Tegdes Péter
2020. október 8. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Egy tragikus élet tajtékos napjai – Boris Vian-portré

Bár sok művészről szokás hízelegve írni, hogy polihisztor, Viannál tényleg valami ilyesmiről lehetett szó. Nemcsak íróként, zeneszerzőként tevékenykedett fáradhatatlanul, még a festészetbe is belekóstolt. Bár ma többnyire regényei miatt ismerjük, szülei – vagy legalábbis édesanyja – talán jobban örült volna neki, ha fia inkább zenészként, nem pedig íróként válik világhírűvé. (Igaz, a világhírnév nem jött olyan könnyen, és főleg nem olyan korán, de erről majd később.)

Vian Párizs egyik külkerületében született, középosztálybeli családba, 1920-ban. Édesanyja, Yvonne Ravenez zongorista és hárfás volt, innen örökölte Boris a zene iránti tehetségét, amire édesanyja még rá is tett egy lapáttal: a nőnek annyira megtetszett a Puskin műve alapján írt Borisz Godunov nevű dráma, hogy a címszereplő Boriszról nevezte el fiát, mintha ezzel is előre jelezni akarta volna: az író életét végigkíséri majd a zeneszeretet. Vian húszas évei elején kezdett el érdeklődni a jazz iránt, trombitálni is megtanult, 27 éves korában csatlakozott egy jazz-zenészeket tömörítő francia klubba. És hogy mit örökölt a művész a járadékon élő apjától? Többnyire a bohémságát, egyház- és háborúellenességét.

Boris Vian (1920-1959)

Bohém író, bohém gyerekkorral

Vian nemcsak műveiben vicces és olykor pikírt is. Már gyerekként sem adott sokat a szabályokra, szerette feltűnő viselkedésével magára vonni a többiek figyelmét. Tinédzserkorában két fiútestvérével úgynevezett meglepetés bulikat szervezett, ahol egy mexikói kaktuszból nyert kábítószert fogyasztottak. Drogmámoros emlékeit Alvilágjárók (Trouble dans les Andains) című, magyarul 2014-ben megjelent kötetében dolgozta fel. Még ha úgy is tűnik, gyermekkora nem csak felhőtlen jókedvből állt: 12 éves korában szívelégtelenséget diagnosztizáltak nála, innentől kezdve gondolatai túlzottan gyakran terelődtek a halál, az elmúlás felé. „Élni annyit jelent, mint nevetni a halálon és belehalni a röhögésbe.” Később, a második világháború idején erre a betegségére hivatkozva érte el, hogy nem kelljen katonai szolgálatot teljesítenie.

Csak húszéves volt, amikor megismerte későbbi feleségét, Michelle Léglise-t, akit 1941-ben vett feleségül. Léglise rendhagyó múzsaként működött Vian oldalán: segített neki angolul tanulni, ráirányította férje figyelmét az amerikai írókra és költőkre.

A házasságkötés után egy évvel a boldog párnak megszületett első gyermeke, Patrick, néhány évvel később, 1948-ban pedig egy lánnyal, Carole-lal is büszkélkedhettek. Pár évvel később, 1951-ben az író elvált, ám nem búslakodott sokáig. Másodjára is megházasodott, Ursula Kübler balett-táncost 1954-ben vette el, akivel élete végéig együtt maradtak, igaz, tragikus módon ez Vian esetében csupán néhány évet jelentett.

Vian igazi sokrétű tehetség volt

Az élet kevésbé bohókás, ám annál munkásabb oldala

Nem merült el teljesen Vian Párizs jazzéletében. Egy nagyon is prózai hétköznapi foglalkozása volt: matematikusnak tanult, a Francia Szabványügyi Hivatalban is dolgozott, ami annyira nem nyerte el a tetszését. Az 1943-ban írt Venyigeszú és planktonnal elégtételt is szerzett magának az itt átélt unalmas perceiért: egykori munkahelyét is belekeverte könyvbéli orgiájába. (A történet másik inspirációja a fentebb már említett drogos partik voltak.)

Vian fiatal kora ellenére sokat írt, 1946-ban és 1947-ben is megjelent egy-egy könyve, a Tajtékos napok és a Pekingi ősz, melyek nem borzolták fel túlságosan az olvasók kedélyeit – és akkor még enyhén fogalmaztunk. Viannak inkább az amerikai álnéven (Vernon Sullivan) írt regényei hozták meg a népszerűséget, ezekből még életében több százezer példányt adott el. Érdekesség, hogy ezekből a könyvekből sem hagyta ki teljesen a valódi önmagát: a köteteken fordítóként tüntette fel valódi nevét.

A Sullivan-regények több műfajt gúnyoltak ki, de nem oktalanul csúfolódtak, mindegyik regény felhívta valamilyen társadalmi problémára az olvasók figyelmét. A nagy botrányt keltett A holtaknak már mindegy c. regényében például az amerikai rasszizmus ellen kardoskodik.

Bár az írás, sikertől és sikertelenségtől függetlenül, egyre több időt vett el az életéből, a zenének sem fordított hátat, ha éppen nem is zenélt olyan gyakran, jazz témájú magazinokban élete végéig publikált.

