Szerencsés Dániel
2021. július 19. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Egy szó, mely sosem kophat közhellyé – Avagy két regény a diktatúrákról

Van egy szó, amit a mai közbeszédben úgy használunk, mint egy konfekciós zakót: minden érvelésre kényelmesen felhúzható, tetszeleghetünk vele, megmutathatjuk, mennyire követjük vagy épp hanyagoljuk a divatot. Pedig ahogy a túl sokat viselt ruha is elkopik, úgy veszt az agyonhasznált szó is a jelentéséből. S ennek a bizonyos szónak soha nem lenne szabad közhellyé kopnia.

Diktatúra. Írhattam volna elnyomást is. A „diktatúra” és „elnyomás” olyan gyakori szavak a közéleti vitáinkban, mintha tegnap még benne éltünk volna. Holott egyre kevesebben vannak, akik valóban átélhették azt a másfél-két évtizedet, amikor Magyarországon valódi diktatúra volt. A szó mégis úgy bolyong a nyelvünkben, mint egy kísértethajó, ami már régen elsüllyedt, mégis minden tengerész látni véli, ha épp borús az ég.

ÁVH regények

A Rákosi-korszakot az 1956 utáni irodalom és filmművészet sokkal jobban tematizálta, mint a rendszerváltást követő. A kádári kultúrpolitikának elemi érdeke volt, hogy a „legvidámabb barakk” rendszerét elhatárolja a kemény diktatúrától – igaz, ezt is csak módjával. A Rákosi-kort (és a csak épp, hogy lazább kora hatvanas éveket) legtöbbünknek már csak A tanú, majd később a Csinibaba groteszk humora, már-már közmondássá vált dialógusai jelentik. Azonban bármennyire is kiváló a két film, bármennyire is benne van a kor szelleme (sőt A tanúban szó szerint a szocialista szellemé!), becsapjuk magunkat, ha csak humorforrásként tekintünk az ötvenes, kora hatvanas évekre, elfelejtve, milyen is volt az élet valójában. Ahogy a Csinibaba utolsó nézője is rég elhagyta már a mozitermet, hogy a filmbéli poénokon nevetve a szemetesbe dobja a popcornos zacskót, amikor a film végi Imádok élni refrénje hátborzongatóan baljós indulóvá torzul.

Ennyi lenne a diktatúra emléke? Az élet nem habostorta, Lovasi megrázza magát a gyárban? Nem tudok kibontakozni, mert elnyomás van? Sok minden nem tetszik, tehát diktatúra van?

S erre jön Cserhalmi Dániel, és két letehetetlenül izgalmas regényben az arcunkba tolja, milyen is az igazi diktatúra.

A politikai nyomozók tablója

Az eredetileg szintén tanár Cserhalmit saját bevallása szerint Kondor Vilmos Budapest Noirja késztette írásra, így Kondor megjelenéséhez hasonlóan akár egy újabb piaci rés ügyes kihasználásáról is beszélhetnénk. A Cserhalmi által „ÁVH-s regény”-ként aposztrofált könyvek sem csak alibinek használják a korszak Budapestjét. Ezzel azonban véget is ért a párhuzam. Kondornál a Gömbös-kori Budapest játssza a voltaképpeni főszerepet, míg Cserhalmi az ötvenes évek elnyomó gépezetének világát rekonstruálta alapos levéltári kutatással. A gépezet pedig emberekből állt, akikre ma már hajlamosak vagyunk ráhúzni az ördögi gazember egysíkú kliséjét. Cserhalmi azonban bátran szembe megy a fekete-fehér leegyszerűsítéssel. Nem, hogy meg meri mutatni a 20. századi magyar történelem legellenszenvesebb figuráinak emberi oldalát, de még ki is domborítja.

Annak idején a német közönséget valósággal sokkolta, amikor A bukás című film elején Adolf Hitler joviális, kutyaszerető, kedélyes osztrák akcentussal beszélő bácsiként jelent meg a vásznon. Cserhalmi Rákosi Mátyással és Péter Gáborral teszi ugyanezt.

A szerző levéltári kutatásai, kortanúkkal folytatott interjúi nemcsak hitelessé teszik a szereplőit, de a feszültséget is fokozzák: félelmetes belegondolni, hogy az ország sorsa egy olyan ember kezében volt, aki reggel még atyai leereszkedéssel jópofizik a házi személyzettel, majd az irodájába érve úgy veti oda az utasítást egész társadalmi csoportok üldözésére, sőt megsemmisítésére, mint aki még egy brióst rendel a reggeli kávéja mellé.

Cserhalmi Dániel

A történelmi alakok mellett Cserhalmi fiktív szereplői is hús-vér figurák. Már az első könyv, a Csengőfrász pánikrohamoktól szenvedő ÁVH-s századosa is meghasonlott és kiégett; összeesküvést szövő ellenállói kisstílű, naiv amatőrök; az elnyomó gépezet emberei nem csak az aktuális osztályellenséggel, de egymással is élet-halál harcban állnak.

