Magyar Miklós
2022. január 31. | Becsült olvasási idő: 8,5 perc

Fotós, képzőművész, Nobel-díjas író – Claude Simon, a francia új regény úttörője

Claude Simon

Claude Simon számomra megkülönböztetett helyet foglal el a francia írók között, mivel személyesen is találkoztam vele az 1972-ben, Cerisy-la-Salle festői szépségű, nagy történelmi múlttal rendelkező kastélyában rendezett tíz napos új regény-konferencián.

Cerisy-la-Salle. Kastély

Claude Simon és Jean Ricardou a kastély előtt

Simon Proust nyomában

Claude Simon (1913-2005) kétségkívül a francia új regény legkiemelkedőbb képviselője. Akik ismerik Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című hatalmas regényét, nem kis meglepetéssel, de annál nagyobb örömmel fedezik fel Simonnál Proust szereplőit, utalásokat a prousti regényre és főleg számtalan szó szerinti vagy átfogalmazott idézetet Az eltűnt időből. Már Claude Simon első regényében, A Csalóban (Le Tricheur, 1945). megjelennek a prousti regény szereplőinek nevei: Charles, Odette. A kifeszített kötél (La Corde raide, 1947) első mondata: „Régebben sokáig maradtam az ágyban, és ez jó volt,” Az eltűnt idő indítását idézi fel. A Fű (L’Herbe, 1958) narrátorának rokona, Marie-Artémis Léoni Az eltűnt idő Marcelének nagynénjére emlékeztet mind keresztneve, mind viselkedése révén. A Flandriai útban (La route des Flandres, 1960) Corinne Gilberte vonásait veszi kölcsön.

A Történetben (Histoire, 1967) sokasodnk a prousti regényre történő utalások. A narrátor Charles nagybácsival hasonló kapcsolatban van, mint Charles és Swann. Charles mind Az eltűnt időben, mind a Történetben emberi mintaként szerepel. Lambert, a Történet egyik ifjú szereplője pedig Bloch alakját idézi fel. De nemcsak a szereplők szintjén fedezhetünk fel átjárásokat a prousti és a simoni regények között. Az emlékezés jellege, a féltékenység bemutatása tematikus hasonlóságokat mutatnak. Az eltűnt időből való – idézőjeles vagy anélküli – idézetek először A pharsalusi csatában (La bateille de Pharsale, 1969) jelennek meg. A Füvészkertben (Le Jardin des plantes, 1997) mintegy harminc, Prousttól való idézet olvasható, főleg a regény második részében. Simon a Szodoma és Gomorra egy részét tizennyolc részre feldarabolva idézi.

Mindebből téves lenne arra a következtetésre jutni, hogy Simon „átírta” Proust regényét. Mindez távol áll írói szándékától. Igaz ugyan, hogy Prousthoz hasonlatosan „az eltűnt idő” nyomába ered, ám nagy elődjétől eltérően nála az eltűnt időt nem követi a megtalált, Simon eleve lemond arról, hogy a mozaikokból összeálljon egy kép, az emlékkép töredékek szétszóródnak az emlékező tudatában.

„A történelmet senki sem csinálja, látni sem lehet jobban, mint a fű növését.”

A Fű elé mottóul tűzött Paszternák-idézettel Claude Simon egész életművének esztétikáját meghatározza. Bár elsődleges élményforrása maga a történelem, annak két olyan eseménye − a második világháború és a spanyol polgári forradalom −, melyből egy epikus ihletésű író feltétlenül történelmi regényt írna, Claude Simon témáiból nem nő ki a tolsztoji vagy a Martin du Gard-i nagyepikához mérhető mű. Ellenkezőleg: a történelem teljes tagadását olvashatjuk ki minden sorából.

Hogy Simon nem vonzódik a nagyepika felé, csak részben magyarázható inkább líraiba forduló, ugyanakkor cinikus és passzív egyéniségével, festői érzékkel párosuló s a technika vívmányai által diktált modern élettempó kitermelte vizuális látásmódjával. Claude Simon történelemszemléletének kialakulásában a nagy tettekben többé nem hívő generáció kiábrándultsága döntő szerepet játszik.