De a regények, cikkírás és trombitálás még nem merítette ki Vian tehetségét. Színdarabokat is írt, az elsőt már abban az évben, 1950-ben bemutatták, amikor papírra vetette. Emellett még dalokat szerzett, összesen több mint ötszázat. A leghíresebb A dezertőr (Le Déserteur) című. Pacifista dalával a franciák Algéria elleni háborúja ellen akart álláspontot foglalni. A gyarmat 1954-ben lázadt fel, hogy kivívják függetlenségüket, amit végül 1962-ben meg is szereztek maguknak. A műben egy dezertőr levele bontakozik ki, amit az elnöknek írt, kijelentve, hogy még a társadalmi kiközösítést is inkább vállalja, de nem akar egy felesleges és véres háborúban harcolni. A dezertőrt Franciaországban betiltották, nem úgy a többi országban, melyek lefordították saját nyelvükre. A dal Magyarországon is igen népszerű volt.

Az írás mellett a zeneszerzés is központi szerepet játszott az életében

Tajtékos napok

Vian életének ismertetése után ideje rátérni egyik leghíresebb művére, a Tajtékos napokra, amit néhány évvel a második világháború után, 1947-ben írt. A kor zaklatott és reményvesztett hangulata a regényben is jól tükröződik, ami sajnos nem kapta meg a neki kijáró figyelmet, angolra csak az 1960-as években fordították le, ahogy a magyar változatra is több mint húsz évet kellett várni. A Tajtékos napok két szerelmespár történetét meséli el. Valóban meséli, mivel egy varázslatos, fikcióval díszített világban játszódik a történtet, ahol egy különleges zongorával koktélokat lehet készíteni, a barátságos egerek pedig a főszereplő lakásának bármely pontján feltűnhetnek.

Colin egy jómódú és rakoncátlan fiatal, aki leginkább csak egy dologra vágyik, a szerelemre. Amikor megtalálja egy csinos hölgy, Chloé személyében, teljes lesz a boldogsága. Mintha a sors is egymásnak teremtette volna őket, örömük határtalan és szüntelen, egészen az esküvőt követő nászútig, ahol az idő borzalmasan lehűl, Chloé pedig megbetegszik. Colin legjobb barátjára, a Partre-műveket gyűjtő Chickre is rátalál közben a szerelem, ráadásul duplán. Szíve hölgye Alise, aki viszontszereti őt, a férfi másik választottja pedig a fent említett Partre, akiért betegesen rajong, minden könyvesboltban a férfi műveit kutatja, melyeket aztán meg is vásárol, még akkor is, ha nincs rá pénze. Így herdálja el azt a jelentős összeget is, melyet Colin adott kölcsön neki, hogy megalapozza vele a jövőjét, teljen belőle az Alise-szal kötött esküvőjére is.

A regény egy felhőtlenül boldog világban indul, a nyüzsgő és sosem unalmas Párizsban, ahol szinte minden utcából jazz zene áramlik, Colin és Chick pedig előbbi szakácsának, Nicolasnak a fantasztikus ételkreálmányait habzsolják, ám a regény közepétől egyre borúsabbá válik a kép.

Chloé gyógyíthatatlan beteg lesz, egy virág hajtott ki a tüdejében, Chick pedig egyre aggasztóbb anyagi helyzetbe kerül, lassan már józan eszét is elveszíti Partre-mániája miatt. Bár mindkét pár sorsa egyre reménytelenebbé válik, még Colinéban a nő, Chick esetében a férfi az, aki a romlást, hanyatlást képviseli. Mivel a regény végkifejletét nem szeretnénk elárulni, a cselekmény további részeibe nem is mennénk bele, talán csak annyira, hogy bár a meseszerű körítés az utolsó oldalakon is érezhető, mindezt egy groteszk, sötét tónussal vegyíti Vian.

Világhírű regénye immáron magyarul is számtalan kiadásban érhető el

Idő kellett az olvasóknak, mire értékelni tudták azt a sokszereplős képletet, amiből a Tajtékos napok összeáll. A könyv olyan, mint amikor összeöntjük a különböző színű temperákat és egészen különleges színorgiát kapunk. Egyrészt adva van egy világháborúból éppen csak kilábalt, egzisztenciális és identitásbéli problémákkal szembesülni kénytelen társadalom, melynek komorságára harsányan rácáfol Colin és Chick vidám duója.

A romjaiból felépülni igyekvő világ egy mesés hellyé alakul Vian regényében, ami azért is válhatott ilyen varázshellyé, mert olyan naiv fiatalok járkálnak benne, akikben buzog a tett- és az önfeledt nevetés vágya.

A regényben használt motívumok, mint a szüntelen zene és a virágok, új színt visznek a regénybe, előbbi hangulatot teremt, ritmusosan változóvá teszi a karakterek cselekedeteit, utóbbi egy teljesen másik csavar a történetben. Egy virág okozza Chloé betegségét, a gyógyír ellene mégis saját maga: még több virág. Colinnak minél több virágot kell Chloé szobájába vinnie, hogy szerelme kiszívhassa belőlük az életerőt. A kellemes illatú virágok egyszerre szépek és halálosak, ahogy végül a szerelemről is ugyanez az állítás válik majd kijelenthetővé.

Nemcsak a Tajtékos napok bővelkedik a tragikumokban, Vian élete is meglepően bizarr módon ért véget. Egyik álnéven írt regényét akarata ellenére vitték filmre. A Köpök a sírotokra premier előtti vetítésére Vian ellenérzésekkel ugyan, de végül elment, majd a film nézése közben rájött, hogy okkal ellenezte története feldolgozását. Dühösen káromkodni kezdett a moziteremben, felállt, hogy távozzon, de ekkor szívrohamot kapott, ami az amúgy is szívelégtelenséggel küzdő író szervezetének túl nagy kihívást jelentett: a mentőautóban halt meg, 1959-ben, 39 éves korában.