A világ nagyobbik része egyértelműen múlt hét vasárnap este, hétfő hajnalban eszmélt rá, hogy valami változóban van a filmművészet világában. Bong Yoon-jo és az Élősködők címe filmje összesen négy aranyszoborral távozott Los Angelesből, saját kategóriáján, a legjobb idegennyelvű filmen kívül pedig hazavitte a legjobb film, a legjobb rendező, és a legjobb forgatókönyv díját is. Bár véleményünk szerint a film megérdemelte az elismeréseket, hiszen a lélektani dráma, a pszichothriller, és a fekete komédia rendkívül erős társadalomkritikával átszőtt hibridjét alkotta, ami üde színfolt egy általában a bevált recept szerint készülő amerikai filmek közt, sokan persze nemtetszésüknek adtak hangot az ítélet kapcsán.
Pedig az Akadémia döntésének a legcsekélyebb mértékben sem azért van jelentősége, hogy az Élősködők vajon minőségének köszönhetően kiérdemelte-e a díjat, sokkal inkább azért, mert felhívja a nagyérdemű figyelmét egy egyébként már évek óta tartó folyamatra, mely nagymértékben elveszi az amerikai filmművészet homogenitását, és ezáltal remélhetőleg átrajzolja némelyest a filmművészet világtérképét. Bár mindez újdonságnak hat talán, de csak azért, mert a filmesek most érzik a hatásait, ugyanakkor más művészeti ágakban, például az irodalomban hosszú-hosszú évek óta világos tendencia, hogy a minőséget zsánertől függetlenül immáron a Távol-Keleten is kereshetjük.
Akira Kurosawa a negyedik Oscar-díjával
A távol-keleti filmek díjazása egyáltalán nem újkeletű. Minden idők legjobb és leghíresebb japán rendezője, Akira Kurosawa A vihar kapujában című filmje már 1951-ben Oscar-díjat kapott, sőt 1954-ben Teinoszuke Kinugasza, egy évvel később pedig Hirosi Inagaki távozott díjjal a gáláról, és rendkívül ritka volt az az év, amikor nem volt japán film az aranyszoborra nevezettek végső listáján. Rosszmájúan sokan megjegyezték, hogy a temérdek jelölés sokkal inkább fakadt Amerika Hiroshimára és Nagasakira ledobott atombombáinak társadalmi traumájából, és az általa okozott kollektív lelkiismeretfurdalásból, az igazság azonban sokkal inkább az, hogy ebben az időszakban Japán volt az egyetlen ország a Távol-Keleten, amely megfelelő infrastruktúrával bírt egy komoly anyagi szükséglettel bíró film elkészítéséhez, és még így is számtalanszor kooperáltak a Szovjetunióval (még maga Kurosawa is, aki a Derszu Uzala című filméért így nyert Oscart másodszor.)
Az ébredés valamikor a Szovjetunió felbomlása után kezdődött, 1990-ben a Jú Dòu című kínai film, 1991-ben pedig A vörös lámpások című hongkongi produkció szerepelt a végső ötös listán, és innentől nem volt megállás. 1993-ban Vietnám, 1994-ben Tajvan, 1999-ben Nepál indított önálló filmalkotást, 2000-ben pedig a Tigris és sárkány elhozta az első nem japán Oscar-díjat a Távol-Keletnek. Világos volt, hogy valami történt, bár alighanem senki sem tulajdonított neki nagy jelentőséget, holott 2008-ban egy újabb japán film részesült a kategória díjában, ez volt a Távozások. Miért is aggódott volna bárki is? A legjobb idegennyelvű film kategória egy afféle vigaszág volt az Oscar-díjon belül, melyen az Egyesült Államokon kívül közel százötven ország versengett egymással. Ahogy mondani szokás, ez volt a kutyáknak dobott csont.