Claude Simon nagy elődje és mestere, Joyce Ulyssesében Dedalus számára a történelem „lidércnyomás”, amelyből igyekszik „felébredni”. Claude Simon ettől a lidérces álomtól úgy akar megszabadulni, hogy mintegy kiveti magából élményeit. Simon egyetemista hőse fogalmazza ezt meg a legjobban A Nagyszállóban: miért mesél neki az olasz, kérdezi magától, „hacsak azért nem, mert azt reméli, hogy elmesélve, szavakba öntve mindez egyszeriben magától létezővé válik anélkül, hogy támaszra lenne szüksége (…) mintha megpróbálta volna kitépni, kivetni magából ezt a vadságot, ezt a valamit, ami bensőjében válasz magának otthont.” A háború, a forradalom maradandó vízióitól csak megszabadulni akar, „kitépni” azokat magából, de nem azzal a szándékkal, hogy „üzenetté” tegye élményeit olvasói számára. A mondanivalóban Claude Simon nem hisz.

Nem a logika, az érzékek dominálnak, ami viszont eleve lehetetlenné teszi egy nagyepikai lélegzetű mű megteremtését. Egy történelmi regény létrehozásához az írónak adatok halmazára, ismeretek tömegére van szüksége; a „mindentudó” Tolsztoj vagy Martin du Gard így nyújtja az ábrázolt kor történelmének lehető leghűbb képét. Claude Simon nem akar ismereteket nyújtani. Csak azt írja le, amit szereplői megélnek.

A Fű története Louise tudatában létjogosult csupán, voltaképpen nem is történet ez, legalábbis látszatra semmi sem történik. Louise, aki hozzámegy egy jelentéktelen, ambíció és akarat nélküli férfihez, újra átéli mindazt, amit férje nagynénjének tíz napos agonizálása alatt megél, érzékel, s amit a múltból újra átgondol: a haldokló vénlány áldozatát öccséért, Pierre-ért; anyósa, a zugivó Sabine féltékenységi jeleneteit férje, az idők folyamán húsheggyé tornyosuló egyetemi tanár képzelt vagy valóságos vagy eltúlzott és kiszínezett kicsapongásai miatt; saját helyzetét a kisszerű családban. Semmi sem történik: „Semmi, csak egy öregasszony. Egy vénlány. Semmi más. Egy öregségtől halni készülő vénlány az ágyában.” S Claude Simon ezt teszi meg regényének témájául. Ugyanolyan súlyosnak mutatja, mint majd a második világháborút, aminek jelentőségét viszont mértéktelenül összezsugorítja.

A fű

A Szél hősének sovány történetét is lerombolja Simon az összegyűjtött mozaikok hitelének megkérdőjelezésével: „jelenések, pletykák, emlékek, elbeszélések, melyeken át csak sejtettünk egyfajta kaotikus valóságot innen-onnan rekonstruálva, s közben mindez egy vulgáris idióta vulgáris kalandja volt csupán.”

A flandriai útban, jóllehet a második világháború a témája, az író egy szóval, egy célzással sem foglal állást, nem ítéli el a világégés okozóit. Szinte kihívóan ismétli újra meg újra: számára a történelem és maga a háború is csak ürügy, nem súlyosabb élményforrás, mint a mindennapi élet legbanálisabb megnyilvánulása. A háború befejezése, az ellenállás hősi korszaka s az azt követő kiábrándulás után csaknem húsz év távlatából csak a vereség, a visszavonulás maradt meg mint emlék s a zűrzavar mint „rendező elv”.

A műnek Simon először a Les Chevaux (A lovak) címet adta, és a regény kéziratában illusztrációkat is készített a könyvhöz.

Claude Simon illusztrációja a kéziratban

A Le Monde 1960. október 8-ai számában adott nyilatkozatában regényírói technikájáról és témájáról vall A flandriai út kapcsán: „egy háború utáni éjszaka e néhány órája alatt, melyről beszélek, minden Georges tudatába tódul: az összeomlás 1940 májusában, kapitányának halála egy dragonyos gárda élén, fogságának ideje, a vonat, mely a fogolytáborba vitte, stb.”

