Kovács Krisztián
2022. február 21. | Becsült olvasási idő: 6 perc

Egyet nem értésben – 7 visszhangos botrány az irodalmi Nobel-díj díjazottjai körül

Egy díj általában nem az objektivitásról szól még akkor sem, ha titkon annak álcája mögé bújik. Egy díj, melyet egy soktagú bizottság ítél oda, egyszerűen nem szólhat az objektivitásról, sokkal inkább valamiféle kölcsönös kompromisszumról a döntéshozó felek közt (a politikai és egyéb érdekek szerepétől most tekintsünk el). És mint ilyen, bizony szül olykor kényelmetlen visszhangokat. Amikor pedig egy olyan patinás, több, mint száz éves történelemre visszatekintő elismerésről van szó, mint az irodalmi Nobel-díj – ahol, mint minden művészeti ágban, az alkotásokat szubjektíven ítéljük meg – akkor a díjazottak személye körüli viták bizony az egész világot körbejárják.

Mikor 2019 októberben kihirdették az elmúlt két év irodalmi Nobel-díjasait (nem mellesleg a Nobel-díj történetének egyik legnagyobb botránya után), a 2019-es díjazott, az osztrák Peter Handke személye körül parázs viták alakultak ki, bizonyos lapok közleményt fogalmaztak meg arról, hogy soha többé nem tennének fel neki egyetlen kérdést sem, míg ő maga azt nyilatkozta, hogy soha többé nem ad interjút, ami csak olaj volt a tűzre. A visszhang azóta sem szűnt meg, talán csak csitult némileg, ugyanakkor fontos elmondani, hogy nem ez volt az első eset a díj történetében, amikor a díjazott személye heves vitákat generált, és bizony Winston Churchill vagy Bob Dylan díj csak a jéghegy csúcsa. Elevenítsünk fel most hét olyan esztendőt, amikor az irodalmi Nobel-díj szolgáltatta az adott ősz legfontosabb beszédtémáját.

Mihal Alekszandrovics Solohov (1965)

„Azért az erőért és művészi lekiismeretességért, amellyel a szerző a Don-vidékről szóló eposzában az orosz nép életének egyik történelmi fázisát leírta” így szólt a díj indoklása. A szocialista realizmus irányzatában alkotó Solohov személye körül már a díj odaítélése után nem sokkal hallatták a hangjukat az elégedetlenkedők, hiszen Solohov volt az egyik szovjet író, aki hevesen felszólalt Borisz Paszternak 1958-as kitüntetése ellen, aminek több honfitárs íróval összefogva végül Paszternak állami ellehetetlenítése lett a következménye. Az Akadémia közleménye szerint Solohov egyhangú döntéssel lett díjazott, ugyanakkor a díjazása ellen még Alexandr Szolzsenyicin is felemelte később a szavát, azt állítva, hogy a Csendes Don című regényt, melyet a kritika Solohov főműveként ismert el, és melynek a Nobel-díj is szólt, valójában egy Fjodor Krjukov nevű 1920-ban elesett gárdista kéziratáról plagizálta. Solohov élete végéig tagadta a vádakat.

Mihal Alekszandrovics Solohov (1965)

Elfriede Jelinek (2004)

„Zenés, többszólamú hangvételéért, kiemelkedő nyelvezeti stílusáért valamint könnyedségéért, mellyel nyilvánvalóvá teszi korunk társadalmának közhelyeit és azok lehengerlő erejét” szólt az indoklás Peter Handke honfitársának 2004-ben. A feminista osztrák írónő, aki többek közt A zongoratanárnő című regényért is felel, díjazásában nem csupán az olvasók, de még a döntéshozók sem értettek feltétlenül egyet. Ennek folyományaként a Svéd Akadémia egyik tagja, Knut Ahnlund egy évvel később, 2005-ben le is mondott a döntőbizottságban való részvételéről tiltakozásképp. A már 81 éves szakember szerint Jelinek művei nem többek összedobált szövegzagyvalékoknál, amiben semmiféle művészi célt, vagy eszközt nem lehet felfedezni, és szerinte azzal, hogy Jelinek kapta a díjat, az Akadémia az egész Nobel-díj presztízsét és hosszútávú tekintélyét veszélyeztette.

Elfriede Jelinek (2004)

Jean-Paul Sartre (1964)

„Gondolatgazdag írásaiért, amelyek szabadságeszméjükkel és igazságkeresésükkel széleskörűen hatottak korunkban” írta az Akadémia az indoklásban. A közismerten nehéz természetű író és filozófus egyébként is híres volt szokatlan elméleteiről és gondolatairól, és ekképpen nyilvánult meg a díj kapcsán is, hiszen máig ő az egyetlen díjazott, aki visszautasította a kitüntetést. Indoklása szerint „Burzsoá díj, amelyet burzsoák osztanak, egy író nem engedheti meg, hogy intézményt csináljanak belőle, még akkor sem, ha ez a legmegtisztelőbb formában történik.” Sartre világéletében egyszerűen élt, az egyetlen igazi értéknek az intellektualizmust tekintette, és mindig is a társadalom egyfajta lelkiismeretének szerepében tűnt fel, és ennek megfelelően is szólalt meg. Éppen ezért tudta azt is, ha elfogadja a kitüntetést, azzal éppen a kimondott szavai veszíthetik el hosszútávon a hitelüket.