Ami összeköti mindnyájuk életét: a korszakra jellemző leküzdhetetlen, öngerjesztő, minden emberi kapcsolatot szétmaró paranoia. Mindenki retteg mindenkitől. Rettegnek maguk a hatalmasok és rettegnek a kocsmatöltelék prolik, retteg a verőlegény és retteg az áldozata is. S nem ok nélkül, mert mindenki tudja, hogy a rendszer így vagy úgy, de végül mindenkit bedarál. Talán azért is tűnik a regénybeli ellenállók összeesküvése már-már komikusnak, hogy megértsük: ebben a világban esélye sem volt hősies kiállásnak. Azaz dehogynem, erről azonban nem írhatnék spoilerezés nélkül…

A Csengőfrász talán azért nem kapott annyi figyelmet, amennyit érdemelt volna, mert az „ÁVH-s regény” nem igazán illik egyetlen zsánerbe sem. Krimi is, noir is, thriller is, történelmi szociográfia is, nehéz témát taglal és sok benne a brutális erőszak, így nem épp a könyvmarketingesek és az olvasóközönség álma. Ráadásul a kritika a női szereplők hiányát is felrótta (holott a történet egyik kulcsfontosságú mellékszereplője pont egy idős asszony, akinek nyúlfarknyi jelenetében mégis csak felsejlik egy egész női generáció minden szenvedése. Lehet, hogy az így gondolkodó kritikusok csupán nem tudtak elképzelni ÁVH-s történetet Gogolák elvtársnő nélkül?).

Pincefogda a Terror Házában

Mindenesetre Cserhalmi a második, Szibériai csapda című könyvében nem bízott semmit a véletlenre. A Csengőfrász erősségét jelentő pszichológiát elmélyítve, ebben a könyvben már nagyobb szerepet kapnak a főszereplő Csonka ezredest körülvevő nők. A környezet is változott: Budapest helyett Piliscsaba és az ottani, a Pázmány-campus területén állott egykori laktanya a helyszín. Csonka ezredes nagyobb kutya Szabados századosnál, az államvédelmis hatalmi harcok valódi veteránja, akit a rendszer kihasznált, megrágott és egy isten háta mögötti laktanyába köpött. Még bukott emberként is tartania kell egykori elvtársaitól; ha pedig azok mégiscsak békén hagynák, saját lelkiismerete kezdi kínozni, hiszen neki is bőven van vaj a fején. Csonkát azonban nem olyan fából faragták, hogy csöndben (vagy inkább egyetlen pisztolylövéssel) összeomoljon. Személyében a Csengőfrász lázadás-motívuma is szintet lép: az ezredes jól ismeri az ÁVH módszereit, így amikor ő és pár régi katonatársa szembe szállnak a rendszerrel, mindig egy lépéssel az ávós nyomozók előtt járnak – legalábbis egy ideig.

A könyv erejét mégsem az összeesküvés izgalma adja, hanem Csonka személyes drámája, negatívból pozitívba, majd onnan a feneketlen mélybe hulló karakterfejlődése. Valódi macbeth-i sors az övé: Cserhalmi ezúttal egyetlen ember drámájára fókuszálva a maximumra járatja a korszak gyilkos paranoiáját, miközben az olvasót is magával rántja annak pusztító örvényébe.

Csonkával már jobban tudunk azonosulni, mint Szabadossal (ő sem épp pozitív alkat, ráadásul alkoholista, de legalább szembeszáll az elnyomással), ezért vele keressük a lehetséges árulót, követve őt egész addig a pontig, amikor az egyik szereplővel együtt mi is fel nem üvöltünk: „Neked elment az eszed?” Nehéz elképzelni, de a Szibériai csapda sokkal sötétebbre sikerült, mint a már eleve ultra-noir Csengőfrász. S ahogy Macbeth sem lett volna Lady Macbeth nélkül azzá, akivé lett, itt már több olyan nőalak is van, akik hol szemtől szembe, hol a háttérből a paranoiánál is szorosabb hálót fonnak a szereplők köré.

A Margit körút 85. szám alatti fogház cellája 1946-ban

Van szerző, aki attól retteg, hogy nem tudja megismételni az első könyv sikerét. Úgy tűnik, Cserhalmi a mindenáron sikerre törekvés helyett inkább arra figyelt, hogy a következő regénye még jobb legyen. Reméljük, hogy az önmagával szembeni kétely a harmadiknál sem hagyja el, mert – hogy stílszerűen egy munkásmozgalmi könyv címét idézzem – „Az úton végig kell menni!” Cserhalmi Dániel szereplőinél pedig senki sem tudja jobban, mekkora utat kell megtenni, és közben mekkora árat kell fizetni azért, hogy egyszer megéljük a pillanatot, amire egész életünkben készültünk.