Francia hadifoglyok 1940-ben

A fő téma Georges és társai (Iglésia, Blum, Wack) a háborúban, fogságuk, a menekülő francia hadsereg széthullása, Reixach kapitány halála. Első melléktéma: Reixach kapitány múltja, Corinne-nal való házassága, melynek története Iglésia, a kapitány lovászának elbeszélése nyomán bontakozik ki. Második melléktéma: a kapitány ősének, a százötven éve öngyilkos Reixachnak története, melyet anyjától hallott Georges pletykaként, s amely Blum cinikus képzelődésével egészül ki. A fő- és melléktémák egymást megszakítva, egymásba ékelődve, állandóan bővülve, töredékek formájában állnak össze. Ez a folytonos megszakítás, visszatérés, témaváltoztatás sokszor ugyanazon a mondaton belül már önmagában is fárasztó és nagy figyelmet igénylő olvasmánnyá teszik a regényt, ugyanakkor az olvasóban az emlékezés rendszertelenségének, magának a háború kuszaságának, zűrzavarának érzetét keltik.

A háború mellett Simon másik történelmi élménye az 1936-os spanyol polgári forradalom. A Nagyszálló (Le Palace, 1962) középpontjába kerül a Tavaszünnepben (Sacre du printemps, 1954) már megörökített, majd a magyarul is megjelent Történetben (Histoire, 1967) visszatérő téma: Barcelona a forradalom másnapján.

Barcelona a spanyol polgárháború idején, 1936-ban

A mindvégig harmadik személyben mesélő írót azonosítani tudjuk az „ő”-vel, hiszen Claude Simon maga is átélte Barcelonában az eseményeket. Simon történelemtagadó világképe tovább mélyül A Nagyszállóban. Most is demisztifikálja a jelentős történelmi eseményeket, itt a forradalmat: „a történet, a perpatvar, az invázió valójában nem lévén más, mint (…) pásztorvita vagy rossz szomszédság”. Történelemtagadásának itt jelenlevő másik eleme a forradalmak mozgatórugói iránti teljes közömbössége, mely fatalizmusát is megfogalmazza: „mert nyilvánvalóan, hogy ez a vén sárgolyó ne szűnjék meg forogni, szüksége van gerendák alatt szétzúzott gyermekekből, zilált, sebzett mellű és görcsberándult kezű, romok alól kimászó anyákból álló rendszeres porciójára hasonlóan az évszakokhoz, melyek nagyjából periodikusan térnek vissza, és nap, eső és fagy osztoznak az időn oly módon, hogy az elviselhető legyen.”

Claude Simon 1967-ben írt regénye, a Történet (Histoire) mintegy addigi műveinek tematikus és művészi összegzése. Éppúgy benne van A Szél és A Fű témája, mint a háború és a spanyol forradalom. A narrátor első személyben mesél. Voltaképpen az egész mű egy belső monológ. Úgy tűnik, Claude Simon megtalálta azt a témakomplexumot, amit összes addigi regénye csak előkészített, s a tónust, amit magának vall.

Az 1989-ben megjelent Az Akácfa (L’Acacia) egyfajta önéletrajz, amely azonban nem az önéletrajzi regényeknél megszokott egyes szám első, hanem harmadik személyű elbeszélés. Két kép fogja közre a regény történéseit. Az első: az 1919-es katonai temetőkben három gyászfátyolos asszony és egy gyerek keresik az 1914 augusztusában elesett férj sírját.

Az utolsó: 1940-ben, az ütközetekből hazatért fiatalember az ablaka előtti akácfát szemlélve írásba kezd. Ily módon a regény a gyásszal nyit és az írással zár, mintegy szimbolizálva a nyelv erejét, amely az írót átsegíti a fájdalmon. Ahogy Simon Az Akácfában mondja: „megpróbálni a szavakkal létezővé tenni a kimondhatatlant”. Nem más ez, csak másképpen, mint amit majd Esterházy Péternél A szív segédigéiben látunk.

A két jelenet között olvashatjuk tizenkét epizódban egy írói karrier kibontakozását. Az emlékképek időben nem követik egymást, ami ismét csak az emlékezés kuszaságát, a kronológia megbontását támogatja. Ezek az epizódok felölelik a család történetét; a szegény, paraszti sorban élő apáét, aki később tiszti fokozatot ér el a háborúban, a két vénlányét, akik a földet túrják, hogy biztosítani tudják tanulmányaikat, a korán elhunyt anyáét. Olvashatunk Claude Simon dilettáns festői ambícióiról, az ifjúról, akit a háború megpróbáltatásai indítanak el az íróvá válás útján. Mint megelőző regényeiben, itt is felidézi a világégés vízióit, az 1940-es vereséget. A tizenkét kép több mint egy évszázadot ölel át. A helyszínek: Perpignan, Arbois, Barcelona, Varsó, Moszkva, Madagaszkár, Amélie-les-Bains, Canet-Plage és francia harcterek a két háborúban.