Bong Joon-ho és az Élősködők díjesője
A legjobb idegennyelvű film kategóriájában versengő filmeknek mindig is megvolt a maga kellemes, egyszerű, függetlenfilmes jellege, hiszen eleve egészen más stílusban, más tematikában mozogtak, mint amit az amerikai közönség megszokott. A változás véleményem szerint akkor következett be, mikor a távol-keleti országok, különösen Dél-Korea és Kína elkezdett ugyanazokhoz a korábban csak amerikai filmekben látott tömegsablonokhoz nyúlni, amihez korábban maximum csak néhány európai társának volt mersze (pl. Olaszországnak a zombikhoz, és a horrorfilmhez.) Dél-Korea és Kína, sőt, több távol-keleti társuk (pl. Indonézia) hamar lerázta magáról a művészfilmes skatulyát.
Olyan alkotások debütáltak a 2010-es évek elejétől, mint A rajtaütés első és második része, ami egészen új szintre emelte a realisztikus akciómozik műfaját, a Vonat Puszanba, mely a zombihisztériát vitte a távol-keletre, a tavalyi The Wandering Earth, ami egy grandiózus látványvilágú sci-fi, vagy épp a Szöul Metró, ami kiváló érzékkel ötvözte ugyancsak a zombijárvány tematikáját a kiváló távol-keleti animációval. Ezek már egyértelmű közönségfilmek, és maga az Élősködők díja már csupán ennek a folyamatnak a betetőzése úgy, hogy Joon-ho filmje ugyanakkor jóval közelebb áll az 1990-es és 2000-es évek ázsiai filmjeinek hangulatához, mint a nagyköltségvetésű blockbusterekhez.
Óe Kenzaburo az irodalmi Nobel-díj átadásán
Alighanem régóta tudjuk, hogy Japán igen különleges ízt hozott az irodalomba, legalább olyan egyedit, mint Dél-Amerika a mágikus realizmussal. Abe Kobó, Haruki Murakami, Kazuo Ishiguro, vagy akár itthon kevésbé ismert társaik, mint a sci-fi író Komacu Szakjo, Nacume Szoszeki, vagy Óe Kenzaburó régóta ott álltak, és alkottak a világirodalom elitjében, hiszen például Jaszunari Kavabata első japán állampolgárként már 1968-ban elnyerte az irodalmi Nobel-díjat is. Az elmúlt évek társadalmi átrendeződései, a különböző társadalmi és emberjogi mozgalmak, és a szegregációs szintek változásai ugyanakkor nem várt helyen kezdték éreztetni jótékony hatásukat. A hátrányos megkülönböztetés enyhülésével (mert megszűnésről sajnos még nem beszélhetünk), a korábban a zsánerirodalom szempontjából jelentéktelennek, vagy még inkább láthatatlannak tűnő harmadik világbeli ázsiai, és afrikai országok irodalmi élete is megpezsdült, és egyre másra bukkantak fel új és aktuális mondanivalóval bíró szerzők.
Kína ebből a szempontból is élen járt. Alighanem Ted Chiang nevét a legtöbb irodalomrajongó már ismeri, ha máshonnan nem, hát az Érkezés című film alapját adó zseniális novella szerzőjeként szinte biztosan. Chiang 2018 nyarán Budapesten is megfordult, az írás mellett informatikai témájú műszaki leírások készítésével is foglalkozó szerző hosszú évekig tökéletesített műveiben többek közt a mesterséges intelligenciák az ember mindennapi életére gyakorolt hatásait is vizsgálja, ám minden esetben az emberi psziché mélyére igyekszik ásni, lélektani éleslátásával pedig sokszor bőven angolszász társai fölé kerekedik. Bár már Kuczka Péter is igyekezett bemutatni a távol-keleti fantasztikumot a Galaktika magazin fénykorában egy-egy a térségnek szánt tematikus válogatással, az, amit Ken Liu csinál még ezen a törekvésen is túlmutat.
