Daniel Keyes, a pszichológus, aki irodalommá változtatta az emberi pszichét

Daniel Keyes pszichológus-író regényeivel még a gimnáziumi éveim alatt ismerkedtem meg. Különösen hálás vagyok neki, ugyanis egyik regénye, az Ötödik Sally elolvasása után kezdtem el igazán érdeklődni az emberi elme titkai iránt. Az irodalom és a pszichológia pedig kéz a kézben is járhatnak, Keyes történeteinek főszereplői pedig rendre valamilyen pszichológiai, pszichiátriai betegséggel vagy állapottal bírnak.

Ha Daniel Keyes nevét látjátok egy könyv borítóján, akkor biztosra vehetitek, hogy mentális betegségekkel, fásult pszichiáterekkel és okoskodó tudósokkal teli történetet vehettek a kezetekbe. Keyes azonban nemcsak a pszichológia professzora, hanem olyan örökérvényű történetek szerzője is, mint a Virágot Algernonnak vagy az Ötödik Sally. Az író nagyszerű beleérző képessége révén sokat tanulhatunk a toleranciáról, az emberi tartásról és a mérhetetlen élni akarásról.

Daniel Keyes, az író-pszichológus /Forrás: cultura.hu/

A fáradhatatlan lélekbúvár

Daniel Keyes New Yorkban született, ám éppen, hogy csak beiratkozott az egyetemre – ahol pszichológiát és irodalmat hallgatott – bevonult a haditengerészethez. Így egy kis időre bár felhagyott az agyturkászás rejtelmeivel, 1950-ben végül befejezte tanulmányait és pszichológia szakon diplomázott. Az egyetem mellett már kiütközött írói vénája is, ugyanis egy sci-fi-horror magazin szerkesztője volt, sőt egy ideig együtt dolgozott a Marvel-képregények alkotójával, Stan Lee-vel is. Otthonosan mozgott hát a tudományos-fantasztikum, a horror és a képregény műfajaiban.

Első elbeszélése, az 1959-ben kiadott Virágot Algernonnak ismerté tette a nevét, és a siker után sem hagyott fel az írással, számos regénye látott napvilágot. Történeteiben mentális sérültek, laboratóriumi egerek és fehérköpenyes pszichiáterek követik egymást, Keyes le sem tagadhatná, hogy az emberi elme rejtelmeinek fáradhatatlan kutatója. Minden könyvében ilyen vagy olyan formában, de a lélek poklát írja le, megragadja az elme mélyén rejlő részleteket és olyan látleletet készít róla, amelytől – nyugodtan mondhatjuk – leesik az állunk.

Keyes tanulmányai során minden bizonnyal találkozhatott olyan „szanatóriumokkal”, ahol állatkísérleti eredményekre támaszkodva végeztek el különböző műtéteket beteg vagy annak titulált embereken. Az 1924-ben megnyitott Harlem-völgyi Állami Pszichiátriai Központban a CIA engedélyével kísérleteztek az elektromos sokkterápiával, mint „gyógymóddal”. A Száll a kakukk a fészkére című regényből is ismert ún. lobotómiás kezelés sem valami képzelet szülte horrorisztikus fikció, ilyenkor ugyanis a beteg homloklebenyének szándékos roncsolásával akartak elérni viselkedésbéli változásokat. Keyes 20. századi Amerikájában minden lehetséges volt, és ami megtörténhetett, az meg is történt.

Az igazi Billy Milligan /Forrás: hollywoodreporter.com/

Egy profi oknyomozó

Tudjuk, hogy manapság nincs olyan film vagy könyv, amelyet ne igaz történet ihletett volna, Keyes regényire ez pedig halmozottan igaz. A pszichológus végzettségű író az emberi elmét fürkészve próbál meg megoldani addig megoldatlannak hitt rejtélyeket. Vegyük csak a szépséges, fiatal nő, Claudia Yasko történetét, amelyet Bűnös-e Claudia című könyvében írt le. A nőt hármas gyilkossággal vádolják, ha elítélik halálbüntetés vár rá… Megannyi kérdés és válasz, és mindez ott lapul a nő elméjében, csupán csak ki kell bogozni. Keyes egy valódi oknyomozó elszántságával harap rá az ügyre, és mindenkivel interjút készít, akivel Claudia valaha is kapcsolatban állt.

A Szép álmokat Billy és Billy Milligan háborúi történetek főszereplője sem egy fiktív személy: William Stanley Milligan ugyanis egy amerikai bűnöző. Keyes két éven át faggatta Milligant és környezetét, hogy kiderítse, miért támadott és erőszakolt meg fiatal nőket. A történet azonban nem fekete és fehér, a kérdés pedig nagyon is súlyos. Valóban ő vitte véghez ezeket a szörnyűségeket vagy a benne lakozó személyiségek egyike: a lezser Allen, a vad Ragen vagy éppen a leszbikus nő, Adaléna? Keyes páratlan nyomozása után maga ítélkezhet az olvasó Billy fellett: az évszázad legnagyobb szemfényvesztője vagy egy 24! részre szakadt személyiségű ember könyörtelen sárba tiprása?