Claude Simon ebben a regényében is hű marad a Nobel-díj átvételekor mondott beszédében elhangzottakhoz: „Nem megmutatni, hanem mutatni, nem reprodukálni, hanem alkotni, nem kifejezni, hanem felfedezni.”

A Füvészkert (Le Jardin des Plantes, 1997) ismét csak nem hagyományos értelemben vett önéletrajzi regény, bár életének mintegy húsz epizódját tárja fel, a tőle megszokott felforgatott kronológia szerint. De „regényes” művet se várjunk, amire a Flauberttől vett idézettel is felhívja a figyelmet: „Akik azért olvasnak el egy könyvet, hogy megtudják, hozzá megy-e a bárónő a grófhoz, csalódni fognak” Spontán asszociációk felidézte megélt eseményeknek lehetünk tanúi. Párizsi tartózkodása idején Claude Simon minden nap sétált a lakása szomszédságában lévő Füvészkertben, amely a párizsiak kedvelt parkja.

A füvészkert

A könyv felidézi gyerekkorát, anyja halálát, a spanyol polgárháborút, az 1940-es vereséget, amelyben csaknem maga is életét vesztette, mielőtt hadifogságba esett, a megszállás alatti Párizst, betegségét, utazásait Ázsiában, az Egyesült Államokban, Japánba Indiában, Rómában, találkozásait festőkkel, kedvenc íróit, elsősorban Proustot, de Dosztojevszkijt, Flaubert-t és Montaigne-t is.

2001-ben Claude Simon kiadja utolsó regényét, A villamost (Le tramway), amelyben a narrátor összegzésként visszatekint múltjára. Gyerekként minden nap felszállt arra a villamosra, amelyik a mintegy tizenöt kilométerre lévő iskolájáig vitte.

Claude Simon „villamosa” Perpignanban

A mindössze száznegyvennégy oldalnyi könyvben a nyolcvannyolc éves, fáradt és beteg író egy letisztultabb, egyszerűbb stílusban próbál rendet teremteni a kaotikus, ellentmondásokkal teli múltban.

Claude Simon Proust, Flaubert, Joyce, és Faulkner örökségét talán a legönállóbban és a legeredetibb módon alakította művészi egyéniségéhez, kora életérzésének kifejezéséhez. S ami a leglényegesebb: művészetében minden a „helyén van.” A leírások túltengése is értelmet kap alapvetően vizuális ábrázolási technikájával, s a végtelennek tűnő mondatok a kartéziánus világossághoz szokott francia mondatszerkesztésnek fittyet hányva, jól simulnak az emlékek féktelen tódulásához, s ugyanakkor a bonyolult, áttekinthetetlennek tűnő valóságról adnak fogalmat, amit a mondatok belső szerkezete magas szinten támogat. A zárójeles szerkezetek, melyek rendesen a logika „visszakapcsolását” feltételezik, nála csupán a mondat fellazítói. A központozás szeszélyessége a logika hiányát, míg a pont és vessző − melyek normálisan a gondolat és az olvasás szabályozói − hiánya az emlékezés parttalanságát jelzik ugyanakkor, amikor a befejezetlen mondatok a megformálatlan gondolat nyitva hagyását jelentik, s a ritmus felgyorsítására szolgálnak. Claude Simon rendkívüli műgondjáról kéziratai is tanúskodnak.

A Füvészkert. Claude Simon kézirata

A képzőművész Claude Simon

Claude Simonról alkotott képünk nem lenne teljes kollázsainak megemlítése nélkül. Bár életrajzírói utalnak arra, hogy Simon festészettel, fényképezéssel is foglalkozott, alig esik arról szó, hogy milyen szenvedélyesen vetette bele magát egy időben a kollázsok készítésébe. 1955 és 1965 között hatalmas képeket készít a festői Coliure-ben bérelt házban. Képeket vág ki művészeti folyóiratokból és napilapokból; Cézanne, Picasso, Manet festményeinek részleteit keveri a mindennapok banalitásából vett fotókkal.