Liu egy önálló, és egy kizárólag kínai sci-fi szerzők novelláiból készült válogatást is közzétett, melyek mindegyike Chianghoz hasonlóan az Agave Könyvek kiadónál érhető el. A Papírsereglet és más történetekben a szerzőnek Hugo-díjat hozó novellán kívül saját írásai olvashatóak, míg a Láthatatlan bolygók című válogatásban kortárs kínai sci-fi írók rövid történeteiből válogat hihetetlenül gazdag témaválasztékkal, és arányérzékkel. Nem említettük még a szintén kínai Cixin Liu-t, akinek nemrég ért véget idehaza nagyszabású, több mint ezernyolcszáz oldalon át hömpölygő Háromtest-trilógiája, melyet sokan a nagy kínai sci-fi regényként is emlegetnek, és akkor még nem beszéltünk Mo Yen 2012-es, parázs vitákat eredményező irodalmi Nobel-díjáról sem. Ugyanakkor nem csak a sci-fiben érhető tetten a Távol-Kelet egyre inkább kinyíló szórakoztatóirodalma.
Kína szerzők, akik már Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendenek
A távol-keleti művek mindig is kiváló érzékkel vegyítettek hangulatokat, zsánereket, vagy épp a fikciót és a valóságot. Remélhetőleg senkinek sem kell bemutatni Haruki Murakami 1Q84 című ezerötszáz oldalas főművét, melyet nyugodtan nevezhetünk a japán mágikus realizmus prototípusának, és tulajdonképpen fel sem tűnt senkinek, hogy innentől már csak egyetlen lépés a fantasy, és hogy azt mennyire „egyszerű” és kézenfekvő ötvözni Kína több ezer éves történelmével. A furcsa, hogy erre egy alig 23 éves, és már az Egyesült Államokban élő lány hívta fel a figyelmet, mikor megírta a Mákháború című epikus regényét. Rebecca F. Kuang az idei, áprilisi Könyvfesztivál egyik kiemelt vendége lesz, hamarosan trilógiává bővülő művének pedig több okból is nagy jelentősége van.
A történet két állam, a Nikani Birodalom és Mugeni Föderáció ellenségeskedéséről szól, mely két mákháborút robbantott már ki a hatalmak közt, miután az utóbbi ópiummal árasztotta el Nikant. A Mákháború egy eltartója által végletekig kihasznált hadiárva története, aki azon ügyködik, hogy bekerülhessen a Nikan Birodalom katonai akadémiájára. Szerencsére a regény nem pusztán egy gyötrelmes felemelkedéstörténet, sokkal komplexebb, izgalmasabb történet egy rendkívül magával ragadó, már-már egzotikus környezetben, szépen kidolgozott háttérbe helyezve, melyből kiválóan érződik a távol-keleti, kínai életfelfogás lenyomata, ám mint a felhasznált toposzokon, úgy ezeken is csavar egyet.
Jól látható, hogy az irodalom jóval korábban eszmélt, mint a filmművészet, és hogy a jelenkorunkban lezajló társadalmi változások még a művészetekre is milyen komoly és szinte azonnal érezhető hatást gyakorolnak. A művészet egyik legfontosabb törekvése egyébként is a korábban feltérképezetlen utak megismerése, és megismertetése a nagyérdeművel, és remélhetőleg az utóbbi évek regénymegjelenései, vagy éppen most az Élősködők Oscar-díjesője végleg ráirányítja majd a figyelmet azon országok művészetére, melyek korábban az „amerikai túlerőnek” köszönhetően perifériára szorultak. És ki tudja, talán előbb vagy utóbb Magyarország is becsatlakozhat majd e hullámba, hogy ahogy most világszerte Bong Joon-ho, Haruki Murakami, Ted Chiang, vagy R. F. Kuang neve kering a köztudatban, miért ne történhetne meg mindez Nemes Jeles Lászlóval, Mundruczó Kornéllal, Moskát Anitával, Markovics Botonddal, vagy Veres Attilával.
.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Népírtás, apartheid, rabszolgasors, kőkemény témák, kultikus regények.
Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.
A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)
Izgalmas életpályák, eltitkolt személyazonosságok, kalandos pályafutások.