Keyes akármelyik történetéről is legyen szó, kiváló precizitással igyekszik feltárni egy beteg elme rejtelmeit és a bennük megbúvó titkokat. A dokumentarista jelleg ellenére, a művek nyelvezete nagyon szép és kifejező.

Claudiával és Milligannel folytatott beszélgetéseiről és a nyomozásai részleteiről pontos képet kaphat a kíváncsi olvasó, Keyes nem sokat unatkozhatott akkoriban, amikor ezen sztorikat papírra vetette. Regényei kiszámíthatatlansága és az oknyomozó precizitása miatt pedig a furfangos bűnügyeken edződött elméket is képes próbára tenni.

Virágot Algernonnak Charliejaként

IQ vagy EQ?

Bár az intelligencia kétségkívül elengedhetetlen az élethez, csak az utóbbi időkben kezd igazán fontossá válni olyan területek kutatása, amelyek elengedhetetlenek az életben való boldoguláshoz. A pszichológia mai tényállása szerint – amelyet kutatásokkal bizonyítanak – az érzelmi intelligencia legalább olyan fontos, mint az értelmi intelligencia. De elgondolkodtatok-e már azon, hogy mi lenne, ha az államok lakosságát csak szép, okos és intelligens emberek alkotnák? Ha akárhova fordulnánk, csak a tökélyt látnánk, ha mégsem, azon pedig a tudomány gyorsan segítene? Az értelmi fogyatékosoknak például csak egy agyműtétre kellene befeküdni a kórházba, ahonnan végül olyan tökéletes Übermensch-ként szabadulnának, hogy csak, na? Daniel Keyes mindenesetre eljátszott azzal a gondolattal Virágot Algernonnak című könyvében, hogy vajon a jó mentális színvonal elegendő-e egy boldog élethez.

A történet szerint Charlie Gordon egy hatéves gyerek szintjén álló 32 éves férfi, akit zsenivé operálnak. Mégis hiába a 180 feletti IQ, Charlie minden akarata ellenére sem lesz boldog, és a kísérlet hatása sem tart örökké, Charlie szép fokozatosan ismét a szellemi leépülés útjára sodródik. Bár a történet alapján nyugodtan sorolhatnánk a tudományos-fantasztikus kategóriába, mondanivalója azonban tágabb határokat feszeget: az emberi psziché mélységeit megmutató és a tudományos kísérletek morális határait feszegető írás, ahol bár Charlie a történet végére ismét értelmi fogyatékossá válik, végül mégis olyan érzelmi intelligenciáról tesz tanúbizonyságot, ahol a szeretet és tisztelet agykapacitástól függetlenül minden élőlénynek jár.

Keyes könyvében szenvedélyesen utasította vissza a tudomány erőszakos fejlődését az emberi méltóság javára: „Az intelligencia az emberiség egyik legnagyobb adománya. De a tudásra való törekvés túlságosan is gyakran kiszorítja a szeretetre való törekvést.”

Disszociatív személységzavar Keyes könyveiben /Forrás: www.theodysseyonline.com/

Akitől mások elfordulnak…

Keyes regényinek szereplői egytől egyig olyan személyek, akik mellől az egészséges emberek többsége kényelmetlen pillantással inkább továbbállna. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy Charlie Gordon története boltokba kerülésekor nagy vihart kavart az addigi, hasonló témájú könyvek egyhangú állóvizében. Odáig fajult a dolog, hogy néhány iskolában és könyvtárban egyenesen betiltották a regényt a szexuális tartalmú jelenetek és az értelmi fogyatékosság kényes témája miatt.

A fogyatékos embereket számos diszkrimináció érte és éri manapság is, gyakran kerülünk velük minden kontaktust és legtöbbször nem részesei, hanem tárgyai a tréfának. „Amikor Charlie hozzánk került, a társadalmon kívül állt, nem volt múltja, nem volt kapcsolata a jelennel, sem pedig jövőbe vetett reménye. Bátran állíthatjuk, hogy e kísérlet előtt Charlie Gordon valójában nem is létezett.” Ez a lehető legeslegnagyobb tévedés, amit elkövethetünk a sérült személyekkel szemben, hiszen ugyanúgy érzelmek és gondolatok millióival rendelkeznek, mint bármelyikünk. Keyes remekül mutatja be regényeiben a fogyatékossággal kapcsolatban kialakult negatív sztereotípiákat. Ezen emberek többsége az állapota miatt gyakran a társadalom perifériájára szorul, ezt a negatív látképet állítja szembe az író egy fogyatékos ember érzéseivel és belső világával.

Mind a pszichológia és mind Keyes regényei tökéletesen megmutatják, hogy nem kell félnünk a fogyatékos emberektől, ők is ugyanolyanok, mint bárki más. Elkülönítésük vagy kizárásuk pedig a sérült személyek elfogadásának és integrálódásának legnagyobb gátjai. Egyet pedig semmiképpen ne feledjünk, és Keyes történetei is erre figyelmeztetnek minket: „Nem maga az állapot, hanem a társadalom, mint közeg tesz egy személyt fogyatékossá kategórizációjával.”

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.