Jean-Paul Sartre (1964)

Günter Grass (1999)

„Fanyar, groteszk történeteivel a történelem elfeledett oldalát mutatja be” szólt az indoklás. A bádogdob írójának díjazásával tulajdonképpen hosszú évekig senkinek sem volt problémája, hiszen kifinomult művészete okán megérdemeltnek tűnt. 2006-ban aztán Grass egy interjúban arról beszélt, hogy a második világháború idején a Waffen-SS kötelékében szolgált, bár azt is elmondta, hogy soha nem sütött el egyetlen fegyvert sem, de akkor már mindegy volt. A közvélemény szerint az író minden erkölcsi tekintélyét eltiporta ezzel, melyet műveivel igyekezett korábban felépíteni, néhány kereszténydemokrata politikus pedig indítvánnyal lépett elő, miszerint vegyék el Grass-tól az 1999-es év irodalmi Nobel-díját. Az Akadémia ezt persze elutasította, hiszen ilyen még soha nem fordult elő a díj már akkor is közel száz éves történetében. Akadt persze, aki kiállt az író mellett, így tett például a neves amerikai szerző, John Irving is.

Günter Grass (1999)

Borisz Paszternak (1958)

„Mert mind a kortársi lírának, mind a nagy orosz elbeszélő hagyományoknak jelentős egyénisége” – indokolta az Akadémia a Zsivágó Doktor írójának díjazását. Ez talán a leghangosabb botrány a díj történetében, fentebb már érintettük, hogy többek közt Mihail Solohovnak milyen része volt abban, hogy az újságok, és a kormány rágalomhadjáratot indított hazaárulás címen a szerző ellen, aminek a vége az lett, hogy a szovjet államvezetés válaszút elé állította Paszternakot, vagy lemond az elismerésről, vagy megtarthatja, ellenben élete végéig kiutasítják hazájából, és elveszik az állampolgárságát. Paszternak, aki minden megpróbáltatása dacára szerette országát, és hitt annak jövőjében, végül visszautasította a kitüntetést, amit csupán az író halála után vehetett át fia, Jevgenyij Paszternak 1989-ben a Szovjetunió felbomlása közepette.

Borisz Paszternak (1958)

Mo Jen (2012)

„Hallucinatív realizmussal elegyíti a népmesét, a történelmet és a mai valóságot” indokolták a 2012-es döntést a Svéd Akadémiánál a kínai író díjazása kapcsán. Mo Jenről már kevéssel a döntés nyilvánosságra hozatala után főleg Európában élő kor- és honfitársai, kollégái nyilatkozták, hogy a szabad gondolkodás egyik legnagyobb ellensége, aki nem mellesleg jó viszont ápol a korrupt kínai államvezetéssel. A kritikák egyre csak duzzadtak, kiderült ugyanis közben, hogy Mo Jen volt az egyik kínai író, aki Mao Ce-Tung egyik beszéde kapcsán írásban megpróbálta elmagyarázni a világnak, sőt, meggyőzni azt, hogy a művészettel igenis lehet, és kell is szolgálni a kommunista eszméket. Megint mások azt rótták fel neki, hogy soha, egyetlen szót sem szólt üldözött, vagy rabosított honfitársai érdekében, amivel megint csak megerősítette, hogy nyíltan egyetért a kínai kormány döntéseivel.

Mo Jen (2012)

Peter Handke (2019)

„Nyelvi leleményességgel tárta fel az emberi lét perifériáját és sajátosságát” – ezzel az indoklással vált az osztrák születésű Handke 2019 irodalmi Nobel-díjasává. Handke díjazása komoly diplomáciai botrány keltett gyakorlatilag a díj odaítélése utáni hétre, Albánia, Koszovó és Törökország után Bosznia-Hercegovina és Horvátország is bejelentette, hogy bojkottálja a Nobel-díjátadót az osztrák író kitüntetése elleni tiltakozásként. Ahogy azt a horvát külügyminisztérium meg is fogalmazta a távolmaradás indokaként, Handke korábban támogatta a diktátornak is nevezett Slobodan Milosevic jugoszláv elnök „nagyszerb” politikáját a kilencvenes években, az 1999-es koszovói konfliktust érintő politikai állásfoglalása pedig önmagában botrányos. Handke csak olajat öntött a tűzre azzal, hogy a díj átadójára érkezve nem válaszolta meg az ezzel kapcsolatos újságírói kérdéseket, amikor mégis, továbbra is védte saját álláspontját, és múltbéli szerepvállalását.