapi dolgokra is például, hogy mi történt Darcy húgával, Georgianával, és új alakokat is teremt, akik Pemberleyben és a környékén élnek. És P. D. James hű marad a nagy elődhöz, nem ír bele olyasmit a cselekménybe, vagy a karakterekhez, amit valószínűleg maga Austen sem írt volna.

Jo Baker: Longbourn árnyékában

A Longbourn árnyékában veszélyes olvasmány. Mivel, ha elolvasod a cselédlány gondolatait, aki a Bennett-kisasszonyok folyton sáros aljú szoknyáit, meg a fehérneműit mossa, és a bálok során összekoszolt cipellőit takarítja… Valamint hajnali kettőig-háromig ül a konyhában, arra várva, hogy a kisasszonyok hazatérjenek végre a bálból, és ő segítsen nekik átöltözni… akkor lehet, hogy utána kissé másképp tekintesz az eredeti sztorira.

Mégis jó a történet, kiválóan van megírva, és érdekesek a karakterek, például azért, mert az írónő felhasználja az eredeti regényben néha csak mellékesként megemlített cselédek figuráit is. Ott van pl. Mrs. Hill, akit az eredetiben Mrs. Bennett ugráltat állandóan, és Austennél is létezik, bár csak elmosódva, egy komornyik is. Jo Baker regényében Mrs. Hill a szakácsnő, és a férje a házban a komornyik, ők uralják a konyhát, és elnézően figyelik a Bennett-lányok időnkénti ballépéseit (akár még Lydiáét is). Van még két cselédlány, és az idősebbik, Sarah szemszögéből ismerhetjük meg a Büszkeség és balítélet eseményeit.

Persze itt is van bonyodalom, amit a fiatal lovászlegény alkalmazása indít el, de ez nagyon jól bele van szőve a Jane-Bingley és Lizzy-Darcy körüli bonyodalmakba. Sokkal többet tudunk meg a történelmi korról, amiben az eredeti sztori is játszódik, a háborúról, amiben Lydia kedvencei, az ezred katonái is részt vesznek, és érdekes dolgokat tudnunk meg Mr. Bennettről – aki azért itt nem annyira szimpatikus figura, mint az eredetiben. Számomra a regény egyetlen gyenge pontja a házasságban élő Elizabeth ábrázolása volt, aki az írónő elgondolásában egy Darcynak alárendelt, gyengécske és kissé boldogtalan nőnek tűnt. (Ehhez képest a P. D. James-regényben sokkal jobban sikerült Lizzy alakjának megformálása.) A regény 2013-ban jelent meg eredeti nyelven, és magyarul is, az I. P. C. kiadásában, és tervben volt, hogy filmet forgatnak belőle. (Bár a megvalósulásáról még nem hallottam.)

Stephanie Barron: Az udvarház rejtélye

A két, említett könyvön kívül sajnos nem találtam a kínálatban több olyan, valóban jó regényt, ami Jane Austen alakját vagy világát idézi fel. Született olyan krimisorozat is, amiben maga Jane Austen nyomoz, ha valakit ilyesmi érdekelne – én beleolvastam, de számomra ez sem volt maradandó élmény. Ezen kívül rengeteget foglalkoznak a magánéletével, a feltételezés miatt, hogy biztosan átélt olyan heves szerelmet, ami miatt ennyire magávalragadó módon tudott írni róla. Ezzel foglalkozik Syrie James Jane Austen naplója című könyve, és nemrég olvastam Gill Hornby Austen kisasszony című regényét, amelyben Jane nővére, már idős korában, megpróbálja megszerezni a család ifjabb generációitól Jane régi leveleit, „nehogy fény derüljön kellemetlen titkokra”. Nyilván nem ezek miatt olvastam el a könyvet (utálom a bulvárt), inkább mert kíváncsi voltam egy újabb történetre, amiből az ember/az olvasó többet megtudhat arról, milyen is volt az a világ, amiben Jane élt, és alkotott.

Nos, a leginkább időpazarlás volt mindkét könyvet elolvasni, így arra jutottam, hogy egyrészt felesleges a kedvelt írók magánéletét bolygatni, másrészt az íróknak békén kellene hagyniuk más írók univerzumát és karaktereit. Ha nem tudnak saját világot és szereplőket kitalálni, és csak a máséból élni, akkor talán érdemes lenne más munka után nézni.

Az olvasó meg, aki valóban szereti Jane Austen világát, jobb, ha az ő eredeti regényeit veszi le a polcról. Azokban legalább nem hemzsegnek a zombik meg a vámpírok. (És ha valakinek mégis ilyesmire támadna gusztusa, olvasson Bram Stokert meg Stephen Kinget – ők úgyis jobban otthon vannak az ilyen témákban.)